Reita POV

Hát ez csodás! Basszus, beteg, és dolgozni akar? Hát, ha őfelsége dolgozni akar szarul is, akkor szíve joga, engem nem érdekel; pedig még ellenkeztem is vele, de nem, mert túl makacs. Most meg tuti haragszik rám. Aj, ügyesek vagyunk. De… Mi az hogy nem vagyok észnél? Kikérem magamnak! Ő nincs észnél! De mindegy, nem idegesítem vele magam, ő tudja… De hozzám ne fusson majd, ha rosszul lesz koncerten, vagy ha már holnap nem bír felkelni… Mert én ugye megmondtam. De hallgat ez rám? A nagy szart!

Mikor végre azt mondja, hogy elmehetünk, felsóhajtok. Bár Ruki meg… nem néz ki túl fényesen. Elég szarul fest, nem akarok hazudni. Le is akarsz esni innen? – nézem végig, ahogy erősen, sőt görcsösen kapaszkodik a korlátjába, aztán csak bámul rám. Mi van? – akadok ki magamban. Már megint csak néz… de nem mukkan meg. Ez… idegesít.
- Reita… - szólal meg halkan, mire neki szentelem én is a figyelmemet. Ekkor rl akar indulni lefele, de nagyon szédeleg. Mármint nem, csak látszik rajta, hogy nem lenne képes lemenni.
- Pöttömke – lépek közelebb hozzá, aztán elkapom derekát, mielőtt leesne nekem a lépcsőn.
- Mit… csinálsz?
- Természetesen leviszlek aztán meg haza. Miért, minek látszik?
- Dehogy viszel le! – tiltakozna, de már késő.

Ölembe kaptam, így eléggé meglepődött képpel fixírozta arcomat, de ahogy láttam elkalandozott a szám nézésénél is. Igen, én is úgy megcsókolnálak… Ha nem lennél most te a beteg. Mindegy.

A következő pillanatban elindultam lefele, ő pedig szorgosan magához ölelt, hogy le ne essen még véletlenül sem. Még szerencséje, hogy nem kezdett el vitázni, hogy ne vigyem le, mert akkor le is dobtalak volna. Dehogyis! De azért megharagudtam volna rá.

Útközben nem nagyon szólt semmit, csak a nyakamba bújt úgy, hogy éreztem magamon leheletét. Egy kisebbfajta borzongás futott át rajtam; beleremegett minden pontom. Ezt igazán nem most kéne... Csak koncentráljak másra… Igen, másra. Mondjuk… hogy milyen szép a fal, vagy, hogy kurvára sok lépcső van itt.

Amíg ezeken gondolkoztam, le is értem sikeresen, és mivel az ő kocsijával jöttünk, az övéhez is vittem. Azért remélem nem nagyon aludt el – emelem fel a fejét, és látom, hogy már szuszog. Ilyenkor fel tudnám falni, annyira aranyos! Bezzeg mikor ébren van, nem ilyen aranyos. Persze, akkor is aranyos, de ilyenkor olyan, mintha épp legszebb álmát álmodná, és nyugodt lenne. Pedig nem az! Vagyis most az, mert alszik.

Óvatosan, a kezemben szunyókáló Chibit betettem a hátsó ülésre, aztán azon gondolkoztam, hogy hol van a kocsi kulcsa. Nem mindegy? Úgyis végig taperolom az egész testét mire megtalálom! Szerencsétlenségemre már a zsebében megtaláltam, így lőttek a végig taperolós tervemnek. De ami késik, nem múlik, ugyebár…

Ezek után egész hamar hazaértünk. Illetve… hozzám. Nem fogom hazavinni, csak magamhoz. Úgyis ki kéne takarítanom, vagy mi a fene, és így akkor legalább magam mellett is tudhatom, és nem aggódok, hogy mi lehet vele. Mert azt meg nem akarom, hogy valami olyat csináljon a picikém egyedül, amit nem kéne. Nem, semmi perverzre nem gondoltam, egyszerűen csak arra, hogy elesik, vagy leesik valahonnan, így betegen. Azt meg nem élném túl. Szeretem, annyira, hogy nagyon.

Amint elkezdtem szarozni a kulcsokkal a bejáratnál, ijedten riadt fel karjaimban. Jesszus, még én is megijedtem!
- Rei? Mi ez? És hol… - kezdené, de beléfojtottam a szót egy röpke szájra puszival. Meglepődött, aztán mikor elváltam tőle, még mérgesen is nézett rám.
- Nyugi, megint nem engedtem semmi baci áthaladását a számba! – vigyorogtam rá.

