Reita POV



Fordulnék egyet álmomban, de nem sikerül. Mi az isten van? – nyitom ki szemeimet, talán azért is, mert az előbb egy elég érdekes hangot hallottam igencsak közelről.

- Mi a…? – találom szembe magam Taka-channal, amire hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Végül a takarót felemelve bekukkantok alá, hogy mégis mi van rajtunk, de mikor szembesülök meztelen alsótesteinkkel, sunyi vigyorral képemen nézek fel az alattam fekvőre, majd lassan mozdítok egyet csípőmön, és lám, megint kiszalad a száján egy nyögés. Tehát ezt hallottam az előbb… - vigyorgok rá, de csak szúrós tekintetét kapom válaszul.
- Mássz le rólam! – fújtatja, de én csak vigyorgok tovább.
- Mondd csak, Taka-chan… - búgom füléhez közel. - Hányszor csináltuk? És… milyen pózban?
- Szállj le rólam!
- Nem! Előbb válaszolj! – szólok rá erélyesebben.
- Minek ittál annyit? Talán emlékeznél is valamire – motyogja halkan.
- Majd legközelebb vigyázok a piával – gondolkodok el hangosan, mire fejbe csap.
- Nem lesz legközelebb!
- Persze… na és… milyen volt? Mondd már el! – kérdezem izgatottan… mert hát elég lehangoló, hogy nem emlékszem az első hancúrozásunkra.
- Mekkora hülye vagy – morogja, majd lelök magáról, és a takaróba burkolva magát akarna felkelni, de hülye leszek elengedni, így magamra rántom, ő meg a lendülettől rám esik. Lábaimat övéi közé nyomom, mire egy elég érdekes nyögést produkál, amin csak elvigyorodom. – Miért vagy ilyen?
- Milyen? – kérdezek vissza.
- Ilyen bunkó – dünnyögi, mire letépem a maga köré csavart takarót, és erősen tartom a kezénél, nehogy elszökjön. – Engedj el! – kéri, de nem teszem meg, csak… végig nézek rajta. Tele van a teste kicsi foltokkal… - kerekednek el szemeim.
- Tora bántott? – kérdezek rá döbbenten és nagyokat pislogva.
- Törődj a magad dolgával! – mondja dühösen, majd kiszabadul alólam és felveszi magára a bokszerét. – Mire visszaérek, ne legyél itt! – veti oda nekem még az ajtóból, majd kilép. Én visszadőlök a párnák közé kiterülve, egy szál semmiben. Vajon milyen volt az első…? – kérdem magamtól, majd ajkaimra teszem ujjaimat, aztán fejet rázok, és felkelek, lehúzom az ágyneműt, majd összeszedem az eldobált ruháimat és a szobámba baktatok, de előtte még bedobom a másik fürdőbe a szennyest.



Nemsokára megjelenik Aoi bamba feje is az ajtóban, mire intek neki, hogy jöjjön be. Az ágyra dobom magam, ő meg néhány másodperc múlva mellém ugrik, és nagyon közelről… nagyon intenzíven kezd el bámulni. Egy ideig tűröm… de aztán robbanok.

- Mi az már? – kérdem sunyin.

- Mi volt az éjszaka? – kérdi csillogó szemekkel, amiket nem tudok hová tenni.

- Mi lett volna? Sötét – vigyorgom képébe, amire felfújja az arcát.

- Akkor Taka-chan miért jött reggel egy szál köntösben a fürdőbe, és miért egyedül keltem itt? Haaaaa?

- Jössz nekem tízezer yennel – vonok vállat, mire először leesik az álla, majd tátog, végül pedig becsukja a száját.

- Ne mondd, hogy máris…

- De bizony! – vigyorgok rá elégedetten, és kezeimet összekulcsolva a fejem alá teszem.

- A picsába… - mormogja.

- Abba hát… - mondom nevetve. – Csak tudod, mi a szar?

- Mi? – pislog értelmesen.

- Hogy nem emlékszem semmire… - motyogom.

- Hogy-hogy? – támasztja meg fejét a kezén, és most így néz.

