Reita POV



Jézusom, nyögd már ki, mi a baj! Vagy, hogy mit szeretnél! – emelem fel állát, hogy szemembe nézzen. Elkezd hebegni, mire magamhoz ölelem.
- Mi a baj? – kérdem, majd eltávolodok tőle, hogy lássam őt.
- Szeretlek…
Egy darabig csak kamilláztam, hogy mi van?! Komolyan, jól hallottam? Nagy szemeket meresztve néztem rá.
- E-ezt mondd még egyszer… - kérem, mire elpirul jobban, és rám néz, de ingázik a feje a hasam és szemem között.
- Szeretlek Rei-chan… - Megint kimondta.


Erre nem tudok mit szólni. Gondolkoznom kellene, de nincs időm, így nem szólok semmit percekig. Hamarosan, még mindig kussban vagyok, és én csak nézek magam elé, mire Chibi elszomorodik. Ne, ne, ne! Nehogy sírjon. Én is… szóval érzek iránta valamit, de… én képtelen vagyok még kimondani azt a szót.

- Reita, te... Te… - kezdene bele ismét, de magamhoz öleltem, mielőtt még egyszer kimondaná.
- Nem az, hogy nem, de… Na, figyelj Ruki! Nem az van, hogy nem érzek semmit sem irántad… - kezdem el mondani, amit eddig sosem mertem. Nem akarom, hogy békén hagyjon! Nem akarom, hogy… elveszítsem. – De tudod, nekem nem olyan egyszerű azt a szót kimondanom… Kérlek, érts meg! Nem éreztem még senki iránt így, épp ezért… - Ekkor felkapja fejét, és rám néz. – De talán… majd kimondom egyszer… - motyogom, és ekkor elkezdtek folyni halvány átlátszó cseppek arcán. – Chibi, ne sírj… nagyon kedvellek, nem is tudod mennyire, de…
- Értem Reita, ne magyarázkodj…- teszi számra kezét, mire elhallgatok, de végül felemelem a fejét, hogy szemeit fürkésszem, mire ő egy lágy puszit éget számra a lábujjhegyére állva. Annyira kis aranyos. - Szeretlek – mondja ki újra, majd mosolyog is hozzá. Megint kimondta… - tűnődöm el rajta. Remélem nem bántottam meg, mert én nem.



Ekkor eszembe jutott valami.
- Pöttömkém… - szólaltam meg, mire rám figyelt. Kitöröltem szeméből a könnyet, és dereka körül átfontam karjaim. – Ugye itt maradsz? – kérdeztem, és az a jól ismert vigyorom megvolt az arcomon, amin elnevette magát. Aprót bólintott erre, majd karjaimba bújt.
- Rei-chan?
- Hm? Mit szeretnél picikém? – Máris újabb becenév, remek. De legalább látja, hogy tényleg nem közömbös nekem.
- Mi lenne, ha elmennénk valahova?
- Randira hívsz? – búgtam neki, mély hangomon.
- Hát, aha… - motyogta halkan, és kicsit el is pirult.

Komolyan mondom, aranyos! Pedig nem mindenkire mondom ezt. Picsába, miért nem bírom kimondani, amit hallani akar? Mert egy barom vagyok, és azzal együtt egy lehetetlen alak…


- És hova megyünk Chibim? – rántom még jobban közel magamhoz. Édesen fészkelődik karjaimban, de nem engedek neki. Nem engedem el, érezze közelségem. Ami nem mínusz, de azért jó közel. A mínuszos majd később lesz. Legalábbis, majd később szeretném, de most hanyagolom a témát. Nem akarok nagyon perverzkedni vele; lesz arra bőven időm.
- Hm… - gondolkodik hangosan. – Meghívlak ebédelni – vigyorodik el, mire összeérintem homlokomat övével.
- Rendben, ezt megbeszéltük. Este, mivel úgyis itt alszol, majd rendelek valamit, aztán egy szaftos film társaságában megesszük! – vigyorogtam képébe, mire kaptam egyet. Na, ezt mivel érdemeltem ki? – vágtam de a durcit. Felmorrantam, de ő csak aranyosan elmosolyodott, én meg csak szemöldökömet felhúzva néztem rá.
- Mi az? – kérdezett vissza.

