Reita POV



Délután valamikor Ruki csengetett. Először csak kómásan néztem rá, de erre ő meg beengedte magát az ajtómon. Elkezdi darálni, hogy miért kellett bemenni reggel korán, meg még egyszer elmondja, mikor ő késett, az miért volt. De aranyos, pedig már leírta. Aranyos? Nem mondtam semmit! – rázom meg fejem.



Akarna hazamenni, de elkapom kezét. Arra gondoltam, hogy megnézhetünk egy filmet, az egyik szaftosat, amit ő hozott. Vagyis amit tőle kaptam. Látom rajta, hogy nem igazán akarja, na de én igen. És ha én akarom, akkor meg is nézzük! Hatalmas szemeimmel nézek rá, amiről tudom, hogy ellenállhatatlan. Chibi legalábbis nem tud nemet mondani ezeknek a szemeknek, és ez csak jó nekem. Nagyot sóhajt, amiből leszűröm, hogy akkor belement. Ez az!

Már megyünk is a mindenes szobámba, ahol minden van – a neve is mutatja. Beteszem a filmet, ő elhelyezi magát a kanapén a tévével szemben, én pedig mellé ülök. Na ilyet még nem láttam, de komolyan! Párnát vesz a kezébe, amit az első húsz percben szorongat. Még jó, hogy eddig nem engem szorongatott, mert akkor tuti, hogy össze lennék nyomva. Ennél is nyomottabb pedig már nem akarok lenni.

Ruki közben megint belemászik az ölembe. Valahogy vártam már ezt, de mikor percenként megrezzent, na az vicces volt, és alig bírtam röhögés nélkül.

- Én inkább nem nézem – suttogja szinte számra, én csak megsimogatom fejét, ő pedig nyakalma dönti övét.



Megint érzem puha ajkait nyakamon. Már megint ez a borzongás! Bár jó érzés... Khm, na de nézem a filmet. Közben kezeimmel Ruki hátát cirógatom, aztán lejjebb tolom rajta őket, tehát fenekére rakom kezeim, mire felmordul. Visszatérek hátához, aztán már csak halk susogását hallom. Elaludt... – mosolyodom el, majd adok egy puszit fejére, és végignézem a filmet.


A vége főcím után kikapcsolom a kütyüt, és tovább simogatom az ölemben szuszogó énekes hátát. Nem akarom kihasználni a helyzetet, hogy bármit csinálhatnék vele, pedig nagyon hajazok arra. De nem, mert az nem lenne Reitás. Én pedig azért akkora perverz disznó nem vagyok. Még...

Ekkor érzem, hogy mocorog rajtam Chibi. Hirtelen felriad, és még jobban átölel.

Maradni akar – lepődöm meg szavain. Mármint megkérdezi, hogy nem nagy baj-e, ha most nem megy haza ilyen „szép” időben. Maradjon csak, rég aludt itt.
- De most elmegyek lezuhanyozni, oké? – kérdem tőle, viszont nem enged el. Na, de Ruki!
- Ne hagyj egyedül! – kérleli, amin megesik a mini szívem.

Jó, nem hagylak, csak öt percre. De erősködik, ami azt jelenti, hogy nem enged el.
- Gyere te is. – Erre felemeli fejét. Nem gondoltam komolyan, na de ha igent mondott volna? Morcosan, szúrósan néz rám. – Na jó, ráér holnap reggel is – mondom, mire egy laza mosoly, és visszadől rám. – De attól még aludni mehetünk, nem?
- Aha – válaszol halkan, de nemhogy felkelne, meg sem mozdul. Dörög egyet, amire jobban hozzám bújik.
- És én vigyelek be a szobába? – kérdezem, és tényleg elég kérdő az arcom.

Nem szól semmit, így megfogom a fenekénél és felkapom ölembe, de rám szól.
- Rei! – mondja kicsit morgósan. Most mit akad ki?

- Mi van? Le akarsz esni, vagy netán meggondoltad magad, és jössz magadtól? – kérdem tőle, pedig tuti nekem van igazam.