- Reggel úgy keltem, hogy rajta… aztán benéztem a takaró alá, és semmi nem volt rajtunk…

- Hű!

- Nekem is ez volt az első reakcióm… - mondom vigyorogva. - De a következőre már emlékezni akarok… - mélázok el, és a plafont kezdem bámulni, ahova igen hamar bejön egy… Aoi fej.

- Tehát többször is megakarod dugni? – kérdezi, mintha nem épp az előbb utaltam volna rá…

- Mindennap… - kúszik széles vigyor arcomra, majd ez a vadbarom elkezd csikizni, én meg röhögni, mert ott pont érzékeny vagyok. A kezemmel gyorsan egy párnáért kúszok el, amivel jól fejbe verem, így abbahagyja a zaklatásom, és én is ki tudom fújni magam.

- Ez fájt… - mondja lihegve, amire csak összekócolom a haját. – Hé! – háborodik fel, és felülve elkezdi lesimítgatni a kusza tincseit.

- Ezt azért kaptad… - mondom nevetve, amin ő is elmosolyodik. – Na de most menjünk enni… - pattanok ki az ágyból, amit ő is megtesz, és robogunk is a konyhába.



Amint meglátom Taka-chant belépni köreinkbe, azonnal abbahagyom az evést és mögé settenkedve átkarolom derekát.

- Taka-chan, nem félsz, hogy elhízol? – kérdezem meg hirtelen, mire kicsit megrezzen, és felegyenesedik.
- Nem félek! – fejti le magáról a kezeimet, ami nagyon nem tetszik.
- Na, most miért vagy ilyen morcos? – kérdem vigyorogva. – Hisz az este, ami történt…
- Kussolj! – fogja be a kezével a számat, mire pislogok párat, de aztán hamar elenged.
- Most mi van? – horkanok fel.
- Az, hogy Tora kinyír ezért… Nem kéne, hogy megtudja – mondja, majd nemsokára eltűnik előlem, aztán a konyhából is, és megint ketten maradunk.

- Milyen morcos lett valaki… - pislog kettőt Aoi, amire egyetértően bólogatok.

- Egyszerűen csak ki kéne dobnia Torát, és minden megoldódna… - vonok vállat, és leülve az asztalhoz, ismét enni kezdek.

- Minden? – kukkant fel rám.

- A teste tele van ütésnyomokkal… csakis Tora verhette meg, mert az anyukáját se úgy ismerem, mintha egy hárpia lenne…

- És ennek ellenére még együtt van vele? – esnek ki a szemei, amire bólintok. – Nem semmi… - eszik ő is tovább, majd nemsokára vissza is térünk a szobámba, és egy kis pihenés után Aoi haza is talál. Én azonnal betámadtam a gépemet, aztán egy kicsit elvoltam vele.

Később lementem enni, meg fürödni is, lefekvés előtt persze, hogy aztán végre aludhassak egy jót.



Mivel másnap megint iskola volt, így reggel eléggé morgósan keltem. Meg is jegyeztem Aoinak reggel az udvaron, hogy mennyire utálok reggel kelni, amikor hirtelen megjelent Miyavi és Ruru, és elkezdték osztani az észt. Mit ne mondjak, a hercegnő eléggé be volt zsongva Kai miatt, akit kinézett magának - közben megtudakolta, hogy is hívják. Egész végig róla áradozott, már csak az hiányzott komolyan, hogy a méreteit elmondja. Én már lassan a fejemet fogtam a sok reggeli hülyeségeiktől, mikor Aoi előtt megjelent a kis szöszi. Na, ő is rákezdett… és bár nem akartam kihallgatni mit beszélnek, azért fél füllel hallottam mindent. Szóval hiányzott neki Aoi… Aha! – mosolyodom el, majd rágyújtok. Nem sokkal később becsengetnek, mire elnyomom a cigim, és húzok is befele zsebre tett kezekkel.



