Saga POV



- Nem… nem tudom… csak érzek valamit, de nem tudom mi ez… - mondja, és azonnal el is fordítja a fejét. De én látni akarom az arcát, így visszafordítom magam felé, és a szemeibe nézve megszólalok ismét.

- Hogy érzel irántam? – kérdem, mire semmit sem szól. – Reita…

- Mondtam, hogy nem tudom… - fordul el tőlem megint, de nem akarom, hogy elmenjen. Megfogom a kezét, és egy újabb kérdést teszek fel neki.
- Úgy, mint egy testvér iránt, vagy… máshogy? – kérdem.

- Taka-chan… - mondja nevem halkan, és húzná ki kezét ujjaim közül, de nem hagyom elmenni. Választ akarok.

- Mondd el!

- Hiszen elmondtam… - válaszolja előre meredve.

- Azt mondtad, hogy nem tudod, de ez nem válasz… – motyogom. Tudni akarom, még ha az ő fejében is kuszaság van.

- Engedj el! – emel meg kicsit a hangját, de akkor sem fogom elengedni, ha hisztizik nekem!

- Nem! Addig nem, amíg… - kezdek el magyarázni, de a magabiztosságom meginog, mikor az ágyhoz lökdös, majd le is lök rá. Őszintén, kicsit megijedek, főleg Tora után… ahogy fölém mászik, kezeimet a fejem mellé szorítja.

- R-Reita…

- Tudni akarod, hogyan érzek? Igen? Hát így! – csókol meg hirtelen, mire először nem is tudok reagálni, úgy meglepődöm. De mikor aztán kapcsolok, viszonzom csókját, majd egyik kezemmel hajába túrok, míg másikkal a tarkóját kezdem simogatni. Ekkor fenekembe markol, majd lábaimat dereka köré fonja, én pedig engedelmesen segítek neki ebben.

Mikor elválik ajkaimtól, nem nyitom ki szemeim. Ez az jelenti, hogy vonzódik hozzám. Mikor nyakamhoz hajol, és megérzem csiklandozó tincseit, mosolyt csal arcomra, de mikor puszikat is kapok, már nevetni kezdek. Mikor elhajol tőlem, rá nézek, és egy apró mosolyra váltok a nevetésről. Erre ő is elmosolyodik, de pár pillanat múlva villámgyorsan ugrik le rólam. Nem értem, mi baja így hirtelen?
- Reita! Hova mész? – ugrok fel én is az ágyról, de ekkor már csak az ajtó csapódását hallom. Most meg mi baja? – ülök vissza lehangoltan az ágyra.


Ezután egész nap nem jön ki a szobájából, én pedig leülök tanulni. Nem értem, mi ütött belé. Miért menekült el olyan hirtelen? Pont végzek mindennel, mikor csörög a telefonom, és az ágyra fekve veszem fel. Hiroto neve villogott a kijelzőn, így nagyot sóhajtva köszönök neki. Miért érzem azt, hogy Toráról van szó?
- Szia, Saga… Holnap… szeretnék veled beszélni, be tudsz jönni korábban a suliba? – kérdi.
- Miről? – kérdem meg, mert csak így, valamiért nem tetszik a dolog…
- Majd holnap meglátod… A sulinál várlak – teszi le, én meg csak nézek magam elé. Miért nem mondja meg? Ha valamit akar, akkor miért nem tudta telefonban mondani? Ez nekem… furcsa.



Este a vacsoránál látom csak legközelebb Reitát. Nem igazán akartam zavarni, így nem mentem át hozzá… De érdekes, hogy a kaja alatt végig kerüli a tekintetem, rám sem néz, semmi… ez nagyon zavar. Így amikor végzünk, és az apukája megkéri, hogy mosogasson el, eldöntöm, hogy segíteni fogok neki. Elköszönök anyáéktól, majd odaállok mellé. Én mosogatok, ő pedig öblít. Összedolgozunk, de kapkodva csinál mindent, ami nem tetszik, és meg is van az eredménye: összetörött egy poharat.

- Picsába! – kezd el morogni, majd a nagyobb darabokat összeszedi a tenyerébe, én pedig hozom a söprűt, hogy összesöpörjem a többit, de amilyen szerencsétlen, megcsúszik a járólapon, és beletenyerel a pohárba.