Erre csak morgott egyet aztán visszafeküdt a mellkasomra. Kényelmes? – mosolyodtam el. Ahogy bejutottam a lakásba, azonnal az ágyamba vittem alvó szépségemet.

De amikor letettem az ágyamra, azonnal felriadt megint. Miért nem tudsz egy kicsit aludni? – teszem csípőre a kezeim. Egy kicsit álmos tekintettel néz rám. Aj, de édes, mindjárt megeszem! Épp akarna felülni, amit meg nem kéne hagynom, szóval óvatosan megtámadom elölről; rámászok, úgy hogy fölötte legyek, így aztán nem tudsz felkelni.
- Ne kelj fel Pöttömke! Feküdj vissza, és aludj. Szeretnéd, ha hoznék valamit? Kaját? Teát? Valamit? – kérdem aranyosan, de erre halványan elröhögi magát.
- Egy tea az jól esne, köszönöm – suttogja majdnem számra, mert eléggé közel toltam hozzá magam. Azért a tisztes távolság az megvolt!

A konyhában elég nagy kupleráj volt: mosatlan, meg kajamaradékok. Na szép… - nézek végig rajtuk. Azért előbb teát csinálok Rukinak, majd rendet rakok, elmosogatok, kitakarítok, felmosok, fel is porszívózok, sőt… Mi? Semmi mást nem. Sőt, ezeket sem, de azért jó lett volna… De mivel nem nagyon értek semmilyen izéhez, vagyis tisztításhoz… így ezek kimaradnak. Mosogatni tudok, rendben. Takarítás néha döcög, de tűrhetően tudom csinálni. Na de mosás, meg minden szarság? Abból köszönöm nem kérek.

Gyorsan a szekrényhez sietek, és megkönnyebbülök, hogy abban rend van. Közben tekintetem az asztalomra téved, amin van kész tea, tehát akkor nem kell csinálnom. Csak felmelegítem ezt, és teszek bele mézet. Gondolom azt is kér bele. Ha meg nem akkor is megissza. Ezt kap azt jól van! Ez itt nem kívánságműsor. Bár most azért az, ha nagyon belegondolok…

Mikor végre forró, gőzölgő tea lett a kihűlt szarból, akkor meg leesett, hogy méz nincs itthon. Jó, mindegy, akkor anélkül kapja. Amúgy sem mondta, hogy kér azt is… - fogom meg a fülét, és beviszem, erre érdekes látvány fogad…

Ruki felült az ágyon, sőt mondhatni kurva mérgesen néz rám. Inkább leteszem a bögrét, nehogy rám boruljon, és akkor megégetne. Közelebb lépek az ágyhoz, mire még jobban bámul rám az ölős szemeivel. Engem készül épp nyársra húzni. Látom én.

- Mi van? – kérdezem, és gondolom, érdekes képet vágok.
- Te csak ne mi vanozz itt nekem, Reita! Beteg vagyok, és ez mégis kinek a hibája? Naná, hogy neked! Gratulálok – fonja össze karjait maga előtt.
- Nem értem, hogy most mi a bajod! Tudom, hogy miattam lettél beteg; hülye voltam, vagyok, leszek, mert én tehetek a betegségedről, elismerem. De ezt nem most kellene megvitatnunk… - mormogom, és kezdek kicsit bepipulni. Van ereje még veszekedni?
- Hogy mi a bajom? Jelen pillanatban te vagy a legnagyobb bajom! Mondtam neked, hogy pár nap múlva koncert, és hogy ne fertőzz meg. De te basztál rá, és csak azért is megbetegítettél. Aztán még hisztiztél, hogy ne menjek próbára meg blablabla… És akkor mégis a koncerttel mi lesz, te nagyon okos? De, most kell megvitatnunk! – üvölti. Komolyan mondom, tök jó.

- Még én hisztiztem? Te vagy olyan kurva makacs, hogy semmiből sem engedsz. Be akartál menni próbára mindenképp, és az sem érdekelt, hogy esetleg aggódom érted, ugye? – keltem ki magamból.
- Persze, aggódtál…
- Ja, vagy úgy. Szóval én vagyok jelen esetben a legnagyobb bajod… Értem. Akkor tudod mit, Chibi? Azt csinálsz ezentúl, amit akarsz, én nem szólok bele, engem nem érdekel… - mondtam, majd sarkon fordultam és kihúztam a szobából, hatalmasat baszva az ajtón. Mellesleg majdnem leszakadt, de hidegen hagy.