Csak akkor tűnik fel Aoi hiánya, mikor helyet foglalok a teremben. Ruruékra nézek, akik csak vállat vonnak, hogy ők nem tudják, hol van. Hö, na kellett emlegetni… - látom meg az ajtón bekullogni, sűrű bocsánatkérések közepette. Vigyorogva huppan le mellém a helyére, és ami először feltűnik, az a szépen beállított hajának kócossága. Már tudom is, hogy hol volt… - vigyorodok el sunyin, és kezdem el a kezemre könyökölve bámulni oldalról.

- M-mi van? – kérdezi suttogva és hunyorogva.

- Ó, semmi különös… - lesz vigyorom még szélesebb, amin felvonja a szemöldökét.

- Áruld már el, miért bámulsz így! – dörren rám csendben, amin halkan felnevetek. – Kinőtt egy második fejem? – tapogatja meg a nyakát, amin már nem bírom röhögés nélkül. Bassza meg, órán vagyunk!

- Suzuki, Shiroyama, kifelé! – morran ránk dühösen a tanárbácsi, én meg morcosan kelek fel, és megyek ki ezzel a jómadárral a terem elé.

- Gratulálok, te észkombájn! – suhint fejbe, amin felháborodok.

- Te röhögtettél, te nagyon hülye! – csapom én is fejbe, amire eltátja a száját.

- Akkor is miattad küldtek ki… - fonja össze maga előtt a kezeit.

- A múltkor meg miattad, úgyhogy kuss a szádra! – dörmögöm.

- Jól van, na… - dünnyögi, és elnéz másfele.

- Amúgy… - böködöm meg az oldalát annyira, hogy rám is figyeljen a végére. – Miért késtél óráról? – emelgetem fel és le a szemöldökeim, mire látom, hogy zavarba jön, mert akkor kezd el mindig a nyakláncával bütykölni.

- Hát csak… Rukival beszélgettünk… - vallja be, de nekem ebben valami nem tetszik. Rá is kérdezek azonnal.

- Beszélgettetek… - nézek rá sejtelmesen, amire pillog nagyokat, aztán leesik neki, hogy mire céloztam ezzel, és jól vállon csapkod.

- Hülye! Nem dugtunk, ha ezt akarod tudni… - mondja sunyin.

- Hát persze, hogy nem… arra már nem volt idő, mi? – röhögök fel, és kapok még egy vállon csapkodást. – Au! Befejeznéd az ütlegelésem? – simogatom meg a fájó vállam, mire bevág egy bájvigyort. – Szóval? – böködöm meg újra.

- Mi szóval?

- Mit csináltatok ti a vécében, kettesben, ráadásul úgy, hogy késtetek óráról is? – hajolok közel hozzá, de csak eltolja a fejem messzebbre.

- Hát mondtam már… beszélgettünk.

- Annyira, hogy a csengőt se hallottátok meg? – vigyorgok rá perverzen.

- Jó… - sóhajt egyet. – Csókolóztunk is. Most már boldog vagy?

- És még?

- Mit akarsz még? Mondtam, hogy nem dugtam meg! – háborodik fel, amin jót nevetek.

- Én is elmeséltem minden Taka-chanos ügyet… te meg elhallgatsz előlem minden izgi részt? – sértődök be, persze csak viccből, de akkor is ki fogom húzni belőle, hogy mi volt.

- De én nem is… - mentegetőzne nagy szemekkel, de én csak felhúzom az orrom és elfordulok. – Jól van… volt egy kis kézimunka is… - motyogja.

- Tudtam, hogy nem csak smároltatok! – vigyorodok el elégedetten, mire ő eléggé elvörösödik, majd jól fejbe nyom az öklével, és kinyújtja a nyelvét.

Már szólnék vissza valamit, de ekkor pont kicsengetnek, így a szó belém szorul.

- Ezt még folytatjuk… - mutogatok neki a kezemmel, amire vigyorog egyet, és spurizunk is be a terembe a cuccunkért, na meg a lebaszásért a tanártól.



Amikor hazaérek, az előszobában rögtön feltűnik, hogy több cipő van, mint szokott, és mintha beszélgetés hangokat hallanék. Vállat vonva lépek beljebb, majd mikor bekukkantok a konyhába, meglátom Taka-chant. Vigyorogva lépek be a helyiségbe aztán… bejön a képbe egy Tora. Mi a faszomat keres ez itt? – nézek nagyokat kettősükre.