- Mikor megyünk?

- Mehetünk most is, de gyalog.
- De…
- Mondom gyalog! Nincs olyan messze az étterem, ne szarj be. – Ki? Én? Én aztán nem.

Lemondóan sóhajtok, majd rávigyorgok, és kivonszolom az ajtón, de a küszöbnél megakad.
- Várj!
- Mire?- Erre a kutyájára néz. – Na, nem! A dögödet nem visszük! – rivallok rá, erre morcosan néz rám, de beletörődik. Nekem van igazam, mert oda úgysem engednek szőrcsomókat nagy mennyiségben.
- Jól van na, akkor adjál neki enni, amíg nem leszünk itthon! – morogja hisztisen. Mint egy kisgyerek, akit nem akarnak elvinni a vidámparkba, komolyan. Toporzékol egy ideig még, és nem nagyon akar kiengedni az ajtón.
- Most muszáj? – kérdezem vissza lemondóan.
- Naná, hogy az. Ha éhen halna, akkor a te hibád lenne.
- Mert miért? A te dögöd, nekem semmi közöm nincs hozzá!
- A-a, a te lakásodban pusztulna éhen, és az már a te felelősséged!
- Jól van, adok neki, csakhogy ne álljunk itt estig. És mire hazajövünk, kimehetünk sétálni is vele. Majd én dobom a botot is neki – mondom duzzogva, mire elkerekednek a szemei és összeszűkíti a szemeit.
- Pff… - fonja össze maga előtt a karjait, mire csak megforgatom a szemeimet, és hogy lássa milyen rendes lélek vagyok, adtam a kutyának valamit enni, amire azonnal rákapott.

Ezután Rukihoz csörtettem, aki láthatólag durcás volt, és mikor rám nézett, szinte villámokat szórt a szeme.
- Mi van? Megetettem, látod? – böktem a kutyájára, amint falta a tegnapi kajám maradékát. Sunyi vigyor itatta át arcát. Jó, valamire készül.
- És? Megrágni ki fogja? Nehogy azt várd el, hogy majd Sabu-chan! – jelentette ki teljes komolysággal. Nem tudtam visszafogni magam, kitört belőlem a röhögés. – Ez nem vicces! – tette hozzá.
- Nem hát – fordultam felé, mivel időközben falat csapkodtam a röhögő görcsöm közepette. Hogy tudta kimondani teljesen úgy, mintha úgy is gondolná? Felvettem a komor arcom, majd folytattam. – És ki röhögött? Megverem! – Erre meg ő kezdett el röhögni. Tudtam én, hogy csak poénkodik… - vigyorodtam el.
- Oké, oké, abbahagytam – törölgette szemeiből a röhögéstől előcsalt könnyeket. Vicces látvány volt.



Ezután meg karon ragadott és kihúzott a saját lakásomból.

- De most menjünk, mert a végén nem ebédelni, hanem uzsonnázni megyünk!
- Jó, jó, menjünk – mondtam, és már lent is voltunk. Szerencse, hogy a harmadikon lakom, nem pedig a háromszázadikon, mert akkor minimum két óra, mire leérünk. De mindegy is.


Tényleg elég közel van az, az étterem ahova mentünk. Egy nagy köpésre tőlem, és én még fel sem fedeztem! Öreg hiba, na de mostantól majd gyakrabban fogok ide járni.

Miután beültünk egy asztalhoz, azt veszem észre, hogy Ruki közelebb mászik felém. Olyan féloldalas pad volt, egy kerek asztallal középen, szóval két oldalról lehet beülni, ami összeér az asztal másik felén is. Már a felénél volt, mikor kezdett gyanús lenni. Nagyon gyanús…

Kezemet kitettem a karfára, mikor is megéreztem valamit, illetve valakit, hozzám közel. Odanéztem és Ruki már ott virított mellettem. A lábát kezdte bámulni, én meg kezemmel haját kezdtem el óvatosan birizgálni. Mivel voltak raszta tincsei, könnyen elértem őket. Szerintem észlelte kezeim, mert megrezzent, mikor elértem vállát is. De mivel sokan voltak itt, jobbnak láttam nem feltűnősködni. Pedig kedvem lett volna akár megcsókolni is itt helyben, habár tovább azért én sem mentem volna, azt azért nem itt kell.