- Jól vagy? – egyek oda hozzá azonnal, és felsegítem a földről, majd mikor a kezére nézek, kicsit megijedek. - Úristen! Ez nagyon vérzik… - állapítom meg, és a csaphoz húzom, majd lemosom neki, de újra nagyon véres lesz a keze…

- Hagyd, majd eláll – mondja, majd próbálna is elmenni, de nem hagyom. Biztos majd magától eláll egy ilyen sebből a vérzés…

- Nem hagyom! – nézek rá dühösen, majd ellátom szépen a sérülését. Kellett neked sietni, mi? Ezután összetakarítom az üvegszilánkokat, majd befejezem a mosogatást. Mikor kimenne a konyhából, megfogom a kezét, és nem engedem, hogy itt hagyjon. Beszélni akarok vele!

- Mehetnék? – kérdi, mikor már egy ideje csak szemeit nézem. Nem tudom, miért, de nem sikerült eddig megszólalnom.

- Nem gondolod, hogy… beszélnünk kellene? – kérdem.

- Én nem gondolok semmit…

- Megcsókoltál. Azt mondtad, hogy érzel valamit…

- Nem értem, hogy ezeknek mi közük van egymáshoz – mondja, mire kicsit kiakadok. Mi a baja most?

- Most miért vagy ilyen?

- Milyen? – teszi a hülyét, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is érzi, hogy valami baj van vele.

- Ilyen… más.

- Már ne haragudj, de te is eléggé más vagy, ha hagytad, hogy megdugjalak – mondja, mire megáll bennem az ütő, majd hirtelen haragból egy hatalmas pofont adok neki. Hogy lehet… hogy lehet ekkora bunkó? – Ezt most miért kellett? – kérdi, miközben megfogja arcát.

- Mert egy hülye, önelégült disznó vagy! – válaszolom dühösen.

- Attól még igazam van – mondja, mire már nem is igazán tudok mit mondani. De ez a viselkedése hihetetlenül elkeserít. Most minek kellett ezt mondani? Szarul esett…

- Délelőtt miért voltál kedves? Most meg… miért viselkedsz így? – kérdem könnyes szemekkel. Azt hittem, hogy kezd szeretni, vagy valami… hogy nem csak én érzek iránta úgy… de ezek szerint ő semmit sem változott.

- Én… - kezd bele a mondandójába, majd mikor lép felém egyet, én megfordulok, és a szobámba rohanok. Ezek után nem érdekel a mondandója. Mára ez a beszólása pont elég volt… Akkora egy paraszt tud lenni néha. Nem veszi észre, hogy ezzel nem hogy jót, de inkább csak szart csinál? Miért kell ilyennek lennie? Lehet, hogy engedtem neki, lehet, hogy hülye vagyok, és rosszul tettem… de én tudok rá okot mondani. Egyszerűen szeretem.



Másnap korábban kelek, és aránylag hamar elkészülök. Biciklivel megyek a suliba, és már messziről meg is látom Hirotot. Egyedül van, pedig nem erre számítottam. Bevallom, féltem, hogy mondjuk azért hív, hogy Torával valamit tervezgetnek, amiért megcsaltam Reijel, vagy nem tudom, de ezek szerint csak vaklárma volt… Ahogy odaérek elé, leszállok a kerékpárról, és köszönök neki, amit viszonoz is.
- Miről akarsz beszélni? – kérdem, miközben elindulunk befelé. A járgányomat leteszem, és figyelek rá.
- Toráról… Hallottam én is, mint az egész iskola, hogy mi történt.
- Uhum – motyogom közben.
- Beszéltél már vele azóta? – kérdi, mire nemlegesen bólintok.
- Nincs miről beszélnünk. Hülyének nézett egész végig… látni sem bírom – motyogom, mire Hiroto bólogatni kezd.
- Ja… elhiszem. De csak hogy tudd… ezek után sem fog más lenni a kapcsolatunk, a részemről legalábbis. Az, hogy köztetek mi történt, engem nem érdekel, ugyanúgy a haverom maradsz te is. – Erre nagy szemeket meresztek rá.
- Komolyan így gondolod? – kérdem, mire bólint egyet mosolyogva. Előveszi a cigijét, és megkínál, amit el is fogadok, így rágyújtunk. – Köszönöm, örülök, hogy nem haragszol! – mondom neki vidáman. Ezután még egy kicsit beszélgettünk, de hamarosan megérkezett Ruki és Kai, és elrángattak Hiroto mellől.

Az igazság az, hogy Kai egész furán viselkedik, amit nem értek. Nem néz rám, nem mosolyog, csak Rukira néz, de ha épp velem beszél a picike, akkor Kai elfordítja a fejét, vagy lehajtja… a lényeg, hogy nem néz rám. Ez zavar.

