Reita POV



A mosdóban megállok, majd a szembefordulok vele, és meglátom szemeiben a könnyeket csillogni. Szinte nem is figyelek arra, hogy mit motyog, csak egyszerűen magamhoz ölelem. Most semmi sem számít… csak mi.

- Nem akarom, hogy vele legyél… - súgom fülébe, ami után hamarosan el is tolt magától.

Nem értettem magamat. Talán csak valamiféle kíváncsiság miatt, de egyre közelebb hajoltam hozzá, míg végül megszüntettem a távolságot ajkaink között. Mikor kezeivel mellkasomra támaszkodik, de nem érzem, hogy el akar lökni, máris felbátorodom, és nyelvemet a szájába csúsztatva kezdem el ténylegesen csókolni, amit… viszonoz. Meglepődöm magamon, hogy miért folytatom, és miért karolom át a derekát. Mi a fene van velem? – kérdem magamtól, de csak költőien, hiszen választ úgysem kapok rá. Egyre vadabbul és vadabbul térképezzük fel egymás száját belülről a nyelvünkkel, és már érzem ott lent, hogy kezd valamim mocorogni, de a csengő még időben közbeszólt.

Meglepődöm azon is, mikor egy pillanatra szemeimbe néz, aztán mellkasomba fúrja arcát. Én ilyet még… sosem éreztem. A szívem elég gyorsan ver ahhoz, hogy kitörjön a mellkasomból. Remélem ez normális.



- Menjünk haza – hadarom el gyorsan, majd karon ragadom és elvonszolom a terméig, ahol ismét megállunk. - Kihozom a cuccodat… - mondom, aztán be is megyek a terembe – persze, csak azután, hogy bekopogtam illedelmes és jó kisfiú módjára.

Hazafele elszívunk egy-egy cigit, majd mikor hazaérünk, egyenest a szobájába megyünk, ahol nem szól semmit, csak az ágyába ugrik és a takarója alá bújik. Sóhajtok egyet, és kiszedem a takarója alól, aztán… aztán csak úgy magamhoz ölelem. Nem értem magam… még mindig.

Mikor felém fordul, én letörlöm könnyeit a szeméből, aztán csak úgy… kibukik belőlem valami.


- Tora nem érdemel meg téged… - mondom, de azonnal meg is bánom, hogy kimondtam. Pedig nagyon is így gondolom, csak… nem tudom, mi van velem.
- Miért vagy ilyen? – kérdezi szemeimbe nézve, mire tekintetem elkomorul.
- Miről beszélsz? – adom az értetlent.
- Kedves… törődő…
- Visszamegyek a suliba – kelek fel mellőle, majd elindulok az ajtó felé. Ez az a téma, amiről nem akarok beszélni.
- Én voltam hülye – mondja halkan, mire megtorpanok az ajtóban.
- Hm? – fordulok meg, hogy lássam.
- Tora megtudta, hogy mi volt a bulin. Én nem mondtam el senkinek… - motyorogja, majd magára húzza a takarót, én meg… visszafordulok az ajtó felé, és a kilincsre teszem a kezem. - Talán jobb is, hogy kiderült – suttogja, de én még meghallom, s csak ezután lépek ki a szobából.



Hamar visszaérek a suliba, majd beülök az órára, amiről rengeteget késtem már. Nem érdekel… - dőlök le a padra, majd a füzetembe kezdek el firkálgatni, mikor valaki megböködi az oldalam. Dünnyögve fordulok oldalra, és csak Aoi fürkésző tekintetével találom szembe magam, így… visszafordulok és tunyulok tovább a padon. Óra végéig elszórakozok így, de amikor kicsengetnek, azonnal letámad mindenki.

- Hol voltál? – kérdezi Aoi nagy szemekkel, miközben megyünk a következő terem felé.

- A kérdés nagyon jó – bólogat Ruru. – Ne tudd meg, hogy mennyire volt pipa rád a tanár…

- Leszarom – vonom meg a vállam, aztán pár lépés után észreveszem, hogy egyedül megyek. Megállok, majd megfordulok és észreveszem, hogy a többiek állnak egy terem előtt. – Mi van?

