Reita POV



Ééés bebaszta az orrom előtt az ajtót. Most ezt mire véljem, ha? Na meg… miért puszilt meg? A végén még kiderül, hogy én Rukinak… Szóval… Na mindegy.

Kellőképpen piros leszek a kendőm alatt. Jó, hogy van nekem. Igen, ilyenkor főleg. Azért, én örülök neki végül is, hogy itt hagyott kint, minden magyarázat nélkül. Miről is beszélnénk? A pusziról? Eddig még a csapatból senki se tette meg. Jó, Kai-chan igen, de azt is csak fogadásból. Utána milyen vörös lett, jesszusum… Ha rágondolok arra a szitura, kiver a víz. Beteg egy este volt, az tuti.

Na meg persze a fanservice az más dolog. Néha kapok egy kis seggmasszázst Rukitól, vagy éppen Aoi-tól, de ennél durvább velem még nem volt. Kiemelem, VELEM. A többiek, úgy értem Uruha, Aoi és Ruki néha olyanokat művelnek, hogy húha. Inkább nem is ecsetelem miket szambáznak… Főleg Aoi! Az a csípőmozgás… Egy rossz ribanc is megirigyelhetné. Én meg valamiért Ruki mögött szoktam lenni. Mögött, és nem benne! Annyira perverz még én sem vagyok… Még. Tehát egy koncert alkalmával sok mindent látnak szemeim… Na mindegy.

De… miért reagáltam így, egy egyszerű Ruki-puszira? Na nem ezért, mert tudni akarom, vagy ilyesmi, csak eltűnődtem ezen, na. Visszacammogok a kanapémra, majd bekapcsolom a tévét, és nézem, ami épp megy. Közben elalszom néha, aztán kikapcsolom azt az idegesítő rikácsolást, a fülhallgatóm a fülembe teszem és betakarózom. Hogy elment az idő... – morfondírozom magamban. Nem tudom, de ez a Chibi valahogy érti a dolgát, és nem lehet unatkozni vele egy percre sem. Egy ideig még hallgatom a zenét, majd ténylegesen elalszom.



~R&R~



Bököd valaki. De ne már! Még 5 percet kérek… - fordulok a másik oldalamra, de neeem, nem hagyja abba az állatja, erre muszáj kinyitnom a szemem. És kit találok magammal szemben? Hát Pöttömkét! Morcos és nyúzott képpel nézek rá, majd fogja magát, és elmegy.

Azt hiszem, fel kellene tápászkodnom - hallom meg magamban a belső énem. Felkelek, bevonulok a szobámba önkényesen, előkeresek valami normális formájú ruhát, majd magamra varázsolom, szó szerint. Reggel van még ehhez nekem... – siránkozok magamban, majd amint odakapok szemeimhez, hogy megdörzsöljem, mivel még majdhogynem leragadnak, olyan álmosak szegényeim; észreveszem, hogy orromon semmi az égegyadtavilágon nincs. Fenébe, fenébe, Ruki meg látta! Most tuti szívatni fog, vagy elmondja, hogy látott nélküle, Uruha fejét meg már ismerem; nyaggat, hogy neki is mutassam meg. Na ebből nem kérek!

Azt is gyorsan keresek egyet, méghozzá a kedvencemet. Halvány krémszínű minták vannak rajta, de maga az alapszíne is hasonló. Fel is rakom, majd kimegyek a konyhába, ahol Ruki háttal van nekem, és láthatólag igen csinál valamit. Ja, biztos kávét csinál… - ülök le az asztalhoz.



Milyen okos Chibi. Meg gondolatolvasó! Mikor kész, elém tesz agy bögrével. Köszi, ez kedves – nézek rá hálásan, aztán magának is önt, és belekezdünk. Miután végeztem vele, arrébb tolom, és rágyújtok. Mostanában reggel kettőt is képes vagyok elszívni, de úgy érzem, hogy ma csak egy lesz. Időközben ő is kiszolgálta magát a cigimből, mire felhúzom egyik szemöldököm. Na jó, ennyit azért, mert adtál életmentő kávét. Nélküle nem is tudnám elképzelni az életem. Ha nem lenne, én felkötném magam, vagy nem tudom. És neem, nem Ruki nélkül, hanem a mennyei kávém nélkül! Ruki nélkül simán eléldegélnék… Vagyis nem, mert hiányozna azért, meg ilyenek… De… miket is beszélek? Na, ez most olyan volt, mintha nélküle nem tudnék élni. Már amúgy is megszoktam, hogy vele veszekszem., de persze nem csak ezért. Vele valahogy nem vagyok feszült, mindig kapható egy kis poénra, és még a kétértelmű célzásaim, mondataim is hárítja, vagy ugyanolyan töltésűvel válaszol vissza. Hiába, a két nagy perverz a bandában, még mindig mi vagyunk. Szerinte én nagyobb. Oké, köszönöm, és szerintem is. De hogy nem tudnék élni nélküle? Ez már abszurd.