A kezei saját combján voltak, kicsit fészkelődött, majd felnézett rám, én meg épp akkor mosolyogtam egyet.
- Csak… mert, túl messze voltál – motyogta piros arccal. Hát persze Chibi… És azért ültél majdnem a seggembe, mi? Persze csak képletesen. – Na? – vette kézbe az étlapot, hogy elterelje a témát. A kis sunyi. – Mit rendelsz?
- Azt hiszem… a kedvencem – vigyorogtam rá, majd becsuktam azt az étlapot, ami a kezemben volt. Rám mosolygott, mert tudja, mi az.
- Akkor kettőt abból – mondta a pincérnek, és a képre bökött, ami mellékelve volt a leírás mellett. Eldarálta mi legyen rajta és mi nem, majd a pincér távozott.

Ezután Ruki ismét hozzám simult picit, ami azt jelentette, hogy lábával enyémhez ért. Éreztem, hogy megremeg, és mit tagadjam, jól esett a közelsége. Átkarolni nem merem, ezért csak megint kitettem kezem a pad peremébe.



Lassan, fél óra múlva meg is érkezett a kaja: két isteni, gőzölgő pizza. Mindig ezt eszem, mert imádom. Néhány szelet elfogyasztása közben beszélgettünk, de legfőképpen a bandáról, meg, hogy szerinte milyen jók lettek a múltkori képeink. Hát én sem tagadom, nagyon dögös volt rajta az a ruha. Persze mindenki jól nézett ki, nem azért, de nekem ő jött be a legjobban.

Még megtárgyaltunk pár dolgot, aztán megemlítette, hogy majd új számokat kéne írni. Persze, én benne vagyok! - bólintottam, majd megettük a maradék kajánkat, aztán italt is rendeltünk. Jól elment az idő. Fél három is elmúlt már, mire előkerült az olyan téma, mint a mi, vagyis ő és én.
- Chibi, beszélhetnénk erről majd máskor? – kérdeztem, mert igen be volt indulva a témára, vagyis ránk.
- Persze… - biggyesztette le száját. Nem akartam megbántani, de még ne beszéljünk annyira erről. Majd ha kimondok valamit, utána én magam hozom fel, de addig ne.



Szerencsére megértette, mert utána szép csendben megitta a megrendelt italát. Meg ne sértődjön rám! – húztam közel magamhoz a derekánál, amire rendesen meglepődött. Még mielőtt rám pillanthatott volna, nyomtam egy cuppanós puszit arcára, aztán visszatettem kezem eredeti helyére. De nem távolodott el tőlem. Basszus! Érzem, hogy elpirulok a kendőm alatt. Még jó, hogy van rajtam. Mellesleg az ő arca is olyan színt vett fel… Édes.



Miután végeztünk, kérjük a számlát, amit kifizet. Persze én ellenkezek picit, mert azért mégse ő állja az egészet, de mivel erősködik, és felvilágosít, hogy ő hívott meg, azért hagyom. De legközelebb nem hagyom! – lépünk ki, mire ő azonnal felteszi a napszemüveget, én meg nem. Hát minek? Erre nincs annyira sok fotós, meg rajongók.



Mikor hazaérünk, bent az első dolog, amit meghallunk, hogy már nyüszít a dögje. Mi van, nem evett eleget? Egy szempillantás alatt Rukira ugrik, az meg felemeli, elkezdi simogatni, majd leül a fotelembe, és tovább kényezteti. Én gyorsan bemegyek a fürdőbe, és bevetem magam a zuhany alá. Basszus nem zártam be az ajtót! – kapok a fejemhez, majd megrázom azt. Biztos nem jön be, ha már úgy el van foglalva azzal a kutyával. Közben érzem, ahogy a vízcseppek tisztára mossák testem. Hajat is mosok, mert már elég szarul néz ki. És nem csak a lenövésre gondolok, hanem az állagára is.