A szünetben mikor Ruki észreveszi Aoit, teljesen elvarázsolódik, és csak róla kezd beszélni. Amikor Aoi elkezd neki integetni, hogy menjen oda, Ruki elpirul, és húz magával. Minek kellek én oda? Főleg Reitához… pff.



- Talán nem volt éjszaka hancúr a kis öcsikéddel? – hallom meg az egyik haverjának a hangját. Mi van? Milyen hancúr? – akadok ki magamban.

- És azt tudja már, hogy fogadtatok a seggén? – Erre már Aoi és Ruki is felfigyel. Én pedig még inkább. Főleg, hogy a beszélgetés egy részéből – talán kis részéből – kimaradtam.

- Milyen seggről beszéltek? – kérdi Aoi.

- Taka-chanéról – kacsint rám a szőke. Fogadtak… a seggemre?

- M-miről beszéltek? – kérdem hitetlenkedve. Remélem, valamit rosszul hallottam!

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen odaadod magad ennek a perverznek – mosolyog az sötéthajú rám, mire még a víz is lever.

- Mi van? – kérdem nagy szemekkel, mire átkarolja az előbbi a nyakam.
- Csak annyi, hogy fogadtunk Reitával, hogy nem tud megfektetni azon az estén, mikor ott voltam – mondja Aoi, de… jobb lett volna, ha nem is tudom, azt hiszem. – Így cirka tízezer jenem bánta – sóhajt fel, én meg érzem azt a bizonyos gombócot a torkomban.

- Ez igaz? – kérdem a szemeibe nézve. Nem tagadja, bólint egyet, mire én hihetetlen dühöt és szomorúságot érzek egyszerre. A haverjának a kezét lelököm magamról, mert, hogy még itt ölelgetett… majd Reita elé lépek, és egy nagy pofont lekeverek neki. – Szemét! – mondom, majd megfordulok, és a mosdóba rohanok. Hogy lehetett ekkora egy gerinctelen alak? Ezt… ezt nem hittem volna róla. Utálom!



A következő órára nem megyek be… és az azutánira sem. Helyette inkább szünetben megkeresem a táskámat, és elmegyek a városba sétálni. Csík szívom a cigimet, és pityergek magamban, lehajtott fejjel. Tora után kiderül, hogy ő sem más… ő is csak egy ilyen bunkó, aki magasról tesz mások érzéseire, csak a saját kis vágyai a fontosak. Undorító. Mikor hazamegyek, azonnal átöltözöm itthoniba. Mikor ezzel megvagyok, épp mennék a mosdóba, hogy kicsit megmossam az arcom, mikor valaki beront a szobámba.
- Taka-chan… - jön beljebb Reita, de mivel nem akarom a közelemben tudni, felteszem mutatóujjam, hogy ne jöjjön közelebb, és meg is áll.

- Hagyj békén, és menj ki a szobámból! – szólok rá dühösen.

- Beszéljük meg…

- Nem értem, miről kéne beszélnünk…

- Amit Aoi mondott.

- A fogadásról, amiben a tét a seggem volt? – kérdem, és érzem, hogy megint a bőgés szélén állok.

- Az még azelőtt volt, hogy… - akad meg mondandójában. Na mi van, nehezedre esik a magyarázkodás? Végül is… amilyen hülyének néznek, már mindegy mit mondana… lehet, hogy el is hinném. Szerintük… Ezután nem fogom olyan könnyen adni magam. Két ember nézett egymás után hülyének!

- Mi előtt? Hogy te is szórakozni kezdtél volna velem?

- Én… nem szórakoztam veled.

- Mégis fogadtál rajtam! Tudod mit? Kezet foghatsz Torával, mert mind a ketten ugyanolyan kétszínű szemetek vagytok! És most húzzál ki a szobámból! – kelek ki magamból, mire nem szól már semmit, csak elindul felém. Hátrálni kezdek, de elkap, és magához vonva csókol meg. De ettől nem fogok mindent elfelejteni, azt hiszi, ilyen könnyen megbocsájtok? Hát nem! Dühösen eltolom magamtól, és egy pofonnal jutalmazom meg ismét. Mit képzel magáról? Azt hiszi, ide jön, megcsókol, és minden el van felejtve? A nagy szart!