Gondolatmenetem közben azt veszem észre, hogy már a kocsi felé tartunk. Vagyis Ruki kocsija felé, de ő egy szót sem szól.

- Hangod? Jobb már, vagy azért vagy ilyen csendben, mert még mindig rossz? – kérdezem meg, mert azért érdekel, hogy nem keltem-e fel potyára.

Bár most nem, mert velem van, és ha esetleg benyögi, hogy semmi se lesz, csak tunyulás, akkor padlót fogok. De mivel Ruki ilyeneket nekem nem mondott, remélem nem az lesz, hogy ülünk a próbateremben és egymás fájdalmasan ismerős arcát nézegetjük, közel három órán keresztül. Igen, egy rövid próba három óra. Koncert előttieket meg sem említem. Fél napot szarozunk bent egymás fejét nézve. Nincs semmi bajom velük, ne legyen félreértés, csak én nem vagyok az, hogy imádom fél napig azokat a kómás és néha álmos fejeket nézegetni.

Érdekesség, Kai sosem álmos. Biztos szed valamit! Vagy esti programja, hogy valami olyat művel, amit végképp nem tudok róla elképzelni, bár létezhetnek meglepetések. Na, már fantáziálok, kora reggel, ez csodás. És még én szólom le Uruhát, ha elveti a sulykot a perverz megjegyzéseivel, pedig én meg aztán nem vagyok egy olyan magamban-tartom-amit-gondolok típus, és ezt ők is tudják. Bát néha csak fekszem bent, de ha nagyon akarok, akkor megmozdítom a hátsóm.

Jó, nem kéne ennyire magamban gondolkoznom, a végén megijednek, mert csak magammal beszélgetek, velük meg nem. Oké, beszélgetek én mással akkor. De mivel a mellettem lévő, mindjárt a kocsijához érő Ruki, nem nagyon beszélget velem, így ez ma elmarad. Elkalandozásomat Pöttömke hangja szakítja félbe.

Ez nem hang, már megbocsáss Ruki! Ez nyikorgás.
- Izéé… - Istenem, ezt a hangot. Fél másodpercre vagyok az őrült röhögéstől. De türtőztetem magam. – Majd mondd meg a többieknek, hogy… - Ide ne köpj, az isten szerelmére, kérlek! – Szóval azt, hogy új számot csinálunk majd.

Oké, és ezt hogy akarod? Én leszek a beszélő helyetted? Mi vagyok én? Komolyan visszagondolva, a feleségül vegyelek-e kérdésemre, erős gondolkozás után bólogatott. Akkor most ezt vehetem a lánykérés elfogadásának? Na neeeeeem! Habár… Nem! Mindegy, Reita, majd elmondod, mit óhajtott ma Ruki-sama, aztán bevágod a szokásos éned. Igen, ez lesz, már mindent elterveztem.



Míg ő vezet, én kifelé bámulok az ablakon. Hamar odaérünk, mondhatni észre sem vettem, hogy megérkeztünk. Mennyi az idő? – nézek rá az órára, és kiesnek a szemeim. Nyolc, tíz? És hogy az istenbe? Mikor keltünk? Jó, nem bombázom ezzel a kérdésemmel Pöttömkét, amúgy sincs itt papír meg ceruza, esetleg toll.

Nemsokára be is érünk, vagyis… fel. Mert hát nem alul van a termünk, ugyan… miért is lenne? Csak pár lépcső... Egy kis lépcsőzés meg sosem árt. Amúgy a lift beszart, csak azért megyünk gyalog. Hát hogyne, majd én, a nagy Reita, lépcsőzök, mert kocogni akarok? Előbb üssön belém villám, minthogy megtegyem.

Szóval, mire beérünk - ami ugye fent van -, benyitunk a termünkbe, ahol jelenleg senki sincs. De mivel beléptünk, már mi. Csodálkozom is, hogy még Kai sincs – nézek körbe. Pedig nyolcra volt megbeszélve a találkozó. Basszák meg, milyen pontosak ma is! – háborgok, majd helyet foglalok a helyemen, ami egyenlő a kényelmes, alvásra is tökéletes fekete színű kanapéval.