Lassan elzárom a csapot, és akkor kapok észbe, hogy nem hoztam, be semmi váltó ruhát. Ügyes vagyok… - morgolódok, aztán magamra terítek egy törcsit, és abban megyek ki, a kis Pöttömkém meg még mindid szarakodik a kutyával. Ez is itt fog aludni? – vonom fel a szemöldököm. Hát… - vakarom meg a fejem. Nem dobhatom ki, mert Ruki kinyírna. Majd a konyhában fog aludni, és csókolom.

Elszelelek a szobámba, majd felveszek valami használhatót: fekete bő gatya, fekete póló. Jól nézek ki! – állapítom meg, majd kimegyek a nappaliba, ahol még mindig a kutyáját simogatja. Halkan odasétálok mögéjük, és átkarolom Ruki nyakát, de csak gyengéden. Hátranéz, rám pislant, és mosolyog, majd leteszi az öléből a kutyát.
- Menj, fürödj meg, aztán megnézünk egy filmet – húztam vigyorra a végén a szájam.
- A-a, fürdésem után elmegyünk Sabuval játszani. Megígérted! – teszi fel mutatóujját, mire sóhajtok egyet. A fene, hogy nem felejtette el. Jó, megígértem, akkor megyünk.
- Oké, de siess, mert még időben nézni akarom a filmem. Veled! – eresztettem meg a végére most egy leheletnyit a perverz vigyoromból.

Nem szólt semmit, csak berombolt a fürdőmbe, és bezárkózott. Én meg ledőltem a kanapéra, erre a kutyája az ölembe mászott. Én is téged Sabu…

Nem is szórakozik sokat a lábaimon, hanem összekuporodik és gondolom, alszik. De ne rajtam már, basszus! Most már mindegy. Mi ez? Ugye nem horkol a kutya? Most meg belém vájta kapáit! Hú mit kapsz ezért… - szűkítem össze a szemeimet és nézek rá csúnyán. Jó, hogy nem középtájon, mert akkor csillagokat látnék. Ekkor kinyílik a fürdőajtó, de nem nézek hátra, csak hallom lépteit. Mikor mögém ért, nem csinál semmit, mire megfordulok, ő meg csak úgy… szájon csókol.


Ruki POV


Hát… elmondtam, de a válasza nem volt olyan borzalmas. Mondjuk, hogy is várhattam, hogy a nagy Reita egyből kimondja? Na de mindegy, én tudok várni, türelmes ember vagyok.


Miután végzek, kimegyek a fürdőből, de persze előtte visszaöltöztem a ruhámba, mert ugye nincs másik. Majd azt is kell hoznom otthonról.

Amin csodálkoztam, hogy Sabu-chan Reitán alszik, és neki semmi ellenvetése. Odamegyek mögé, majd mikor megfordul, megcsókolom. Érzem, hogy kicsit megijedt, így hamar elválok tőle.

- Mehetünk? - kérdezem vidáman, és Sabu-chant felvakarom a lábairól. Ha olyan helyre feküdt volna, talán nem tenném meg. Nem is akar felkelni… Márpedig most megyünk sétálni!

- Menjünk... - mondja Reita, miközben felkel a kanapéról.


Sabu-chanra pórázt rakok, és el is indulunk gyalog. Odafele gyorsan beugrok a pizsamámért, meg egy váltó ruháért, hogy legyen mibe öltöznöm.

A parkban sokat játszottunk az én szeretett kutyámmal, és ahogy Reita mondta, ő dobta neki a botot. Egy kisebb szökőkútnál megállunk pihenni. A kezemet belemártom a vízbe, hiszen alig pár centis a víz. Egyszer csak Sabu-chan beleugrik, és lefröcsköl. Basszus... - kapom ki a vízből, és csúnyán nézek rá.
- Ugyan Pöttömke, majd megszárad - mondja vigyorogva Reita.