- Itt leszünk – húzza fel egyik szemöldökét Aoi, mire gondolatban fejbe csapom magam, és velük együtt bemegyek a terembe, ahol lassan el is kezdődik az óra.



Hazafele beugrom egy pékségbe, ahol veszek egy csomó finom kaját – apuék nincsenek otthon, én meg nem tudok kaját csinálni. Még jó meleg, mikor tálcára teszem őket, és felviszem Taka-chanhoz.
- Ettél már? – ülök le mellé, majd veszem az ölembe a kajás tálcát.
- Én… még nem – mondja nagy piros szemekkel, és felül.
- Gondoltam. Hoztam egy kis péksüteményt, biztosan szereted… - motyogom, majd átteszem az ő ölébe a tálcát, amire először csak pislog, de aztán nekikezd. Én is bekapok párat, majd amikor megettük mindet, az asztalára rakom a tálcát.

- Jobban vagy már? – kérdezem, miközben egyik lábamról a másikra lépek egyhelyben.
- Mondd el, hogy miért vagy ilyen!
- Nem értem, mire gondolsz.
- Már kérdeztem, de nem válaszoltál… délelőtt… furcsán viselkedsz velem… - motyogja, nekem meg elég volt ebből a témából, és elindulok szépen kifelé.
- Nem vagyok furcsa. Ugyanolyan vagyok, mint eddig – mondom hűvösen, majd mennék ki, de elkapja a karom és nem enged. Mikor pedig ránézek, ő elfordítja fejét.
- Mondd el.
- Nem tudom! – csattanok fel, mire kicsit összerezzen. – Most jó? – kérdezem egy fokkal csendesebben, de csak nemet int fejével.
- Akkor… miért verted meg miattam Torát? Miért érdekel, hogy mit tesz velem, és miért… miért csókoltál meg? – néz a szemeimbe komolyan, amire nyelek egy hatalmasat.
- Nem… nem tudom… - nyökögöm, majd nagy levegőt veszek. - Csak érzek valamit, de nem tudom mi ez… - mondom, és elfordítom a fejem.

Hamarosan megérzem a kezét arcomon, aztán visszafordítja fejem felé, és mélyen a szemeimbe néz. Az ő szemei… gyönyörűek.

- Hogy érzel irántam? – kérdezi, amire egy darabig nem felelek semmit. – Reita…

- Mondtam, hogy nem tudom… - fordulok megint el tőle, de nem hagy elmenni, mert a kezével ismét megragadja a kezem, így tartva bilincsben, hogy ne szökhessek el.

- Úgy, mint egy testvér iránt, vagy… máshogy?

- Taka-chan… - suttogom nevét halkan, és megrángatom picit a kezem, de nagyon nem akarja elengedni.

- Mondd el!

- Hiszen elmondtam… - válaszolom úgy, hogy rá sem nézek, csak állok előtte, mint valami bábu.

- Azt mondtad, hogy nem tudod, de ez nem válasz… – motyogja, én meg kezdem unni ezt a beszélgetést.

- Engedj el!

- Nem! Addig nem, amíg… - magyarázná, de ekkor elpattan bennem valami, így elkapom a kezeit, amire meglepetten pislog, de ideje sincs ellenkezni, egyszerűen csak ellökdösöm az ágyig, majd rámászok és a csípőjére ülve lefogom kezeit a feje mellé.

- R-Reita… - motyogja egy kicsit meglepetten.

- Tudni akarod, hogyan érzek? Igen? Hát így! – mondom, majd minden további beszéd nélkül megcsókolom. Hamarosan azt veszem észre, hogy egyik kezével hajamba túr, másikkal pedig tarkómat kezdi el simogatni. Én sem tétlenkedek, jól belemarkolok a fenekébe, és a lábait a derekam köré fonom, miközben a csókot nem szakítjuk meg.