Ruki feltűnően időzik az ajtó és a szemem közt. Most komolyan, mire vár?
- Nem ülnél le? – kérdem ismételten Reitás hangvételben.

Megállapodik szemeimnél, és most úgy néz, hogy komolyan, elkezdem félteni a ruháimat. Megpaskolom mellettem a kanapé huzatát, hogy ezzel jelezzek: rakja már le magát. Végül így is tesz. De mért ilyen rohadt közel hozzám? – kérdezem magamtól. Na jó, most az egyszer. Bár, ahogy hozzám ér a combja, meg a keze…

Inkább hátradőlök kényelmesen, ő meg, amint látom nem kelt fel még teljesen. Feje billeg a két fél között, úgy értem jobb és bal irány közt…

Csak el ne aludjon itt nekem! Aha… már késő. Ennyi. Kész, világvége. Katasztrófa. Ja, ez még nem az a rész. De Ruki rám dőlt! Ide hallom a szuszogó hangját, amin… elmosolyodom. De aranyos, ahogy itt alszik nekem dőlve, én pedig… bassza meg, azon tűnődök, hogy miért titulálom aranyosnak alvás közben. Uramisten, ez már betegség! És igen, kérem szépen, Ruki, a kis Pöttömke alszik, a nagy és erős Reita vállán. Ami még nem is akkora gond… De hogy már alszik is? Ez teljességgel képtelenség! Ilyen nincs, nem aludhat el a vállamon! Talán nem aludt eleget és elálmosodott? Na jó, ezt én nem tudhatom.

Ezután… én nem tudom, mi van velem, de akaratom ellenére megpuszilom a homlokát oldalt. Szóval a halántékát. Kész, vége, ennyi! Ez már a vég kezdete? Megpuszilom Rukit, amikor előtte este nálam aludt, akkor ő puszilt meg. Azt hiszem, ha egyszer is feljön a téma, én majd elhiszem, hogy csak jóéjt puszi volt, semmi több.



Mikor már kezdeném azon kapni magam, hogy egyik kezemmel óvatosan átkarolom az alvó, vagy csak csukott szemmel pihenő Ruki vállát, egy ajtónyitás töri meg ebben kezemet. Hála annak, aki bejön! Ha most én átkaroltam volna, elég félreérthetetlen pozícióba tettem volna magunkat, amit lássunk be, nem előnyös, főként akkor nem, ha Uruha lép be azon az ajtón…

Megbökdösöm a vállát a mellettem szunyálónak, amire csak egy kis mozgás a válasz. Az a valaki meg valóban belép… illetve belépnek. Talált, süllyedt, Uruha vigyorog velem szemben, mire elhúzom a számat. Na köszi, min röhögsz, vadbarom? Mellesleg általában élőben vadbarmozom le, de most semmi kedvem hozzá, mert amúgy is csak mindig visszavadbarmoz. Jó, oké, töltőre teszem magam. Bár… Ruki kezdi mozgatni a testét. Nem, nem úgy, csak mocorog.

Aztán végül mindenki bejön: Uruha után Aoi, majd Kai, akik végig stírölnek. Na köszi. Nem segítenétek felkelteni?

Ruki POV

Valaki bököd, de hagyjon már! Per pillanat azt sem tudom, hol vagyok, annyira fáradt vagyok. De nem hagy ám… És még az ajtó is kinyílik. Jajj, már tudom!

Mocorogni kezdek, de annyira kényelmes így… kár, hogy nem hagy békén. Ekkor valaki tök ismerősen kezd röhögni. Ki lehet az? De nem, nem kelek fel. Nem tudok vele visítozni, ezért nem érdekel. Vagyis, de… csak úgy csinálok. Vagy úgy, mint aki alszik? Na mindegy, hagyjuk.

Amúgy még mindig böködnek, és röhögnek. A kicsit sosem hagyják? Mikor kinyitom a szemem, egy röhögő Uruhát látok meg. A vadbarom! És Reita böködött – nézek magam mellé. Jesszus, rajta alszom! Gyorsan felugrok, és átülök máshova, majd lebiggyesztett szájjal, és boci szemekkel nézek Uruhára, mire abbahagyja a röhögést.