- Azt mondtad, hogy nem ismerem! – morogja Tora, amin majdnem felhorkanok.

Szóval nem mondta meg neki a kis Taka-chan, hogy az én öcsikém lett? – megyek a hűtőhöz, majd előveszek belőle valami innivalót és azzal együtt baktatok fel a szobámba.

Este az egész „család” együtt vacsorázott, ami után apa már húzta is Hanako-chant aludni. Aha, aludni… - vigyorgok rá huncutul, mire csak int, és el is tűnnek. Fordulnék Taka-chan felé, de hűlt helyét látom. Pislogok párat, majd arrébb nézek és rengeteg levegőt kifújok, mert nem szökött el, hanem csak mosogat. Hm… - nyalom meg a számat, majd közelebb lépek hozzá, és átkarolom a derekát, amire kicsit megugrik, de számíthatott rá, hiszen… csak ketten vagyunk.

- Mit akarsz már megint? – kérdezi dörmögve, az én kezem meg lejjebb csúszik… pont oda. – Reita! – kiált fel, de csak nyakába csókolok, és hozzásimulok, miközben kezemet mozgatni kezdem rajta elöl.

- Igen? – búgom fülébe, és rá is harapok, mire felsóhajt.

- Fejezd be.

- Nem akarom – lökök felé csípőmmel egy kicsit, amire most már nyögés lesz a válasz.

- Ne fogdoss már! – csattan fel, mire én is kicsit bedühödök, majd szemberántom magammal, és a nagy pislogásai közepette egyszerűen csak… szájára marok és vadul csókolni kezdem, levegőt sem hagyva neki, nem hogy ellenkezést…

Kezemmel megkeresem a csapot, amit nyitva hagyott, majd elzárom, fenekébe markolok, és elviszem a pultig, amire felültetem, és még közelebb megyek hozzá, hogy teljesen összeérjünk. Ekkor elszakad ajkaimtól, és mellkasomra teszi kezeit, de hasztalan, ugyanis már nyakát szívogatom, csókolgatom, míg kezeimmel fenekét simogatom.

- Hagyd abba… - szuszogja, mire elhajolok tőle és rávigyorgok.

- Érzem, hogy te is akarod… - nézek rá perverzül.

- Dehogy akarom! – csap vállon, és szállna le, de útját állom és nem engedem.

- Akkor mi az a dudor a lábaid között, ha? – markolok rá merevedésére, mire felnyikkan, de nem szól semmit sem, csak elnéz oldalra. – Na látod… - hajolnék vissza nyakához, de eltolja a kezemet magáról, majd leugrik a pultról. Kihasználta a figyelmetlenségem… a fenébe.

Egy szó nélkül megy ki a konyhából, én meg dühöngök egymagamban, mert arra gondolok, hogy Tora is érinthette őt akárhol… és ez idegesít. Nem akarom, hogy hozzányúljon ahhoz, ami az enyém! – trappolok el a fürdőbe, hogy tisztává varázsoljam habtestem, és kicsit lehűtsem magam, mert volt azért eredménye Taka-chan közelségének.



Hát a másnap reggel… nem úgy kezdődött, ahogy vártam volna. Miyavi üdvözölt egy hatalmas vigyorral, miközben átkarolta a nyakam.

- Tényleg megdugtad Taka-chant? – kérdi tök hangosan, mire lepisszegem, amit nem ért.

- Honnan tudod? – nézek rá sunyin, majd lehámozom magamról a kezét.

- Tőle… - mutogat oldalra Ruru, az illetékes meg azonnal elfordul másfelé, és elkezd fütyörészni is.

- Aoi, te vadbarom! – fordítom vissza felénk, mire előveszi a kiskutya szemeit, és kezeit összeteszi maga előtt, mintha imádkozna az életéért.

- Csak véletlenül kicsúszott… - motyogja, amin felröhögök, és elengedem.