Nem akartam letaperolni, de ha már így jött össze, én nem tagadom meg az alkalmat, hogy ne érjek hozzá a fenekéhez. Már régóta hívogatott... Na de ez nem az a rész.

Szóval ott tartottam, hogy beviszem a szobámba, leteszem, majd mennék ki a helyemre, a drága alvásra is tökéletes kanapémra, de megfogja a karomat.

- Én is mennék aludni, ha engednéd… - mondom neki, erre csak néz rám nagy szemekkel.
- Ki a kanapéra? – lepődik meg.

Miért, talán együtt alszunk? – teszem fel a kérdést magamban. Felőlem lehetne, csak ő tuti nem akarja...


Mi? Hogy ne menjek el? Oké, de… mi? Most akkor ezt vehetem egy ágyba meghívásra és együtt alvásra?

Megkérem, hogy egy picit engedjen el, erre, basszus, olyan aranyos volt! Csak oda mehetek, ahol lát. Mindjárt megzabálom. Khm… ilyet mondtam volna? Neeeeeem! Nem gondoltam komolyan, csak vicceltem.

Kimegyek, leoltom a villanyt, majd a szobában is. Visszaugrok az ágyra, közel mászok hozzá, erre megszólal Pöttömkém. De nem az enyém, még mindig.

- Rei…
- Hm? – kérdezek vissza. Na vajon mi kell, mit akar? Esti mesét nem mondok, az egyszer biztos!
- A kontaktlencsémet ki kéne vennem.
- Bocsi, elfelejtettem – vakarom meg fejem kínosan.

Tényleg, neki van az is bent! – jut eszembe. Gyorsan feloltom a világosságot, ő meg kezemnél fogva kihúz a szobából. Mikor a mosdóhoz érünk, megáll, és rám pillant. Na mi az? Kivegyen azt belőled? Meg is kérdezem tőle, mire egy jó hosszú „neeee”-t kiabál, aztán kiveszi. Vagyis csak venné, mert rám szól, hogy forduljak el. Oké. Aszondja, nem szereti, ha nézik… Ha most perverzül gondolkoznék, egész másra gondolnék, de mivel most nem gondolkozok olyanokon, nem gondolok csúnyára.



Hamar megvan vele, én visszafordulok, mire megint dörög egyet, ő meg összerezzen. Sietve kap kezem után, és már a szobában vagyunk. Bemászik az ágyba, lekapcsolom a villanyt. Szegény, most biztos nem lát semmit. Kezdenék mellé mászni, de jobb ötletem támad. Fölé tornyosulok, erre hatalmasat dörren az ég odakint. Ruki erre felsikkant, amin halkan nevetek egyet. Hát ezt muszáj volt! Na de komolyodjunk meg…

Kezeim feje mellé helyezem, lábaim pedig két összeszorított lába mellé. Felfedezőútra indulok testén, de előtte nem tudom miért, egy röpke puszit nyomok szájára, és elkezdem kézbeli tevékenységem. Először mellkasát simogatom, majd haladok le a hasáig, aztán még lejjebb megyek, és már ágyékát simogatom. Nem látom arcát, de biztos meghökkent. De hát, én most ezt akarom csinálni. Nem tudom miért, csak valami belülről mondja, hogy hozzá kell érjek, akár mindenéhez. Nem mondanám, hogy az „sz” betűs szót érzem iránta, de valahogy nekem ő több mint egy egyszerű barát.



Elveszi kezem onnan lentről, amivel most ismét mellkasát birizgálom, de gyorsan visszatévedek a lába közére. Na, most meg megint akarja elvenni onnan, de nem hagyom. Perverz vagyok, tudom. Ekkor ismét rám szól.
- Rei-chan ne csináld… - kérlel szépen, én meg nem hagyom abba.

Simogatom odalent, néha bele is markolok, bár nem erősen. Megint kezem után nyúl, de kibújok övéi közül. – Reita! - szól rám újra, és nem kedves hangon.