Várjunk csak.... Van egy ötletem! Tudom hova fogom vinni legközelebb Reitát. Elviszem egy strandra, vagy a tengerpartra. Igaz, utálom az ilyen helyeket, mert mindig leég a bőröm, aztán hisztizek miatta egy hétig, de másrészt szeretem is, mert jókat lehet szórakozni... Bár úszni sem tudok. Nem baj, akkor is elviszem a közeljövőben.
- Mehetünk haza - mondom vigyorogva Reitának, majd kezébe nyomom a kutya pórázát, de ő értetlenül néz rám. - Rakd rá... hazafele te sétáltatod... – vigyorgok, ellenkezést nem tűrő hangon, mire Reita sóhajt egy nagyot, de megteszi, amit mondtam.



Mikor haza érünk, vagyis hozzá, már majdnem ugrált örömében, hogy végre nézhetjük a filmét. Persze el kellett rontanom kicsit a kedvét, hogy én éhes vagyok, meg át kell öltöznöm pizsamába, mert úgyis elalszok a filmjén. Kaptam aztán enni, utána elmentem felöltözni, és mire kiérek a szobából, ő már nagyban a tévé előtt ül.
- Még nem indítottam el - néz rám vigyorogva. Mély levegő, Ruki, beszív, kifúj.

Oké, odamegyek hozzá, és befekszek megint a kanapéra, de úgy, hogy a fejem az ölében van. Elindítja a filmet, én meg először játszok a mezem aljával, bár nem tudom mi benne olyan érdekes, de jobb, mint Reita bármelyik horrorfilmje. Kezemet simogatja közben, és észre sem veszem, hogy elalszok.


R&R


Valaki épp egy puha ágyikóba fektet be, mikor felkelek. Álmosan nézek magam elé, és azt hiszem ez Reita, bár nem látok belőle sokat, csak a mellkasát, ahogy be van hajolva, de nem hiszem, hogy észrevette, hogy felkeltem. Érzem, hogy befekszik mellém, én meg hozzáfordulok, és odabújok.
- Milyen film volt? - kérdem halkan.
- Fent vagy? - emeli fel fejem államnál fogva, és meglepetten néz rám.
- Aha... Felébredtem.
- Mikor keltél fel?
- Most - törlöm meg szemeim. – Basszus! – jut eszembe valami. – Holnapra próbát terveztem…



Ha most szólok a többieknek, tuti kicsinálnak. Nem baj, küldök nekik egy SMS-t, és minden mondatomban szerepel a „bocsánat”szócska. Mikor végzek ezzel, ránézek.

Annak örülök, hogy ő nem fog morogni, mert nem tettem túl hajnali időre a próbát, délben lesz.

Felkapcsolja a kislámpáját, és látom sunyi vigyorát. Basszus, mire készül? Ugye semmire? Ugye? Bambán nézek rá, miközben fölém mászik.
- Rei-chaaaan… - mondom neki nyávogós hangon, de ő csak elkezdi puszilgatni nyakamat, és halad lejjebb. Vállamon félre húzza a mezemet, és ott is végigpuszilja selymes bőrömet. Kulcscsontomnál kicsit meg is szívja a bőrt, közben keze rossz helyekre téved. Mivel a pólóm hosszú, miközben befurakszik alá, végigsimít bokszeremen, majd hasfalamon, és most mellkasomat simogatná, de én kivezetem onnan a kezét. Másikkal fejem mellett támaszkodik, vagyis támaszkodott, ugyanis ebben a percben, rám ült, pont oda. Előtte felhúzta kicsit a pólómat, hogy csak a derekamig érjen, ne a térdemig. Elkezdi mozgatni a csípőjét, én meg alsó ajkamat beharapom, hogy még véletlenül se jöjjön ki belőlem semmilyen hang. Már húzná is le a pólómat, mikor kezd elegem lenni, így kicsit besértődök.
- Reita, fejezd be… - kérem elcsukló hangon.
- De Chibi… - Megint kezdené a hülyeségét, mi? Addig itt nem fog semmi történni, amíg nem érzem úgy, hogy eljött az ideje!
- Nincs Chibi – lökném le magamról, de nála gyengébb vagyok, így nem sikerül.

