Reita POV



A konyhában azonnal ráindulok. Hiába, nem bírok magammal! Rámarok ajkaira, és szinte tépem őket. Fenekébe belemarkolok kezeimmel és felteszem a pultra. Mikor elszakadunk, kezeit mellkasomhoz teszi. Ez most olyan, minta ellökne. De miért?

- Reih… - Rám néz, majd a kutyájára. Piros az arca. – Ne Sabu előtt. – Mi van? Az csak egy nyomorult kutya, az istenért már!
- Az csak ez kutya… - nyögöm ki neki, de majdnem elröhögöm magam. Egy kutya előtt miért nem akarja? Biztos elmondaná a többinek, mi? Jó vicc.
- Nem… az, az én Sabu-chanom. És nem az, hanem ő… - kezd el durcázni.
- Jól van… - távolodom el tőle, és hagyom élni, ő meg csak ül a pultján, ahova felraktam.

Ma én már hozzá sem érek! Pedig kiéheztem rá, de neeeem, neki nem kellek ma. Oké, vettem, el sem mozdulok ma a tévém elől, ami az övé itt, de már előre kinéztem magamnak.

Egy érdekes vigyort megeresztettem neki, aztán elvonulok és helyet foglalok a kanapéján, majd bekapcsoltam a tévét, amiben valami gagyi film ment. Nem érdekel, most ezt nézem. Nem vagyok megsértődött, csak hisztis picsa. Hát Istenem, ez van! Én, ha tehetném mindennap csinálnám vele, de neki ez nem pálya. Próbálom majd visszafogni magam, oké.

Ő meg… nem jön ide hozzám. Ez egy kicsit szarul esik. Bár neki kéne, hisz azt hiheti, hogy csak a szexre kell. De nekem nem! Szeretem, de vannak vágyaim is a közelében, basszus. Jó, mindegy, nem fárasztom magam ezzel, és nincs kedvem ma vitázni, szóval inkább békülni kellene. De én lépjek? Kéne… De még mit nem! Én aztán nem! Megvan a saját makacsságom és büszkeségem is. Bár… azt sem tudom, hogy itt alszom, vagy nem. Majd bebújok mellé, vagy mit tudom én. De terveim lerombolja, hogy beköltözik a szobájába, és bezárja. Jahm, szóval kizársz? Akkor menj csak. Felőlem…



Nincs kedvem ezt a szart nézni tovább, így lekapcsolom és minden büszkeségem félretéve bekopogok hozzá. Nem jön válasz. Tovább dörömbölök; azért igazán beengedhetne.
- Mi van? – jön ki bentről egy tompa Ruki-hang. Jesszus, ennyire megsértődött? Ne már… vele akarok aludni.
- Nyisd ki az ajtót Ruki – kérlelem, de nem jön semmi olyan hang, hogy az ajtóhoz jönne, kinyitni. Nem is válaszol. – Nem akarok kint aludni, engedj be, magad mellé – motyogom, de még mindig semmi hang, se semmi. – Chibi, szeretlek, nehogy már megsértődj, amiért ma is rád másztam – dünnyögöm, ami után trappolás, szóval nyeregben vagyok. Elfordítja a kulcsot, és kinyitja az ajtót, majd azonnal behúz.
- Nem kellett volna ilyen kis szarért felhúznom magam. Ne haragudj Rei-chan! – Oké, oké, kezdem megszokni tőle, ha így hív. De csak neki lehet.
- Nekem kéne elnézést kérnem. De… megint megkívántalak – hajtom le fejem, de felemeli. – Majd próbálom visszafogni magam. Nem akarlak mindennap seggbe rakni, nyugi – mondom, de a végére azért elvigyorodtam. Erre morgott egyet, de adott egy puszit. - Akkor majd kétnaponta csináljuk – vigyorogtam rá megint, mire fejbe baszott. – Au! Már megint miért ütsz meg? – kérdem tőle fájdalmas tekintettel.
- Mert perverz vagy, azért! – morgott, aztán az ágyába feküdt, és csak nézett rám.
- Mi van? Mire vársz, a télapóra? – kérdezem csipkelődve. Imádom, ha húzhatom az agyát.
- Arra, hogy pihenhessek, nyugalomban! – néz rám nagy komolyan, és a nyugalomban szót direkt kiemelte.