- Takarodj innen! – kiabálom, de csak néz rám vissza meglepetten, míg kezével arcát fogja. Remélem, nyoma is marad, mert megérdemli! Utálom… miért kellett ilyen szemétnek lennie? – Mondom, menj már, nem érted? – kérdem mérgesen, mire meg sem mozdul. - Mi van, mit akarsz még, ha?
- Téged… - motyogja, mire gúnyosan elmosolyodom.
- Akkor örülhetsz, ugyanis az már megvolt. Mehetsz! – mutatok az ajtó felé.
- De… de nem csak úgy…
- Nem érdekel, húzz ki innen! – förmedek rá, mire sóhajt egyet, és kimegy. Végre! – mászom az ágyamba, és kezdek el pityeregni.



Másnap is ilyen mosott rongy vagyok. Még az a szerencse, hogy hétvége van… - fordulok az oldalamra az ágyban. Fel nem fogom, hogy hogyan lehetett ilyen szemét. Miért kellett ezt csinálnia? Én is akkora egy hülye vagyok, hogy ezt hagytam neki! Nem szabadott volna…
Meg kordul a hasam, így kimászom az ágyból, de bevallom, semmi kedvem hozzá. Felkapok egy szabadidő nadrágot, meg egy itthoni pólót, és lemegyek a konyhába. Szerencsére senkivel nem találkozom… kiveszek a hűtőből valami ehetőt, amit megmelegítek, majd a szobámba visszamegyek, és ott fogyasztom el. Épp, mikor leteszem a tálcát az asztalra, már üres tányérral, valaki kopog az ajtón, majd egy szőke buksit pillantok meg.
- Szia – köszön azonnal, majd kicsit beljebb lép. – Nem zavarok? – kérdi, mire megingatom a fejem, hogy nem, majd leülök az ágyra, ő pedig bejön, és becsukja az ajtót. – Izé, anyukád engedett be… - motyogja, majd leül mellém. – Elmeséled mi történt? – kérdi, mire lehajtom a fejem, és a takarót kezdem piszkálni. – Nem muszáj, csak… gondoltam, elég jóban vagyunk már hozzá… - motyogja, mire sóhajtok egyet.
- Igazából… tudod, míg volt az a sulis kirándulás, itthon anyuék összeköltözős bulit csináltak, és… én lefeküdtem Reitával – mondom halkan, a szőnyegre meredve. – És elmondta a többieknek. Aztán Tora fülébe jutott, ő pedig nagyon mérges lett. Igazából… megvert – mondom még mindig a szőnyegnek.

Ruki nem szól közbe, csak hallgat.

- Nem is ez volt az első alkalom, hogy megütött. Sokszor kaptam már tőle, és általában ezek kis dolgok miatt voltak, amiért nem kellett volna így felhúznia magát. Amikor Reita észrevette a nyomokat rajtam, Torával kicsit veszekedtek, majd ő mondta, hogy csak arra voltam jó, hogy valakit megdugjon – motyogom, és az ujjaimmal kezdek játszani. – Ezután pedig kiderült, hogy Aoi és Reita fogadtak még azon a költözős bulin a hátsómra, és ezért megfektetett… Most… olyan szarul érzem magam emiatt.
- Ez komoly? – kérdi meglepődve, de nem igazán értem, hogy pontosan melyik részre gondol. De az egész komoly, tehát csak bólintok egy kicsit, majd eldőlök az ágyamon. – Én… nem gondoltam volna, hogy Tora ilyen – mondja, majd hátra fordul felém. – És… most akkor Reitával mi van?
- Egy pöcs – mondom, mire elhúzza a száját. – Utálom. Semmivel sem különb, mint Tora…
- Komolyan így gondolod? – kérdi, mire bólintok egyet. – Megértem, hogy mérges vagy rá… amúgy… hallottam valamit a suliban – kezd el játszani ujjaival, mire kérdőn nézek rá.
- Mit? – kérdem, mire félve rám néz.
- Hát… igazából lehet, hogy nem kéne elmondanom, mert Torával kapcsolatos… nem akarom, hogy mérges legyél.
- Ugyan – legyintek egyet. – Már úgy is mindegy.
- Hát… hallottam, hogy a kiránduláson Kai és Tora… szóval lefeküdtek egymással – motyogja, mire hirtelen meglepődöm.
- De jó, még az a kölyök is tudja, hogy Torának csak arra kellettem. Bár szerintem lassan mindenki rájön – sóhajtok nagyot.
Ezek után Chibike odaadja a házi feladatot, majd beszélgetünk még másról is, aztán hazamegy.