Kiérve onnan elkapott a düh. Nem is iránta, inkább... Ahogy viselkedik. Elegem van. És még én vagyok a baja. Oké, teszek én róla, ne aggódjon már. Haza viszem, bedobom az ágyába és pápá. Volt Reita, nincs Reita. Ne húzza már az agyam… Igen, most haragszom rá, ha eddig nem is tettem, most biztosan. Nincs se kedvem, se hangulatom, még kevésbé erőm hozzá. Hagyjon békén ma, ne szóljon hozzám, és nyugodt leszek. Mert a végén még tuti kiakasztana valamivel. Inkább nekiállok mosogatni, felmosni, takarítani, komolyan, csakhogy ne kelljen se beszélnem vele, sem pedig hallgatni, hogy „Reita te nagyon hülye vagy”. Abból eleget hallottam ma. Odaállok a mosogató elé, és istenemre mondom, el fogok mosogatni. Ruki kisasszony meg remélem, estig ott bent marad. Én meg a kanapén alszom, aztán csókolom.
 

Ruki POV

- Nem értem, hogy most mi a bajod! Tudom, hogy miattam lettél beteg; hülye voltam, vagyok, leszek, mert én tehetek a betegségedről, elismerem. De ezt nem most kellene megvitatnunk… - Még jó, hogy belátja…

- Hogy mi a bajom? Jelen pillanatban te vagy a legnagyobb bajom! Mondtam neked, hogy pár nap múlva koncert, és hogy ne fertőzz meg. De te basztál rá, és csak azért is megbetegítettél. Aztán még hisztiztél, hogy ne menjek próbára meg blablabla… És akkor mégis a koncerttel mi lesz, te nagyon okos? De, most kell megvitatnunk! – kiabálom. Elegem van!

- Még én hisztiztem? Te vagy olyan kurva makacs, hogy semmiből sem engedsz. Be akartál menni próbára mindenképp, és az sem érdekelt, hogy esetleg aggódom érted, ugye? – néz rám dühösen, én meg egy pillanatra meglepődtem; de csak egy pillanatra.

- Persze, aggódtál… - morgom bajszom alatt. Nincs, de mindegy.

- Ja, vagy úgy. Szóval én vagyok jelen esetbe a legnagyobb bajod… Értem. Akkor tudod mit, Chibi? Azt csinálsz ezentúl, amit akarsz, én nem szólok bele, engem nem érdekel…

Kiment. Az ajtó csapódásra nagyon megijedtem. Holnap meg cserélheti le…
 

Ránézek a gőzölgő teára, amit hozott. Istenem, mekkora barom vagyok! Lebiggyesztett szájjal elveszem az asztalról, ahova tette, és megfújom kicsit, miközben már majdnem sírok. Miért kell nekem mindig veszekedni? Mikor mindent megcsinál nekem, és közben nem is pufogott, mint én, amikor őt kellet pátyolgatni. Hálátlan dög vagyok. Utálom magam. Miért kell veszekednem?
Belekortyolok a teába, és megállapítom, hogy ez finom, és én főztem. Szóval azt melegítette fel. De legalább megcsinálta. Viszonylag gyorsan megiszom, kicsit kellemetlen, mert fáj a torkom, de még elviselhető. Közben várom, hogy Reita visszajöjjön. Hallom az edények csörömpölését. Mosogat. Olyat nem szokott… de csak nem jön ám.
 

Mikor tényleg megittam a teát, leteszem az asztalra, és csak lesem az ajtót, még mindig reménykedve, hogy bejön… De semmi. Már lassan fél órája ülök itt, mikor már a könnyeim is elkezdenek folyni. Hát ennyit jelentek neki? Miatta aztán bele is fulladhatnék a teámba, az sem érdekelné. És már megint én vagyok a sértett, közben én álltam le vele vitázni.
 