Jól van, akkor abbahagyom. Ki is bújik gyorsan alólam, és átfordul az ágy másik végére. Jól van Pöttömke, úgysem bírod ki nélkülem, mivel nagyokat dörög és villámlik – vigyorgok magamban.

Három… kettő… egy… Most. És felém fordul, majd odabújik hozzám, én pedig szorosan átölelem, és magamhoz húzom, hogy még közelebb legyen. Nem szól semmit, csak fejét nyakamba fúrja, én meg puszit adok buksijára megint, amire érzem, hogy felnéz rám. Álla alá nyúlok kezemmel, majd hajolnék közelebb hozzá, de elrántja fejét. Most mi van?

- Rei-chan, aludjunk – szólal meg halkan, mire megint felemelem fejét, és ráhajolok ajkaira. Csak egy röpke puszit enged meg, majd ismét hozzám bújik.
- Jó éjt Chibim… - suttogom halkan. Kicsit mocorog, de aztán nyugton marad.
- Neked is Rei-chan… - feleli halkan, majd érzem leheletét nyakamon.

Lassan el is aludt. Egy ideig még simogattam hátát, majd az én szemeim is felmondták a szolgálatot, és elaludtam, ölelve őt karjaimban.


~R&R~



Elég korán éreztem, hogy valami mocorog mellettem, meg a hasamon lévő takaródarabot szorongatja. Au, belemarkolt a rajtam lévő takaróba, és megkarcolta hasfalam. Az izmos hasfalam! Mármint… szerintem az, a többiek máshogy gondolják… na de ez nem az a rész, ahol erről kell beszélnem.

Lassan kinyitom szemeim, de egyelőre résnyire csak. És mit látok? Egy felült, belém kapaszkodó, háttal lévő Rukit. Villámlik, sötét az ég, ahogy kinézek az ablakon. Pedig reggel van – gondolom magamban. Még mindig vihar van? Az a jó, akkor még itt marad velem…

Én is felülök, majd leszedem Chibim kezeit rólam, erre ijedten fordul hátra. Jaj, ne nézzen így, ekkora kiskutya szemekkel. Magamhoz döntöm, majd egyik kezeimmel átkarolom hasát, mire meglepődik. Nyugi, csak a kezem, semmi más.
- Rei… - szól halkan. De miért halkan? Hallom ám, csak mondhatja hangosabban is.
- Hm? – hümmögök megint vissza neki.
- Aludjunk… vagy legalább feküdjünk vissza… - mondja, már majdnem sírva, mert közben azért rendesen viharozik odakint az idő. Ne féljen, hisz itt vagyok.

Visszadöntöm magunkat, majd ő ismét hozzám vackolja magát. Mellkasomra teszi kezeit, és egyikkel körözget rajtam. Na de kérem, ott csikis vagyok picit! És ha megtudja, akkor ezzel szívat majd. Illetve nem szívat, hanem már tudja mi a gyenge pontom. És az nem jó… Nagyon nem. Ekkor Ruki megfordul előttem, és fenekét hozzám nyomja. Minél közelebb akar lenni hozzám? Csak oda ne nyomja… Már késő. Igen, pontosan oda; fenekét ágyékomhoz nyomta. Megfogom derekát és eltolom kicsit magamtól, mert hiába, ha neki jó volt ez a póz, de basszus… gondoljon rám is. Nem akarom itt helyben megfektetni! Azt majd később, terveim szerint… Igen, olyan részt is tervezek vele, majd egyszer.

Fogom magam, hasán átdobom a kezem, és elkezdem simogatni. Mikor hallom, vagyis érzem, hogy nem zavarja, kezemet lejjebb viszem, és ott tapizom. Körkörösen simogatom, most már erősen bele-bele markolok. Erre kicsit sikkant, majd megfogja kezem és mellkasához teszi, közben ő is fogja azért a kezem, olyan… érdekesen. Kellemes így feküdni vele. Füléhez hajolok, majd megpuszilom először, aztán gondolok egyet és belenyalok. Összerezzen. Utána rá is harapok picit, mire úgy megszorítja a kezem, hogy majd bekakilok. De nem betű szerint értve azért.
- Reita, ne… - mondja, de nem hagyom abba.
- Mit ne? – kérdezem búgó hangon, mire megint felém fordul.