Pihegve válunk el egymástól, de a lábait nem veszi le a derekamról. Elmosolyodom, mikor őt nézem, lecsukott szemmel, nagyokat lélegezve. Hirtelen gondolatból nyakára hajolok, és lágy puszikat hintek oda. Ekkor meghallom kuncogását, mire azonnal elhajolok és furán nézek rá. Ki is nyitja szemeit, majd amikor rám néz, elpirul, és a kuncogás átvált szelíd mosolyba. Valahogy ezek hatására nekem is mosoly ül ki arcomra.

Három pillanat sem kell, hogy olyan ijedt arcot vágjak, mintha égne a ház. Ez a csók… elindított bennem valamit. Valamit, amit még sosem éreztem, mert nekem új és… és most ki kell innen mennem!

Villámgyorsan ugrok le róla, majd meghallom a nevemet, és egy kérdést, hogy hova megyek, de én már vissza se pillantok, úgy rohanok kifele, egészen be az én szobámba, ahol becsapom az ajtót és kifújok egy csomó levegőt. Mi a szar van velem? – nyúlok a mellkasomhoz, és szinte érzem, hogy milyen vadul ver a szívem. Fejet rázok és jobbnak látom a nap további részét a szobámban és a konyhában tölteni – nulla jó modorral.



Este családi vacsi van, így arra muszáj előmásznom a medvebarlangomból, de a konyhába érve nem nézek semmiféle Taka-chanra, csak a kajára koncentrálok. Egész vacsora alatt tök nyugi van, de mikor már kelnék fel az asztaltól, apu megállít.

- Akira, lennél olyan aranyos, hogy elmosogatsz? – kérdezi pillogva, mire szemet fogatok.

- Persze, apu – motyogom, majd neki is állok, de pár pillanat múlva megjelenik a vízben a saját kezem mellett még egy kéz.

Felkapom a fejem és oldalra nézek, ahol csak Taka-chan arcával találkozok közelebbről. Megijedek, mert megint egy furcsa érzés kerített hatalmába, amit nem tudok megmagyarázni. Apuék már rég kimentek, én meg azon vagyok, hogy minél előbb készen legyek és elmenekülhessek. Olyannyira nem figyelek, hogy a nagy sietségben eltörök egy poharat, mert az véletlenül kicsúszott a kezemből és nem a vízbe esett.

- Picsába – morgolódok hangosan, majd a nagyobb darabkákat a kezembe gyűjtöm, és elindulok a kuka felé. Azzal megint csak nem számolok, hogy a járókapra került víz az utamban áll, úgyhogy… dobok egy nagy hasast, és felordítok, mikor a darabka pár része a kezembe áll – mert valahogy meg kellett tartanom magam.

- Jól vagy? – guggol mellém az én megmentőm, aki segít feltápászkodni lassan. Nem szólok semmit, csak a kezemre nézek, amit ő is követ, aztán… - Úristen! Ez nagyon vérzik… - mondja, majd a csaphoz vonszol, lemossa a vért a kezemről, ami még utána is ugyanúgy folyik.

- Hagyd, majd eláll – mondom, és próbálnám kihúzni a kezemet az övéből, de nem engedi.

- Nem hagyom! – szórnak felém villámokat a dühös szemei, mire hátrahőkölök egy kicsit, és kussolok, amíg ő elrendezi a kezemet.



A végére lett egy fasza kis kötés a kezemen, és egy fejmosással is gazdagabb lettem. Na, kinek szupi az élete? Reita jelentkezik.

- Értettem, mami, többet nem fordul elő – dünnyögöm a kiselőadás végén az asztalra támaszkodva, míg ő befejezi a mosogatást.

- Rajtad igazodjon ki az ember – mondja tök halkan, amit elengedek a fülem mellett.

Épp mennék ki az ajtón, mikor megint nem engedik. Hátrafordulok, és szemezek vele egy ideig.

- Mehetnék?

- Nem gondolod, hogy… beszélnünk kellene?

- Én nem gondolok semmit… - rántom meg a vállam.

- Megcsókoltál. Azt mondtad, hogy érzel valamit…

- Nem értem, hogy ezeknek mi közük van egymáshoz.

- Most miért vagy ilyen? – fakad ki nekem, amin pislogok párat.