Nem velem akar pihenni? Ez meg milyen munka, ha? Fogtam magam – persze csak képletesen –, aztán lefeküdtem mellé, ruhában, és ránéztem. Most meg mi van? – néztem rá kérdő tekintettel, amire ő szúrósan néz rám.
- Akkor itt sem vagyok… - keltem volna fel, de meggátolt ebben.
- Maradj… – kért meg rá, de akkor meg minek nézett a szemmel gyilkolós tekintetével? Már megint mit csináltam? – Szeretlek Rei-chan – motyogta halkan, amibe bele is pirult.

Érzem, hogy én is elvörösödtem a kendőm alatt picit. Jó, hogy rajtam van, de most meg… miért szuggerálja azt? – húzom fel szemöldököm, majd elkezd kezeivel orrom felé közeledni. Ennek nem lesz jó vége…

Mielőtt odaérne, megfogom kezeit.
- Azt ne mondd, hogy… - mondanám, de erre csak bólogat.

Na jó, nem érdekel, úgyis látta már... – engedem el kezeit, aztán leveszi rólam az orrkendőm. Gyorsan orrom elé teszem kezem, mint amikor tüsszentenem kell, de elveszi onnan.

- Ne takard el. Szeretem az orrod Rei-chan, mondtam már – mondja mosolyogva. Beszarás… Hogy lehet ilyen aranyosan mosolyogni?

- Én meg nem… és ezt is mondtam már - mormogtam bajszom alatt. Nem mintha lenne…
- Nem adok a véleményedre – puszilja meg orrom hegyét, én meg totál elpirulok. – Háhá, és így végre láthatom, mikor pirulsz el – nevet fel édesen. Élvezed, mi? – nézek rá sunyin. Egyszer van gyereknap, ennyit csak megtehetek neked…
- Jó, jó, de ne szokj hozzá azért – jegyzem meg neki, mire nagyokat pislog, de aztán eldőlünk az ágyra, én meg betakarom magunkat, mint Moszkvát a hó. Hülye hasonlat… De azért tök tuti, nem? Nem fázok, meg semmi, csak egyszerű megszokás. Ha lefekszem, akkor mindig betakarózok. És ez így van rendjén.

Közel húzom magamhoz Chibit, aztán pihenünk picit. Estefele lehet már, de annyira azért mégsem. Jó, ez most értelmes volt. Inkább pihenjünk…


R&R



Dörgésre kelek, de ahogy látom nem elsőként. Ruki már felült és reszket. Rápillantok az órára, amin háromnegyed kilenc van. Jesszus, mennyit aludtam? Na de ez nem lényeges. Visszadöntöm magamra Chibim, aztán hozzám bújik.
- Itt vagyok, ne félj – suttogtam neki, mire lábát enyéim közé rakta.
- Hülye idő – motyogja. - Miért kell állandóan viharnak lennie? – kérdezi hozzám dörgölőzve.
- Én nem tudom, de majd feltelefonálok, hogy megkérdezzem – mondom.

Ez nem volt szép Reita! De nem hagyhattam ki. Kicsit röhögtem is, erre felnézett rám, majd elfordult. Baszki, ezt jól megcsináltam, gratulálok magamnak. Közben Ruki el is húzódott tőlem. Remélem, hogy csak hisztizik picit, mert már megint bunkó voltam, ennyi. Hozzá simulok, és átölelem derekát, majd füléhez hajolok, és először belepuszilok, csak utána szólalok meg.
- Ne haragudj Chibim, bunkó voltam – suttogtam neki, jó közelről.
- Az nem kifejezés. Már gúnyolódsz is rajtam, mert félek a vihartól, meg minden… - halkította el a végét, mire megcsókoltam nyaka hajlatát, és magam felé fordítottam.
- Na, ne legyél morcos cica, azt nem szeretem. – mondom, majd fent akadok azon, amit mondtam. Cica? – pislogok nagyokat. Megsütött a nap, vagy mi? Már várom, hogy kiakadjon az új nevére, de nem, helyette egyet mosolyog rám. Tetszik neki a név?
- Szóval már cica vagyok? – néz rám felhúzott szemöldökkel.
- Hát lehetsz Pöttömke, meg picikém is, ha nagyon akarod… - vigyorogtam hozzá, amire csak megrázza a fejét, aztán összebújva pihiztünk, amit alvásnak is simán el lehetne nézni, csak az ebben a bökkenő, hogy ruhában voltunk.