Elmegyek az én helyemhez, ahol dalszöveget szoktam írni, aztán előveszem az egyik tollamat, és az egyik füzetemet. Ráírom az egyik lapra nagy betűkkel, hogy: „VADBAROM!>.<”, és odamutatom Rurunak. Nagy szemekkel néz rám, én meg, mint aki megsértődött rá, összefonom kezeimet mellkasom előtt, és elfordítom fejem, Reita meg felkel a helyéről.
- Ruki mondta, hogy közöljem veletek, hogy ma új számot fogunk csinálni, szóval álljatok neki.



Hű, ez így tud parancsolgatni? Nem is tudtam. És milyen kedves, hogy nem azt mondta nekik, hogy: „ Pöttömke azt nyökörögte… és a többi…”. Aoi rögtön ölbe is veszi a gitárját, és látszólag gondolkozik. Kai beül a dobok mögé, és játszani kezd valamit, szerintem most próbál kitalálni valamit. Csak Ruru meg Reita áll ott egyhelyben. Oké…

Egyszer csak megszólal Aoi gitárja is, aztán próbál Kaijal együtt játszani valamit. Jó a dallama, nekem tetszik. Reitát is odatessékelem a gitárjával, így már hárman játszanak. Hú, jó lesz ez, jó lesz ez… Alakul!

Leülök a fotelomba, amit kisajátosítottam magamnak, még jó régen, majd gondolkozni kezdek. Hmm… mit írjak? Egyáltalán miről? Áhhá, megvan! Elkezdek írni, ami… jó sokáig tart, közben pedig ők addig folyamatosan játszanak. Körülbelül másfél óra múlva végzek is, és szélesen vigyorogva tartom a kezemben a füzetemet, majd átolvasom, amit írtam. Oké, tökéletes! Felmutatom a többieknek is, ugyanolyan széles vigyorral, mire idejön mindenki. Elolvassák.

Na milyen? Mondjatok már valamit! Reita néz rám elsőként.
- Chibi, megint kitettél magadért – mondja, és közben összeborzolja a hajamat. Szúrósan nézek rá, de ő csak vigyorog. Oké, most az egyszer elnézem.

- Amúgy… Ruki, miért nem beszélsz ma semmit? – kérdezi Aoi, nagy szemeket meresztve rám. Na szerinted, mégis miért? Mert tegnap szétüvöltöttem a hangszálaimat, és csak nyöszörögni tudok.
- Mert nehezemre esik – préselem ki magamból.

És még mindig nyávogós hang kicsit, de sokkal jobb a reggelinél. Uruha persze vigyorog, mint akinek nő a foga, de én ennyire nem örülök neki. Felmutatom neki megint a „VADBAROM!>.<” feliratomat, mire megint abbahagyja. Szerencséje…

Amíg ők leírják az ő részüket, én lebattyogok a büfébe, és kérek egy nagy adag mézes teát. Öt perc, és meg is kapom, aztán visszamegyek a többiekhez, helyet foglalok a fotelban, és szürcsölgetni kezdem. Mire elfogy, már nyomát sem érzem a torokfájásnak. Ez remek! Akkor lehet, hogy a hangom is visszajött. Fogom a dalszövegem, amit most írtam, és bevonulok a vécébe, ahol elkezdem halkan énekelni a szöveget. Tök jó! Milyen szép hangom van! - örülök magamnak vigyorogva. Visszamegyek a termünkbe, majd beállok a mikrofonhoz, és hátranézek a többiekre.
- Remélem, készen vagytok – mondom vigyorogva, a régi szép hangomon, mire ők elkezdenek játszani.



Végig énekelem egyszer, és még mindig teljesen jól vagyok. Remek! Azt hittem már örökre úgy maradok. Hang nélkül, vagy nyikorogva.

A hátralévő időben még próbáljuk a számot, majd 1 órakor leintem őket, hogy vége.
- Haza lehet menni – megyek a cuccaimhoz, összepakolok, és már mennék is le, mikor valaki megfogja a vállam. Hátranézek, Reita az. Haza vigyelek, vagy mi? – nézek rá nagy szemekkel.
- Mitől jött vissza a hangod? – kérdi. Talán baj? Még ilyet! Inkább gratulálna a szép hangomhoz…
- Hát gondolom a sok mézes tea… - vigyorgok rá. Ebben neki is benne volt a keze, mert ő is csinált nekem. – Haza vigyelek? – kérdezem kedvesen, mire bólint egyet, én meg elindulok megint csak ki az ajtón, mikor valaki nekem rohan, és esnék hátra, de Reita megfog. – Na mi v… Aoi! Ne siess annyira! – mondom, majd hátranézek Reitára, és összeszedem magam.
- Bocsi, csak itt hagytam a telefonom, és fontos hívást várok – hadarja el, majd már itt sincs.