Először csak néz, aztán közel hajol gyorsan és száját enyémre tapasztja. Megnyalja alsóajkam, majd meg is harapja, és elhúzódik tőlem. Kuncog egyet, de mikor megint dörög egyet, hozzám bújik, arcát belém fúrja. Olyan aranyos, mikor fél. Khm, illetve, nem. Vagyis de… Izé, mindegy.

- Na de Chibi, ennyire félsz? – kérdem most már kis gúnnyal hangomban. Rég voltam ilyen vele, hiányzik, hogy nem szívatom.
- Ki? Én? Dehogyis… - fordul el tőlem meglepődve. Mintha nem lenne igaz, amit kérdeztem.
- Pedig nagyon úgy tűnt… - mondom vigyorogva már. Erre rám néz sértődött arcot vágva, és közben dúl-fúl magában gondolom. De nem hagyhattam ki ezt a beszólásom, bocsi Chibi.
- Jól van Rei-chan... – játssza a sértődöttet még mindig.

Lecsukja szemeit, erre kapva az alkalmon, adok egy puszit arcára, majd visszafekszek, mintha mi sem történt volna. Most megint odabújik: vállamra teszi fejét, és átkarol.

- Öhm, Rei-chan? – kérdezi, de nem emeli fel a fejét. Megsimizem buciját, majd folytatja. – Van valami dolgod ma?
- Nincs rajtad kívül semmi – válaszolom vigyorogva neki, mire mellém fekszik és most már rám emeli tekintetét. Ezt már szeretem!
- Rajtam kívül? – néz rám szúrósan.
- Aha, miért, nem azt mondtam? – kérdezek vissza, de már csak poénból is.
- Mi az, hogy rajtam kívül nincs semmi dolgod? Mit is akarsz te velem „dolgozni”? – kérdi, de már ő is vigyorog picit. Rókavigyorommal nézek rá, sőt! Mondhatni perverzül.
- Ne akard azt megtudni Pöttömke… - vigyorgom el a végét, majd rendesen fejbe kólint. – Au, ezt miért kaptam?
- Mert perverzkedsz a kisebbel… - mereszt rám megint gonosz szemeket, de megjelenik neki is ott az a perverz vigyora.
- Kisebb? Nem is tudtam… - vágok vissza, mire elvörösödik.
- És még én vagyok a perverz… - néz megint morcosan. Akarnék valamit közbenyögni, de ő folytatja. – Tudod, Rei-chan… nem mindenhol a méret a lényeg… - fejezi be, elhúzott mosollyal. Jól van Chibi, jössz te még az én utcámba! Jelen esetben az én ágyamba…
- Igen? Ne mondd… - vágok mindehhez elképedő arcot, mire ő is ilyet farag magának. – És például hol az? – vonszolom magam közelebb hozzá, ő pedig megijed és hátrébb csúszik.

De hamar megváltozik az arca, és közel préseli hozzám magát, majd kezével benyúl a takaró alá, és érzem amint lábaim közt matat. Jézusom, mit csinál? Mikor megtalálja, amit keresett, megmarkolja férfiasságom, erre egy sóhajt engedek ki magamból, ő meg fülemhez hajol.
- Hát például itt… - vigyorog utána a képembe, miután elhúzódott tőlem.

De azért még mindig erősen markol ott lent. Megfogom kezét és elhúzom onnan, de érzem, elpirultam picit a kendőm alatt. Szerencse, hogy rajtam van, mert ha nem lenne, biztos ezzel csesztetne majd, hogy „ha Rei-channak belemarkolok, akkor elpirul”. És egyből elmondaná Rurunak, aki meg ki is akarná próbálni. Na, köszönöm ebből nem kérek. Áldom én a drága orrkendőm, amiért van nekem.