Szeretem ezt a kis apróságot itt előttem. Nem adom senkinek, csakis az enyém. Lelke és teste is. Jó, ez milyen nyálas volt már! Pedig ennyire nem szoktam buzernyákosan beszélni. Öhm, mióta is lettem ekkora nyálgép? Körülbelül öt perce? Na jó, töltőre teszem magam, aztán majd reggel remélem fel is kelek.


Ruki POV



Szerencséje, hogy bocsánatot kért, mert különben nagyon megharagudtam volna. Olyan furán viselkedik. Még hogy minden második nap… Hol él? A perverz meseországában? Pff… Oké, a mai napot szépen végig aludjuk. Most csak bújok hozzá, és gondolkozok csukott szemmel.
Mit csináljunk holnap? Próbálni is kéne, mert hamarosan jön a koncert. Azt hiszem, délben kezdünk egy próbát, aztán majd este szabadulhatnak. Neeem! Majd egy darabig próbálunk, aztán mit tudom én. Elmegyünk kajálni valahova közösen. Oké, így lesz. Lassan elalszom a nagy elmélkedésben.


R&R


Meglepődöm, hogy este már nem is kelek fel. Oké, hogy fáradt voltam, na de egy egész napot átaludni? Szép…
Lassan tizenegy óra van, tehát kikelek az ágyból óvatosan, hogy Rei ne keljen fel. Elküldöm mindenkinek üzenetben, hogy egy óra múlva jöjjenek, és megyek a konyhába. Főzök egy kávét, mire felkel Rei.

Sietek vele, és mikor készen vagyok, visszamegyek a szobába. Szépen kiterült az ágyamon – nézek végig rajta. Odamegyek hozzá, leülök mellé az ágyra, és nézem egy ideig, aztán simogatni kezdem az arcát. Mosolyra húzza a száját, kinyitja szemeit, és felül, majd ásít egyet, és nyújtózkodik.

- Mindjárt próba lesz – mondom neki, mire csak nagyokat pislog rám.

Megfogom a kezét, és kiráncigálom a konyhába, ahol leültetem az asztalhoz, és elé rakom a kávéját. Én is megiszok belőle egy adagot, közben pedig elszívtunk egy szál cigit. Elmegyek felöltözni, adok Sabu-channak kaját.
- Hova raktad a kendőm? – jön ki Rei a fürdőből.
- Nem tudom… - vakarom meg a tarkóm, és bevágom a gondolkozós arcomat, közben államat is piszkálom, mintha nem tudnám, hol van.
- Pöttömke, ne szórakozz! – jön ide hozzám, és olyan csúnyán néz rám…
- Én? Szórakozni? Nem tudom, miről beszélsz… - nézek rá angyalian vigyorogva.
- Jól van. Te tudod – pillant rám gonoszan. Ez nekem nem tetszik! Inkább megmondom neki.
- A-az éjjeliszekrényem fiókjában van – mondom neki lehajtott fejjel.

Be is megy érte, és elégedett vigyorral a képén jön vissza. Nagy levegőt veszek, és elindulunk a PSC felé. Mi érünk be először. Nem meglepő…

Bejön Kai és Aoi, aztán fél órás késéssel Uruha is beesik. Nagyon jó. Már épp sikítanám le a haját a fejéről, mikor Reita közbeszól.
- Akkor kezdjük. – Aha… neki elnézi, hogy késik, nekem nem nézte el. Jól van, jegyeztem.


Mindenki a helyére áll, és elkezdjük a próbát, de csak pár számot próbálunk egész nap. Három óra után tartunk egy kis szünetet, így kimegyek a teremből, be a liftbe, ahol ott az Alice Nine is. Mikor elindul lefele a lift, egyikük oldalba bököd, én meg ugrok egyet, mert megijedtem.
- Mi újság, Chibi-chan? – néz rám Shou vigyorogva.
- Se-semmi – motyogom. Én félek tőle! Régen mindig rám mászott. Csak gyorsan hadd szabaduljak meg tőlük.
- Semmi? – mereszt rám nagy szemeket. – Az nem sok, Chibi-chanom.
- Nem vagyok Chibi… - morgom, és csak most esik le, hogy mit mondott pontosan. – És főleg nem a tiéd… motyogom neki, de csak kuncog.
- Ugyan, nyugi már… - mosolyog rám, és ekkor végre leérünk.
- Pápá – integetek neki, és elrohanok.