- Milyen?

- Ilyen… más.

- Már ne haragudj, de te is eléggé más vagy, ha hagytad, hogy megdugjalak – nézek rá közönyösen, mire egy pofon csattan az arcomon. – Ezt most miért kellett? – fogom meg a helyét. Kicsit sajog.

- Mert egy hülye, önelégült disznó vagy! – mondja felfújt arccal.

- Attól még igazam van – felelem, mire összeszorítja ajkait.

- Délelőtt miért voltál kedves? Most meg… miért viselkedsz így? – kérdezi, és ekkor meglátom csillogni a könnyeket a szemeiben.

- Én… - kezdeném, és lépek felé egyet, de ő inkább hátrál, és kifut a konyhából.

Én… nem tudom – fejezem be a mondatot magamban, aztán ránézek a betekert kezemre, majd belerúgok az egyik székbe, és morcosan eltrappolok a szobámig.



A másnap sem tartogat számomra jobbakat, mint ezelőtt. Morcos vagyok, mert reggelre átázott a kötésem, morcos vagyok, mert korán kel kelni, és azért is morcos vagyok, mert Taka-chan nélkülem ment el suliba! Mi jön még, egy űrhajó leszáll a házunkra és elvisznek a csúnya földönkívüliek, hogy megtermékenyíthessenek, és világra szüljem az idióta űrlény kölyköket? Jó, remélem ez nem fog megtörténni, mert az tényleg durva lenne. Elég nekem az is, hogy írni nem tudok, mert még egy kibaszott ceruzát se tudok megfogni a fájós kezembe. Ügyes vagyok, szerintem üvegtörő leszek – ahhoz nem kell nagy tehetség.

Első szünetben rögtön kiszúrom Taka-chant, amint azzal a kis szőkével diskurál, akiért Aoi van oda. Sóhajtok egyet, és már indulnék el feléjük, de Aoi nagy feje elém kúszik.

- Nem jössz ki cigizni? – kérdezi, mire fejet rázok nemlegesen. – Beteg vagy? – fogja meg homlokomat, de elcsapom a kezét. – Mi bajod van?

- Semmi… - morcogom, és fél szemmel Taka-chanék felé sandítok.

- Megint bal lábbal keltél fel? – pöcögteti meg az orrom, és megint csak elütöm a kezét. – Hé, egyre erősebbeket ütsz! – fújtatja, majd csapást érzek a hátamon, és meg is jelenik mellettünk Ruru meg Miya.

- Nincs hangulatom most semmihez – morgom, és összefonom magam előtt a kezeimet.

- Mi történt? – kérdezi komoly hangon Uruha, de csak vállat vonok és bambulok tovább előre.

Ekkor viszont… Aoi elkezd integetni a kis szöszijének, aki elpirul, és elindul felénk… Taka-channal. Ó, te szent szar, minek jön ő ide? – akadok ki magamban, majd elfordítom a fejem és inkább Ruru fejét nézem.

- Te tényleg fosul nézel ki… - állapítja meg, mire kap egy grimaszt.

- Talán nem volt éjszaka hancúr a kis öcsikéddel? – vigyorog rám Miya.

- Fejezd be – szólok rá dühösen. Még az a szerencse, hogy kicsit messzebb vannak Aoiék tőlünk. Bár… ha hangosabban beszélgetünk, akkor azt ott is lehet hallani.

- És azt tudja már, hogy fogadtatok a seggén? – kérdezi Ruru, átkarolva a nyakam.

- Milyen seggről beszéltek? – szól közbe Aoi is, és csak ekkor látom meg, hogy mindenki tök közel van.

- Taka-chanéról – kacsint rá az illetékesre Ruru, ő meg csak pislog.

- M-miről beszéltek? – kérdezi habogva.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen odaadod magad ennek a perverznek – mosolyog rá szélesen Miyavi, én meg legszívesebben eltűnnék most innen.

- Mi van? – nyílnak nagyra a szemei, Miyavi meg átkarolja a nyakát.