Kezét maga mellé teszem, majd közel húzom magamhoz. Két szép kacsómat hátra vezetem rajta, és mindkettővel megfogom azt a formás hátsóját. Ez hiányzott eddig! Rendesen elpirul, de kiszedi magát kezeim közül, és felül. Hátrapillant rám, és megint csak néz engem.
- Mi van? – kérdem, mert olyan képet vág, hogy rossz nézni.
- Befejezted a reggeli perverzkedésedet velem? – kérdezi tök komolyan. De érted, még én is elhiszem, hogy komolyan kérdezi.
- De Chibiiii… - kezdenék megint bele egy újabb beszélgetést elindítva, de morog egyet.
- Reita! – szól rám hangosan. Oké, befejeztem… Felülök mellé. – Szóval, mit csinálsz ma? – kérdi megint komoly arccal. Most elhiszem, hogy komolyan kérdezi.
- Mondtam már. Rajtad kívül az égvilágon semmi dolgom ma! – válaszolok apró mosollyal, erre meg bevágja a durcát.
- Megyek is haza most… - indulna el, de elkapom a kezét. Kiskutya szemeimmel nézek rá, amiknek úgysem tud ellenállni. Hatásos, mert leül vissza. – Akkor ráérsz… - kezdi el mondani, amit vagy fúsz pere akar, csak mindig terelek. – És arra gondoltam, hogy… elmehetnénk valahova… De persze nem muszáj, ha nem akarod. Mert úgysincs próba ma, a fényképezés pár nap múlva lesz, szóval…
- De csak ha ketten megyünk… - vágok közbe, mire felém fordul, és elmosolyodik, bólint egyet, majd megint felkel mellőlem. Elindul kifele, de én… lusta vagyok felkelni. – Most meg hova mész akkor?
- Hát mondjuk haza, átöltözni-

Erre kinézek az ablakon: süt a nap. Mi van? Mikor lett jó idő? Biztos mialatt „beszélgettünk”.

- És ha neked is megfelel, akkor vidámparkba megyünk – mondja, amire bólintok. – Akkor majd gyere értem, hamarosan. Szia! – hadarja el, és már el is tűnt.

Még hallottam, ahogy zörög a cipőfelvétele közben valami. Biztos a kocsi kulcs! – gondoltam. Ajtó kinyit, becsuk, és már megint egyedül vagyok. Még, jó, hogy nem sokáig. Tényleg! – jut eszem helyére. Gyorsan felpattanok, átfutok a fürdőbe, visszatérek szobámba egy törcsivel magamon. Hm, mit vegyek fel? Egy nem túl szűk fehér gatyára és egy ujjatlan fekete pólóra esik a választásom, amit hamar felkapok magamra.

A tükörbe nézve viszont elsírom magam. De csak képletesen… Ezután hajat vasalok gyorsan, ami egy jó fél órát percet takar nálam. Egy kis sminket is dobok magamra, és lecserélem orrkendőm. Egy fehéreset vesztek fel, amin halvány motívumok vannak. Megkeresem a kocsi kulcsom, és már futok is le. Gyorsan beülök a kocsimba, és azon kezdek el gondolkozni, mint odaérek Rukihoz, hogy… hova is megyünk most akkor?


Ruki POV



Ez a Reita milyen perverz alak… Ha elkezdi, nem tudja abbahagyni. Hihetetlen. Mit gondolt, meddig engedem ezt neki? Pff…
- Megyek is haza most… - mondom durcizva, és már indulok is. Vagyis indulnék, ha nem kapná el a kezem.