Végül aztán leszáll rólam magától, én meg elfordulok tőle, és a takarót magamra húzom. Hogy lehet ilyen perverz? Majd ha kimondja, hogy szeret, akkor talán engedek neki… addig se itt, se nálam, se sehol máshol! Sosem tudhatom, mikor készül átverni, vagy hasonló. Lehet, hogy csak játszik velem. De ha kimondja, és látom az arcát, tudni fogom. Most nagyon elbizonytalanodtam…
Nemsokára elsötétül a szoba, majd megérzem kezeit derekamon, ahogy magához húz. Lecsukom szemeim, és úgy teszek, mintha aludnék. Közel hajol hozzám, és gyengéden megpuszilja az arcom.
- Jó éjt Chibi – suttogja fülembe, ami után hamar elalszok.


R&R



Reggel mikor felkelek, azt veszem észre, hogy Reita mellkasán pihen a fejem. Gyorsan felemelkedek róla, és mellé fekszek, majd hátat fordítva vele összehúzom magam, mint egy kis gombóc. Takaró alatt megérzem a kezét, ahogy kezemet simogatja. Mikor közel hajol, én csak rámorgok. Durcás kedvemben vagyok, na.
- Ruki, haragszol rám? – kérdi, amire nem válaszolok. – Tudom, hogy nem alszol, már az előbb elárultad magad – mondja, mire sem szólok semmit, így visszahúzza kezeit. – Szóval igen… - sóhajtja.


Hosszú ideig csendben vagyunk, aztán én szépen vissza is alszom. Reitával álmodok… Valami nagyon furát. Később hozzábújva kelek, kezem mellkasán pihen, ő pedig engem simogat. Mármint a kezemet. Mély levegőt veszek, kimászok az ágyból, célba veszem a fürdőt, aminek az ajtaját be is zárom, nehogy betévedjen ide. És ruhákat nem hoztam. Oké… akkor visszamegyek a szobába, persze Reita csak néz engem, aztán előveszem a ruhát, amit tegnap hoztam váltóruhának, majd azzal a kezemben becsörtetek a fürdőbe, megint bezárom az ajtót, és nekiállok zuhanyozni.

Majdnem egy órát töltök el a víz alatt, mikor megunom, és kiszállok. Felöltözök, bár nem nagyon szoktam ujjatlant viselni, de ez a ritka alkalmak egyike. Minden reggeli teendőt elvégzek, és Reita szemceruzájával kihúzom kicsit a szemem. Sabu-chan marad, adok neki enni, mikor kimegyek a fürdőből.
- Ha nem akarsz elkésni, siess. Én elmentem – csapom be magam után az ajtót, és ma a saját kocsimmal megyek, egyedül a PSC-be.



Hamar odaérek, ahol természetesen bent van már Kai és Aoi. Lassan érkezik Reita, és utána egyből Uruha.
- Akkor kezdhetjük? – csapom össze tenyereim.
- Várj már Chibi – kezdi Uruha. Remélem nem egy nagy fejmosást kapok. – Hogy lehet az, hogy nem hajnali időbe raktad a próbát? – vakarja meg tarkóját.
- Baj? Akkor visszaállunk a régi rendszerhez – vigyorgok rá.
- Dehogy, csak érdekes… - mondja, majd bevág egy vigyort.


Ezután el is kezdjük a próbát, ami kétségkívül nagyon jól sikerült. Senki nem rontott, minden tökéletes volt. Ennél jobban, nem is sikerülhetett volna.