Elkezdek tanulni, lemásolni a vázlatokat, meg tanulok is, és csak este megyek le a szobámból, akkor is csak azért, mert már nagyon éhes vagyok. Szerencsére az esti vacsi már megvolt, anya fel is jött, de mondtam neki, hogy tanulok, és később eszem. Szerencsére nem zaklatott utána sem ő, sem más.
Kiveszem a maradékot a hűtőből, és megmelegítem. Miután már el is fogyasztottam, visszamegyek a szobámba, és rendet pakolok az ágyamon, majd fürdeni megyek, és aludni. Már épp félálomban vagyok, mikor nyílik az ajtóm, és hallom a lépteket közeledni. Felülök az ágyban, felkapcsolom a kislámpámat, és ahogy megpillantom Reitát, az álmosság minden jele eltűnik szemeimből.
- Mi a frászt keresel itt, mi? – mordulok rá, mire megáll az ágyam előtt.
- Beszélni szeretnék…
- Nem vagyok rád kíváncsi, látni sem akarlak! – dörrenek rá, dühös szemekkel az ő szemeibe nézve.
- Kérlek… hadd magyarázzam meg.
- Nincs mit megmagyarázni, tűnj el!
- De… - kezdene bele valamibe, de félbe szakítom.
- Nem érted? Tűnj már el! – mutatok is az ajtó felé, mire lassan, de elhagyja a szobát. Bunkó! – morgok még magamban, majd lekapcsolom a lámpát, és visszafekszem, hogy aludhassak.



Reggel, mikor felkelek, érdekes dolog fogad. Az ágyamon, magam mellett egy becsomagolt valamit találok. Érdeklődve ülök fel, és nézek körbe, de minden úgy van, ahogy hagytam, és senki más nincs a szobában. Kibontom a csomagot, egy dobozt találok. Azt is kinyitom, és megpillantok benne egy rakás édességet, meg egy kicsi macit. Pislogok kettőt, majd felveszek egy szabadidő nadrágot, és átrombolok Reita szobájába. Ahogy belépek, megpillantom őt, meg Aoit az ágyon fekve. Egyik hason, másik háton fekszik, és épp nagyban diskuráltak, mikor rájuk törtem. Már épp megszólalna Reita, mikor beelőzöm.
- Te raktad az ágyamra azt a dobozt? – kérdem, mire érdeklődve pillog rám.
- Nem tudom, miről beszélsz…
- Ne játszd a hülyét! Az ágyamon volt egy dobozba csomagolva édesség, meg miegyéb… - magyarázom. – Te voltál?
- Én? Nem! – vágja rá azonnal, majd összefonja kezeit mellkasa előtt.
- Ajánlom is! – morgom, majd bevágom az ajtót magam mögött, és visszatrappolok a szobámba. A titokzatos dobozt félre teszem, és egész nap csak olvasok, meg fekszem az ágyamon. A szobámból csak akkor mozdulok ki, ha nagyon muszáj. Nincs kedvem senkihez…



Másnap reggel, egyedül megyek a suliba biciklivel. Nem indultam túl korán, minek? Csak annyit akarok, hogy becsengetés előtt körülbelül öt perccel ott legyek. Mikor a terembe megyek, a lepakolok, majd ahogy a padba nyúlok, észreveszek valami dobozt. Ez meg mi az isten? - nézek be a pad alá. Egy masnival átkötött dobozt látok meg. A szemeim kikerekednek, majd körbenézek az osztályban. Épp ekkor jön be Chibi kissé felpörögve. Leül mellém, én pedig azonnal megszólalok.
- Nem tudod, ki tette ezt a padba? – kérdem, és megmutatom neki a dobozt.
- Nem, nem tudom – vigyorog álmodozón a fal felé. Ezt meg mi lelte? - Biztos valami tikos rajongód…

- Minek örülsz ennyire? – kérdem sunyin méregetve.
- Ma randizok Aoival – mondja mosolyogva, mire én is elmosolyodom.
- Ennek igazán örülök – mondom neki, majd elkezdődik az óra.



A nap úgy telik, hogy egy felpörgött Ruki álmodozik mellettem egész nap, otthon pedig csak eszek, tanulok, fürdök, és alszok. Reitával csak a vacsoránál találkozok, és ez nagyon jó.


Kedd reggel, mikor belépek az osztályba, a padban ül a kis Ruki, aki nem hogy boldog lenne… olyan lehangoltnak tűnik, hogy rossz nézni. Pedig tegnap randija volt, boldognak kéne lennie.
- Van valami baj? – kérdem meg a nyilvánvalót, mire elhúzza a száját.
- Aoi haragszik rám… - motyogja. – És Die is…
- Ha? Miért? – kérdem megdöbbenve.
- Hülye voltam… és mindkettejükkel játszottam.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.