Beveti a kiskutya szemeit. Aljas… tudja, hogy ezzel meghat, így vissza leülök mellé. – Akkor ráérsz… És arra gondoltam, hogy… elmehetnénk valahova… De persze nem muszáj, ha nem akarod. Mert úgysincs próba ma, a fényképezés pár nap múlva lesz, szóval…
- De csak ha ketten megyünk… - szakít félbe. Mégis mit gondolt? Mondjuk Sabu-chant szívesen elvinném, csak nem tudom, hogy bírná az óriáskereket, és a többit. Felé fordulva bólintok egy aprót, közben mosolygok. Na, akkor megyek készülődni. – Most meg hova mész akkor? – kérdi. Na szerinted?
- Hát mondjuk haza, átöltözni.

Ez neki még nem jutott eszébe? Látom, hogy kinéz az ablakon, tehát akkor meglepődött a vihar miatt.

- És ha neked is megfelel, akkor vidámparkba megyünk. – Csak mert én nagyon szeretem a vidámparkot! Oké, gyerekek járnak oda, de nekem kimaradt a gyerekkoromból. Bólint egyet, szóval akkor semmi ellenvetése nincs. Remek! – Akkor majd gyere értem, hamarosan. Szia! –hadarom el, és már futok is.

Remélem ezt a „hamarosan”-t, nem úgy értette, hogy fél vagy egy óra múlva már jön is. Csak mert nekem ennem kell, Sabu-chant etetni, kicsit foglalkozni vele, átöltözni, lezuhanyozni, meg egyebek.

Mikor leérek az autómhoz, elszívok egy cigit, és megyek is haza. Szépen néz ki a kocsim… - állapítom meg, hogy ránézek. Az a hülye vihar… ezt is le kell majd mosni, de azt nem most, majd valamikor a napokban.



Hamar haza érek, és bent a lakásban egy kiéhezett kutya fogad. Az első dolgom, hogy berombolok vele a konyhába, adok neki enni, előtte megsimogatom, aztán összedobok magamnak is valamit, mert nagyon éhes vagyok. Tíz perc, míg elkészülök a kajával. Valami gyorskaja, nem néztem mi, csak a lényeg, hogy ehető legyen. Leülök enni, amivel gyorsan készen is vagyok, aztán elmegyek a szobámba, és beállok a szekrény elé. Hmhm… kiveszek egy szűkebb fekete nadrágot, meg egy… egy mit? Egy fekete pólót, amin fehér nonfiguratív van. Ujjatlan. Ilyet is ritkán veszek fel. Bemegyek a fürdőbe, és nekiállok a zuhanyzásnak. Jó sokáig állok a zuhany alatt. Törülköző van rajtam, mikor beállok a tükör elé, és elől a hajacskámat kivasalom. A raszta fürtöket meg eligazítom. Sminket nem teszek sehova, minek? Úgyis napszemüveg lesz rajtam. Ez elmaradhatatlan, szerintem. Nem ám rám kattannak az emberek… az nem hiányzik.

Ebben a pillanatban csengetnek. Basszus, ki az? Még nem vagyok kész, és csak egy törülköző van rajtam. Még egyet csengetnek… oké, gyorsan veszek magamra még egy köntöst, bárki is az, nem láthat meg egy szál majdnem semmiben. Hát milyen lenne? Megint egyet csengetnek. Megyek már, megyek…

Kinyitom az ajtót, és ki az? Na ki? Reita. Pedig reménykedtem, hogy nem jön ilyen korán. Na mindegy… Beengedem, mire alaposan megnéz, még így köntösben is. Szépen vagyunk!
- Még nem vagyok ám kész – megyek a szobámba.
- Azt látom. Gondoltam, hogy nem így akarsz jönni – mondja, mire nagyot sóhajtok.

Be is csukom a szobám ajtaját, mert még véletlenül bekukucskál rajta, azt pedig nem kéne. Gyorsan felöltözök, és beállok a tükör elé. Lehet, hogy nem ezt a gatyát kéne, pont Reita mellé. Mindegy, jó lesz. Legfeljebb rácsapok a kezére. Parfüm, napszemüveg fel, és azt hiszem, készen vagyok. Szegény Sabu-channal meg nem játszottam… Már mindegy.