- Jó, hát… úgyis elmondtam volna… - húzom ki magam elégedetten, Miyától meg bezsebelek egy vállon veregetést. – Amúgy is jössz nekem tíz rugóval… - vigyorodok el, Aoi arcáról meg lefagy a megmenekülés boldog mosolya.

- Fogadtatok? – mutogat Ruru, amire csak bólintok.

- Nem semmi… - bólogat egyetértően Miya, majd megyünk is a termünk felé, majd lassan becsengetnek és kezdődik az óra.



A cigi szünetben azt veszem észre, hogy Aoi is eltűnt, meg Ruru is. Körbenézek, de csak Miyavi bamba képét látom, semmi többet. Vállat vonok, és szívom tovább a cigimet, de majdnem be is nyelem, mert hirtelen feltűnik előttem egy fekete és egy szőke hajkorona, akik épp egymás száját fedezik fel elég mélyrehatóan. Jó, ha ez még nem is lenne elég, Aoi épp a kis szőke fenekét markolgatja, az meg csak bújik hozzá. Ki érti ezt? – gondolkozom el, majd meglátom a vöröskét, de az ügyet sem vesz a párocskáról. Talán lemondott róla, mert Aoi elhappolta előle Rukit. Micsoda izgi dolgok… - fordulok meg, majd elkezdek köhögni, mert amit láttam, az eléggé, hogy is mondjam… érdekes volt. Már Ruru is egy szájban matat… - kerekednek el szemeim, mikor meglátom, hogy nagyban csókolózik azzal a gyerekkel, akit kinézett magának. Mondjuk, ha jól megnézem, összeillenek… - vigyorodom el, és Miyavi felé fordulok, aki elhűlve nézi az utóbbi párost. Hoppá, csak nem neki is tetszik a csávó? Mik nincsenek itt, hű… - fújom ki a füstöt, majd végre sikerül normálisan elszívni ezt a nyamvadt cigit.

A nap további része olyan semmit érően telik, és ráadásként még Taka-chant se látom. Hát milyen dolog ez? – fújtatok kettőt, mikor már hazafele megyek.

- Megjöttem! – kiáltom el magam az ajtón való belépés után, bár ez nem szokásom, most mégis ehhez volt kedvem.

- A konyhában vagyok! – kiabálja ki egy női hang, majd bekukkantok az említett helyiségbe, és meg is látom öhm… anyut? Szóval Hanako-chant, amint valamit nagyon készít. – Szia – mosolyog rám, amint meglát.

- Szia… mi készül? – szagolok bele a levegőbe.

- Csak egy kis meglepetés – mosolyogja, amire bólintok, és megyek is fel a szobámba.



A napom aránylag ilyen unalmasan telik. Habár mikor Taka-chan megjön, eléggé feldúlt. Majdnem fellök az ajtóban, aztán becsapja maga mögött az ajtaját, hogy majdnem leszakad. Mellesleg nem tudom hol lehetett, de ma még nem is láttam. De lemerném fogadni, hogy Tora csinált valamit… - tépem fel az ajtaját, és a szemeim elkerekednek, mert egy hatalmas takarókupac alá ágyazta be magát. És mintha… halk szipogást is hallanék. Közelebb megyek és le is ülök mellé, de semmi mocorgást nem tapasztalok, így egyszerűen csak lerántom róla a takarót, mire ijedten néz fel rám. Könnyes a szeme… - kerekednek el szemeim.

- Add vissza! – kapálózik a takarója után, de én csak fölé mászom és lefogom kezeit. Azonnal észreveszem az arcát tarkító piros ütésnyomokat.

- Ezeket Tora tette? – simítok végig arcán, mire felszisszen.

- Hagyj békén… - motyogja, és próbálna kiszabadulni, de erősebb vagyok nála.

- Máshol is megütött? – kérdezem már egy cseppet dühösebben, de ő csak fejet ráz, és elfordítja fejét. – Taka-chan! – dörrenek rá, és kisimítom a képembe lógó hajtincseimet, de erre összehúzza magát, mintha… félne, hogy megütöm.

Minden gondolkozás nélkül kezdem el letépni róla a pólóját, majd mikor lent van, kicsatolom a nadrágját, azt is lehúzom róla az alsóval együtt, közben egyetlen pillanatot sem hagyok neki ellenkezni.