Aha… Lassabban is várhatná azt a fontos hívást. De most az egyszer nem haragszom, csak pufogok magamban.



Mi az, hogy felébresztik a kicsiket, aztán kiröhögik, és még fel is lökik? Ilyen kicsi nem vagyok, hogy ne vegyen észre. Még ilyet! Na de nem rágódom sokat ezen. Lemegyek Reitával a parkolóba, beülünk a kocsiba, és gyorsan haza viszem.

Ott bekísérem, mint tegnap, aztán bemegyek a nappaliba, és helyet is foglalok az egyik kényelmes kis fotelban. Reita eltűnt útközben, gondolom a konyhába ment. Ki is jön pár perc múlva, és hoz kettő poharat. Ugye nem akar megint valami alkohollal megitatni? Most már haza szeretnék menni.

Kezembe nyomja az egyiket, én meg beleszagolok. Oké, ennek nincs veszélyes szaga, bár nem tudom mi ez, de nem alkohol, és ilyet még nem ittam. Meg is iszom, ő is az övét, aztán csak nézünk.

Hamarosan eljön az a nap, amikor Reitának születésnapja lesz. Jó lenne valamit szervezni. Vagyis, nem ártana. Majd csinálunk neki egy kisebb bulit a fiúkkal. Ühüm, ez lesz – döntöm el magamban. Haza megyek, felhívom a többieket, és megkérdezem tőlük, mit szólnak hozzá. Fel is ugrok a fotelból, és az ajtó felé veszem az irányt.
- Bocsi, eszembe jutott valami, amit még ma el kell intéznem – hazudom neki. Vagyis nem, mert el kell intéznem, nem? Akkor nem hazudtam!



Vigyorogva megyek vissza a kocsimhoz. Annyit sem mondtam, hogy szia… - gondolkozom el kicsit. Jól van, elfelejtettem, de talán nem haragszik meg. Mit kéne neki venni születésnapjára? Valami olyat, ami megmarad, szóval nem kaja, pia vagy növény. Persze veszek neki valami édességet is majd, mondjuk a többiekkel egy jó nagy tortát. Na, mindegy, majd együtt kitaláljuk - persze Reita nélkül.

Mikor hazaérek, egyből lezuhanyozok és átöltözök. Mikor ezekkel készen vagyok, berombolok a szobámba a telefonommal a kezemben, és lehuppanok az ágyra. Az első, akit hívok, az Aoi. Épp, hogy kicseng, már fel is veszi. Biztos a fontos hívás miatt…
- Igen? – szól bele izgatottan. Sajnálom, hogy el kell rontanom a jó kedved, de nem az vagyok, akire épp számítasz, szerintem…
- Moshi-moshi, Aoi-chan – mondom vigyorogva; tudom ám, hogy utálja, ha így hívjuk.
- Áhh, csak te vagy, Ruki? – Na mi az, hogy csak én? CSAK én? Én vagyok az egyetlen Ruki az egész környéken, sőt talán az egész világon! Örülnie kéne nekem, nem azt mondani, hogy „csak Ruki…” Még ilyet… - Ja, és ha kérhetem, kun… - Hmpf, chan és kész!
- Reita születés napjáról lenne szó – térek rá a tárgyra, amit még másnak is be kell jelentenem. – Szervezni kéne egy bulit.
- Aha, hol? – vág a szavamba.
- Mondjuk… nálam?
- Oké, szia! – Mi az, hogy szia?
- Aoi! – Még nem tette le…
- Fontos hívást várok… és nem a te hívásodat. Bye-bye.

Hát én megölöm! Mármint nem… de akkor se csapja le így a telefont. Oké, kérem a következőt. Már majdnem tárcsázom Reitát, mikor leesik, hogy neki nem kéne beszámolnom erről. De hülye vagyok… - csapom fejbe magam.

Még elmondom ezt az egészet Kainak és Uruhának, és nyújtózkodok egy nagyot, meg ásítok, majd elmegyek a konyhába. Keresek a hűtőben valami ehetőt, és eszek, aztán meg tévézek. Persze, ott is minek menne valami érdekes? Tiszta luxus lenne… Inkább kikapcsolom. Észre sem veszem, mikor, de elalszom, pedig még nincs is olyan késő.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.