Kimegyek a szobámból, Reita meg vigyorogva néz rajtam végig. Oké, most akkor menjek, és vegyem át a nadrágom? Most már nem… Nagy levegő, kifúj!
- Mehetünk – mondom neki, mire már kint is van. Hű, de gyors valaki.

Bezárom a lakást, és beülök Reita mellé a kocsiba.
- Merre van a vidámpark? – kérdezi, mire eltátom a szám. Ezt most nem mondja komolyan!

Vezényelem, hogy hol merre menjen, így egész hamar odaérünk. Juj, de jó… már nagyon várom!

Bemegyünk, és először csak sétálgatunk, meg meghívott fagyizni. Nem tudom, honnan tudta, hogy a fagyit is szeretem, de mindegy.
Az óriáskerékhez érve, boci szemeket meresztek Reitára.
- Üljünk fel rá! – kérem, mire egy halvány mosoly jelenik meg arcán.

Kiskoromban is mindig erre akartam felülni, de apukám sosem engedte. Reitával odasétálunk a pénztárhoz, és fizet két menetet rá. Felülünk rá, egymás mellé, én meg vigyorogva nézek rá. Mikor elindul, meredten bámulok ki az ablakon.
- Rei-chan… tudod mi a legjobb benne? – kérdezem, miközben egy pillanatra rá nézek.
- Nem - válaszolja egyszerűen. Azért egy kis lelkesedést vihetne vele…
- Az, hogy innen fentről mindenki kisebb nálam! – Erre nevetni kezd.
- Én nem – jegyzi meg, miután kinevette magát.
- Rajtad kívül – motyogom neki, és még mindig csak bámulok kifelé.
Mentünk még pár kört, végig szótlanul ültem mellette, és az ablakon bámultam kifelé. Majdnem mindenre felültünk, volt, amire kétszer is. Csak a nagyon gyerekeknek való dolgokat hagytuk ki.

Egy fél napot töltöttünk itt ketten, és a végére már Reita is jól érezte magát. Ennek azért nagyon örültem ám. Hazafelé a rádiót bekapcsolom, és azt hallgatjuk. Épp időjárás jelentés van... Viharos idő lesz. A francba! Épp megáll a kocsi a házam előtt, de én nem szállok ki, csak kicsit ijedten nézek Reitára.
- Mi az? Mi a baj? – kérdezi meglepetten.
- Nem hallottad? – bökök a rádióra.
- Hogy vihar lesz? – Bólogatok. – De…
- Akkor meg? – kérdezek rá megdöbbenve.
- Máskor is voltál már egyedül viharban, nem? – Ez gonosz volt!

Kiszállok a kocsiból, és kicsit mérgesen becsapom az ajtaját, Reita meg elhajt haza. Nem lehet ilyen gonosz…


Bemegyek a házba, és megsimogatom Sabu-chant, aki már várt, legalábbis nagyon úgy tűnik. Adok neki enni, majd elmegyek zuhanyozni. Felveszek utána valami itthoni ruhát, és eldöntöm, hogy holnap lesz próba.

Küldök is mindenkinek egy SMS-t, hogy 7-re legyenek bent. Be is állítom az ébresztőt negyed 7-re, aztán mégis veszek fel valami másik ruhát, amiben kimehetek a parkba.

Miután készen vagyok, felveszem a napszemüvegem, Sabu-chan játékait kezembe veszem, rakok rá pórázt, és elmegyek vele a parkba.
A kocsim meg Reitánál maradt. Remek, gratulálok Ruki! De ő sem gondolt rá… Mindegy, nem is érdekel igazán, majd elmegyek érte.



A park elég közel van. Ott leveszem Saburól a pórázt, és elkezdek játszani vele. Megfuttatom kicsit.
Kábé egy órája itt vagyunk, mikor meglátom a csúnya felhőket. Azonnal kézbe veszem kutyuskámat, meg a cuccait, és futok haza. Szerencsémre tényleg nincs túl messze tőlem a park. Mikor haza érek, beviszem a házba Sabut, és megetetem, meg megitatom.