- Ne… - kéri elcsukló hangon, de nem eresztem el, csak végignézek rajta, és meglátom a teste rengeteg pontján az eléggé színes foltokat. – Engedj el, kérlek… - kezdenek el folyni könnyei, amiket ujjaimmal törlök le.

- Most akkor válaszolj nekem… - hajolok közelebb hozzá, mire a könnyfátyola alól rám pillant. – Ő tette ezt veled? – kérdezem már lágyabb hangon, és közben magam sem tudom miért, de… összefűzöm ujjainkat. Erre nem felel semmit, csak aprót bólint, engem meg elkap az ideg, és legszívesebben agyon verném Torát. Taka-chan halkan pityeregni kezd, és megint próbál elfordulni egész testével, amit most engedek neki.

Összegömbölyödik magzatpózba, és kezeit maga elé téve sír tovább. Nem tudom mi üt belém ekkor, mert mögé mászok, takarót terítek rá, és magamhoz ölelem sírástól rázkódó testét.

Simogatni kezdem derekát, és ezt egészen addig csinálom, míg meg nem érzem, hogy teste lenyugodott. Ekkor kimászom mögüle, és egy puszit nyomva az arcára, elhagyom a szobáját, hogy aludhassak egyet, mert holnap nehéz nap vár rám…



Másnap reggel villámgyorsan készültem el, majd mikor beérek a suliba, már mennék Torát keresni, de Aoi szalad felém, és nagyon ijedt arcot vág.

- Reita! Reita! – lihegi, mikor elém ér, én meg erre csak pislogok párat.

- Mi az?

- A táblára… tudod mit írtak? – kérdi még mindig szuszogva.

- Mit?

- Azt hogy, Taka-chan… - kezdi, de ekkor elrohanok egy szó nélkül, majd mikor belépek a termünkbe, azonnal meglátom, amiről Aoi beszélt…

Hamarosan ő is megérkezik, sőt Miyavi és Ruru is, én meg csak kamillázok a látottakon. Hirtelen lesz rajtam úrrá hatalmas mennyiségű düh, és odarombolva a táblához szivacsot ragadok és letörlöm amit felírtak. Mogorván fordulok hátra, és nézek körbe a rémült arcokon.

- Ha megtudom… hogy ki írta fel ezt ide… – mutatok a táblára, majd az asztalra csapok, aztán bele is rúgok – akkor az addig a percig élt… - morgom, majd még belerúgok a tanári székbe is, mi eldől, aztán kicsörtetek a teremből.

A folyosón meg is látom Torát, aki szemmel láthatóan keres valakit a szemeivel. Amint meglát, elkezd felém szikrát szóró szemekkel jönni, és amikor összetalálkozunk, nem mondunk semmit, csak hatalmasat beverünk a másiknak. Arcom fogva tántorodok kicsit hátra, és érzem a számban a vér ízét, de ahogy látom, ő is hasonlóképpen van.

- Te rohadt szemét állat! Hogy merészelted? – förmed rám, amit először nem értek, de aztán leesik, hogy mire gondol.

- Ezt éppenséggel én is kérdezhetném… - rántom magamhoz a pólójánál fogva, amit most ő nem ért, így elmagyarázom neki. – Jó érzés volt összeverni? – sziszegem arcába.

- Azért kapott, mert megérdemelte – köpi nekem a szavakat, majd gúnyosan elmosolyodik. – Amúgy is csak dugásra tartom – nevet fel, amin ismét elönt a méreg, és egy hatalmasat bemosok neki, hogy elesik. Közelebb lépek, és lenézően nézek rá.

- Nem érdemled meg őt… te semmit nem érdemelsz, maximum azt, hogy jól seggbe rakjon valaki! – fordulok el, majd ekkor meglátom Taka-chant, aki kerek szemekkel figyeli az eseményeket, én meg egy árva szó nélkül odacsörtetek hozzá, karon ragadom, amin meglepődik, de mikor magam után húzom, akkor nem ellenkezik, hanem egy szó nélkül jön utánam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.