Veszek egy kávét, és kimegyek a levegőre. Leülök a lépcsőre, és rágyújtok, közben elszürcsölöm a koffein adagom. Mikor végzek, eldobom a poharat, és visszamegyek a termünkbe; szerencsémre a lift üres volt. Vagyis csak én voltam benne.



Ezután ismét nekiállunk a próbának, és este fél hétig meg sem állunk. Kai fáradtan esik dobjaira. Én megértem, hogy elfáradt, de mostanában úgy is keveset próbáltunk.
- Na, és most menjünk el vacsizni. Meghívok mindenkit! – csapom össze kezeimet, mire felcsillan Uruha szeme.
- Oké, csak pár perc – szólal meg Kai, én meg addig Rei ölébe ülök.

Ő is teljesen kivan. Szerencsére senki nem foglalkozik velünk, ránk se néznek.
- Neked nem fáj a torkod? – néz rám nagy szemekkel.
- Nem – mondom mosolyogva, és kezeimet nyaka köré fonom.
- Ha még egyszer úgy jársz, mint múltkor, akkor kapsz a fejedre – mondja szigorúan. He? – pislogok kettőt. Ezt is jegyeztem ám…

Kezeit derekamra teszi, én meg már épp csókolnám meg, mikor Kai megszólal.
- Mehetünk!



Gyorsan kiugrok Rei öléből, de látom, hogy Kai nem nézett ránk, mert még mindig a dobján fekszik. Ruru a kanapén, Aoi a földön. Ez nagyon vicces… ennyire nem fáradhattak el.
- Akkor indulunk, vagy nem? – nézek rájuk csodálkozva. Ahhoz képest, hogy Kai azt mondta, mehetünk, nem indult meg. Pár pillanatig várok még, aztán elkezd mocorogni.
- Menjünk – jön mellém az illetékes, és már vigyorog. Aoi is felkel a földről.
- Ruru! – kiáltok rá, mire felugrik a kanapéról, és ezen mindenki felnevet, őt kivéve.



Mindenki a saját kocsijával jön, Kait és Reit kivéve, mert őket én viszem. Szóval azért mégsem mindenki.
Hamar odaérünk a kedvenc éttermemhez, majd bent egy nagyon csendes kis helyhez vezetnek minket. Leülünk az asztalhoz, aztán rendelünk. Uruha valami alkoholt kért. Aha, és ki fogja haza vinni? – nézek felé sunyin. Na mindegy, majd megoldja.

Kérünk kaját is, de először az innivalókat hozzák ki. Beleszürcsölök a gyümölcslevembe. Finom ám… Amúgy Reita mellém ült, a többiek meg velünk szembe. Ekkor megérzem, hogy egyik kezét a lábamra teszi. Ránézek, ő csak vigyorog maga elé. Odébb teszem a kezét, ami pár percig nyugiban van, aztán megint lábamra helyezi mancsát, de most feljebb, mint előbb. Megint elveszem onnan kezét, aztán mérgesen nézek rá. Közben Ruru nagyban dumál valamit, így Rei és én teljesen kimaradunk a beszélgetésből.

Mikor kihozzák a kaját, elkezd mindenki jóízűen enni. Hát igen, mondom, hogy jó hely… Finom a kaja, jó a kiszolgálás.


Mikor végzünk, még beszélgetünk mindenféle hülyeségről. Ruru teljesen leitta magát. Csak tudnám, hogy minek az örömére… Felhoz témának tök ciki dolgokat. Mindenkivel kapcsolatban, de inkább nem mondom, hogy miket. Épp térne rám, mikor bejelentem, hogy álmos vagyok, és haza megyek. Aoi felajánlja, hogy haza viszi Uruhát, és Kait. Ennek nagyon örülök!


- Tényleg álmos vagy? – kérdezi Reita, miközben hazafelé tartunk. Nagyon sötét van, és szarul látok.
- Nem… - mormogom, és inkább koncentrálok az útra.

Csak a felfestést látom. Mást nem. Remélem, hogy nem karambolozunk, vagy valami… Utálok este vezetni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.