Ezután leülök a kanapémra, majd eldőlök rajta, és lassan el is alszok.


R&R


Ajtócsukódásra ébredek, aztán hatalmas dörgés, meg villanás. Ajtócsukódás? Betörő? Esetleg gyilkos? Basszus, miért hagytam nyitva az ajtót? És miért aludtam el?
Kinyitom a szemeim, és csak egy szétázott Reitát látok. Huhh, most nagy kő esett le a szívemről.
- Gyalog jöttél? – kérdezem álmosan, mire megrázza a fejét, hogy nem. – Akkor? Mitől áztál így el? – kérdem tőle, miközben már bambán nézek rá.

A fehér pólója rendesen átlátszik. Még jó, hogy most sötét nadrág van rajta. Meredtem bámulom felsőtestét, miközben válaszol.

- Autóval – jön közelebb, én meg megállítom, még mielőtt leülne mellém. Hozok neki egy jó nagy törölközőt. Leveszi magáról a fölsőjét, én meg elfordulok; másképp tuti, hogy azt nézném.
- És… miért jöttél? – kérdezem halkan.
- Bébi csőszködni – mondja nevetve.

Mi van? – akadok ki. Most rám gondolt? Biztosan, mert nincs gyerek a háznál. Erre a mondatára bevágom a durcát: mellkasom előtt összefonom kezeim, és lebiggyesztett szájjal a plafont kezdem bámulni.
- Tudod, hogy ilyenkor nagyon aranyos vagy? – hallom meg kérdését, miközben egyik kezével átkarolja hasam hátulról, és magához húz.
- Aranyos? – kérdezek vissza, és egy röpke pillantást vetek rá, de továbbra is csak durcizok. Nem vagyok kisgyerek!
- Igen.
- De nem vagyok gyerek! – nézek rá szúrósan. Dörög egyet, én pedig megremegek, és szerintem ezt érezte is.
- Igen? Akkor miért remegsz egy kis vihartól? – Oké… talán kicsit gyerekes vagyok.
- Ha én gyerek vagyok, akkor te pedofil! - jelentem ki egyszerűen.
- Nem is igaz – tátja el száját, én meg szembe fordulok vele, és vigyorgok rá.
Az orrkendője is szét van ázva. Csöpög róla a víz, de nem veszi ám le. Pedig már láttam nélküle egyszer.



Kinézek az ablakon, és látom, hogy eléggé sötét van. Ezután ránézek az órámra: nyolc óra van. Akkor irány aludni! Ekkor egy hatalmasat dörög, én meg összerezzenek, amin Reita csak mosolyog a kendője alatt. Na nem sokáig! – húzom be a szobámba, adok neki egy pizsi nadrágot, majd én bemegyek az enyémmel a fürdőbe, ahol fel is veszem gyorsan, meg a pólómat is. Kiveszem a „szemem”, és megyek a szobámhoz. Kopogok, majd miután mondja, hogy már felvette, bemegyek. Ott ül az ágyamon, és még mindig rajta van a kendő. Sabu-chan is bejön a szobába, és helyet foglal az egyik fotelemben. Ott fog ma aludni ezek szerint.


Lekapcsolom a nagy villanyomat, majd elbotorkálok a kisvillanyig. Mikor felkapcsolom, ismét egy hatalmasat dörren, én meg beugrok az ágyamba, és magamra húzom a takarót. De Reita lehúzza rólam, és mellém fekszik oldalasan. Gyorsan szembe fordulok vele, így én is oldalamon fekszek, majd adok egy gyors puszit ajkaira, majd visszafordulok, hogy neki háttal legyek, és hozzá bújok. Vagyis hozzányomom hátsómat, mire megint eltol kicsit, mint reggel. De na, inkább ölelne át, vagy valami! – duzzogom.

Hátra nézek rá, és leveszem róla lassan a kendőt. Látom, hogy piros az arca. Elpirult? Csodálkozva nézem, és látom rajta, hogy nem akarja, hogy így lássam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.