Én vagyok az első, aki lerombol a parkolóba, és már hajtok is Reitához, de csak a kutyámért. Leülök az ajtója elé, és pár néni elég hülyén néz rám, de nem érdekel. Lassan megérkezik őnagysága, és mikor rám néz, felcsillan a szeme. Ne örülj, hamar húzok is el innen, csak a kutyusért, meg a cuccaimért vagyok itt! – morcogom magamban, de nem mondok semmit, csak felkelek a földről, leporolom a hátsómat, és bemegyek Reita után, egyenesen a szobába, ahol összeszedem a cuccaimat, Sabu-chant is pórázra teszem, és mennék is ki, mikor Reita erősen karon ragad. Ez fáj... – nézek rá, mire enyhít szorításán. Szembe fordulok vele, és már kérdezném, hogy „mi van?”, mire megölel. Nem szól semmit, csak erősen szorít magához. Sabu-chan pórázát, és a táskámat is a földre ejtem, és én is átölelem Reitát. Pár percig csak némán öleljünk egymást, ami nekem nagyon sokat jelent. Többet, mintha azt mondaná, hogy bocsánat.
Lassan eltávolodok tőle, és a szemébe nézek.
- Muszáj haza menned? – kérdezi kedvesen.
- Igen – mondom neki, mire látom, hogy elszomorodik, bár eddig sem volt túl boldog. – De te is jössz velem. Hozz magaddal fürdőnadrágot.
- Mire készülsz? – kérdezi, már vigyorogva.
- Elmegyünk a tengerpartra. Siess, lent megvárlak – mosolygok rá, ami után már megy is a szobába, én meg újra kézbe veszem a cuccaimat, meg Sabu-chant is.

Lent beteszem a táskám a hátsó ülésre, Sabu-chant a táskám mellé. Lassan megérkezik Reita, hozza a cuccait, amit szintén a hátsó ülésre teszek. Én hamar beülök előre, ő meg mellém, és megyünk is hazafele.
Mikor megérkezünk, átviszem Sabu-chant a szomszédba, hogy vigyázzanak rá, illetve odaadom a kajáját is, meg a játékait. Utána visszaszaladok Reitához, és bepakoljuk a cuccokat. Reitát beküldöm a fürdőbe, hogy vegye fel a fürdő cuccát, mert nem a parton fogunk átöltözni, majd én is így teszek, és egy fekete térdig érő nadrágot, meg egy világos pólót veszek fel, ami rajtam is fog maradni, nehogy már sült Ruki legyek.
Reita kijön egy fehér pólóban, és egy hasonló nadrágban, mint az enyém.

Rakok el törülközőt, kettőt, meg egy pokrócot, amire feküdhetünk, és… Mit még? Semmit. Akkor indulhatunk!



Útközben megállok, venni pár szendvicset, aztán már meg sem állok a tengerpartig.

Egy órás út után végre odaérünk, és kiterítem a pokrócot, leteszem a törülközőket, meg a kaját. Nincs már itt senki rajtunk kívül, aminek nagyon örülök. Reita hamar leveszi magáról a pólóját, én meg a felsőtestét bámulom. Oké, leszedem róla szemeim, és inkább bevonszolom magammal Reitát, de ami feltűnik, hogy még itt is rajta van az a szemét kendő. Kezdem nem szeretni…


Nem tudok úszni, így nem megyek Reitától túl messze. Ő szépen úszkál minden fele, én meg egyszer csak eltűnök a víz alatt. Basszus… - kapálózok össze vissza, de nem ám, hogy megpróbálnék úszni. Nem tudok, na. Ekkor erősen megragadja valaki a kezem, és felhúz magához, aki gondolom Reita. Nagy levegőt véve bújok hozzá.
- Nem mondtad, hogy nem tudsz úszni – néz rám ijedten.
- Én… Én megijedtem… - hajtom le fejem.
- Én is. Gyere oda, ahol kisebb a víz – fogja meg a kezem, és elhúz kifele, de nem megyünk ki.
- Bocsi… - mosolygok rá.

Nem igazán akartam megfulladni, csak pancsolni egy kicsit. Az ő haja még nem is vizes. Ez nem ér ám! – fröcskölöm le kicsit, mire csúnyán néz, és egy hatalmas adag vizet kapok a pofámba. Khm, arcomba…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.