- Csak annyi, hogy fogadtunk Reitával, hogy nem tud megfektetni azon az estén, mikor ott voltam – válaszol Aoi. Mindjárt szétcsapok mindenkit! – Így cirka tízezer jenem bánta – sóhajt fel drámaian, én meg lassan Taka-chanra nézek, aki a sírás szélén áll.

- Ez igaz? – kérdezi egyenesen a szemeimbe nézve, mire bólintok egy aprót. Nem is kell több, eltol mindenkit, és elém állva egy akkora pofont kapok tőle, hogy belesajog az egész arcom. – Szemét! – mondja, majd sarkon fordul és elrohan. Én meg csak nézek utána, de a lábaim nem mozdulnak meg semerre.

- Azt hittem, hogy már elmondtad neki – mutogat utána Aoi, de leintem, mert nincs kedvem hozzá.

- Ezt nem hiszem el! – harsan fel valamerre Ruru hangja, mire mindannyian odakapjuk a fejünket.

- S-sajnálom… - motyogja Kai – azt hiszem ez a neve.

- Sajnálhatod is… - morogja Uruha, majd letép valamit a nyakából, és a földre dobja. – Végeztünk – veti oda neki, majd fogja magát és hozzánk trappol.

- Ez… mi volt? – kérdezünk rá majdnem egyszerre, mire csak elmosolyodik.

- Kidobtam – feleli mosolyogva.

- De mégis mi történt? – hüledezik a kis törpe – akit meg Rukinak kereszteltek.

- Semmi különös, csak Tora megdugta a kiránduláson – mondja, mire minden áll a földön landol.

- Az tényleg egy fasz – szólok közbe, majd ellököm magam a faltól és elindulok órára.



Akármennyire is akartam, egyik szünetben sem találkoztam Taka-channal. Pedig mindig kerestem, de általában az esetek többségében Rukit találtam meg, ő viszont szart se árult el abból, hogy hol van. Eszem a husid, kertitörpe.

Aztán mikor végre elértük az utolsó óra végét is, én rohantam ki a teremből, és senkit se vártam be, csak futottam haza.

Tudtam, hogy ő már hazaért, így még jobban siettem, hogy… hogy megbeszéljük ezt az ügyet. Fura, nem? Most én akarok vele beszélni, pedig tegnap még ő kuncsorgott érte. Érdekes lény az ember, és még érdekesebb belső szerkezettel van felépítve – amit léleknek hívnak.



Mivel a konyhában nem volt, és máshol nem igazán tartózkodik a szobáján kívül, ezért feltéptem az ajtaját, és azonnal szembe is találtam magam vele. A szemei ismét vörösek voltak, amiért kezdett bűntudatom lenni – én tehetek arról, hogy most sírt.

- Taka-chan… - lépdelek felé, de felteszi a mutatóujját, így megtorpanok.

- Hagyj békén, és menj ki a szobámból!

- Beszéljük meg…

- Nem értem, miről kéne beszélnünk – feleli hűvösen.

- Amit Aoi mondott.

- A fogadásról, amiben a tét a seggem volt? – kel ki magából.

- Az még azelőtt volt, hogy… - akadok meg, mire gúnyosan elmosolyodik.

- Mi előtt? Hogy te is szórakozni kezdtél volna velem?

- Én… nem szórakoztam veled.

- Mégis fogadtál rajtam! Tudod mit? Kezet foghatsz Torával, mert mind a ketten ugyanolyan kétszínű szemetek vagytok! És most húzzál ki a szobámból!

Erre nem szólok semmit, csak elindulok felé, mire ő hátrálni kezd, de én gyorsabb vagyok nála és elé érve, magamhoz rántom, és hevesen ajkaira marok. Nem szórakozok, a szájába tolom a nyelvem, és amint megtalálom övét, elkezdem körkörösen masszírozni. Ekkor már várnám, hogy visszacsókol, és lenyomunk egy heves békülős szexet, de egyetlen lökéssel eltol magától, és egy hatalmas pofont oszt le – újra. Arcomra teszem a kezem és csak bámulok dühösen izzó szemeibe. Most mit kéne tennem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.