Oké, unom ezt az egészet! – törlöm le könnyeim, összeszedem magam, meg hasonlók. Nyugi van Ruki, nyugi… Nem haragszik annyira. Megbocsát, hisz azt mondta, szeret.
Az ajtóhoz lépek, lassan kinyitom, és meglátom az én drága Rei-chanomat, aki a kanapén ül, és nézi a tévét. Rám se néz. Nem baj… Épp tenném ki a lábam a szobából, mikor megszólal.
- Ki ne gyere! – szól rám, mindezt nagyon mérgesen, és hangosan, miközben rám sem nézett.

Tehát tényleg nem hiányzok neki… - megyek vissza a szobába, becsukom az ajtót, és könnyeim egyből elkezdenek folyni.
 

Ez olyan szemét dolog volt tőle!Látni sem akar, de akkor hogyan kérjek tőle bocsánatot? – vágódom be az ágyba, majd fejem a párnák közé fúrom, lábaim magam alá húzom, és a takarót meg magamra. Fejem búbja sem látszik ki, úgy elbújtatom magam a takaró alá.
Sírás közben elaludtam, ami nem volt túl jó, mert majdnem megfulladtam a takaró alatt, a párnák között. Mikor kibújok az ágyból, meglepődve nézek ki az ablakon, ahol… Ahol sötét van már. Felhívom Aoit. Nem érdekel mennyi az idő. Hívom, és egyből fel is veszi.
- Szia Rukus! – Rukus? Ez beteg?
- Szia…
- Hogy vagy? – kérdi, és hallom hangján, hogy jó kedve van.
- Szarul – mondom elég nyúzott hangon.
- Na mi a baj?
- Összevesztem Reitával, és megint az én hibám – motyogom.
- Hát kérj tőle bocsánatot! – Ha az olyan könnyű lenne…
- De nem hallgat meg.
- Dehogyis nem. Csak próbáld meg.
- Oké… Szia – teszem le.

Az ajtóhoz sétálok, lassan kinyitom azt, és látom, hogy Reita a kanapén alszik, a takarójába bújva. Már nem is akar velem aludni. Éhes vagyok, szomjas, és fáradt, a fejem is fáj, és közben még fázok is, meg kicsit szédülök, ezért kicsit visszamegyek a szobámba, és átöltözök a pizsamámba. Az én kedvenc focimezes pizsimbe. Aztán rohanok is ki, már ahogy tudok - a szédülésemtől.

Leguggolok a kanapé mellé, ahol Rei alszik. Legalábbis, nagyon úgy csinál, mint aki alszik. De tuti alszik. Pedig én bocsánatot akartam kérni, és mellette aludni. Hozzábújni, meg hasonlók. De ő még mindig haragszik, és most még alszik is, nehogy már bocsánatot lehessen kérni tőle. Felébreszteni meg nem akarom.

És ha nem alszik?
- Rei… - suttogom nagyon halkan, de semmi reakció. – Rei-chan! – motyogom kicsit hangosabban, de meg se moccan. Tehát akkor alszik.
 

Megfogom kezét, és lehajtom fejem a kanapéra. Köhögök egy párat, mire csak morog egyet. De jó, még álmában is haragszik. Átfordul oldalára, így nekem hátat fordít, és kezét is kihúzza enyémből. Nagyon nem szeret… - görbül le a azám széle. Lehet, hogy arról álmodik, hogy veszekedünk. Kezemmel hátát simogatom, és most elmondom neki, még ha alszik is, hogy sajnálom.
- Rei-chan, sajnálom, nem akarok vitázni… Tudom, hogy hülye vagyok, és nem a te hibád. – Most sem vagyok teljesen észnél, hogy egy alvó embernek dumálok. De nem baj, így legalább nem dumál vissza. – Szeretlek – dünnyögöm, majd felkelek a földről, és mellé fekszek.

Annyira szeretem, hogy ilyen nagy a lakásában minden. A takarót nagyon magáénak tartja, abból nekem nem jut, de nem baj, jó nekem ez így is, legalább érzem a közelségét. Takarón kívül átölelem, mert nem nagyon tudok befurakodni kezemmel a takaró alá. Nem is baj.

Hirtelen szembe fordul velem, és a takaró egy részét rám teríti, én meg félve nézek rá. Mióta van fent? És hallotta, amit mondtam neki? Vagy csak most keltettem fel?
- Öhm… – kezdek bele kérdésembe, nem túl jól. Nyelek egy nagyot. – Mióta vagy fent?
- Amióta kijöttél a szobából – jelenti be.
Az anyját! Vagyis nem, de… mindegy. Miért nem szólt? Biztos direkt csinálta!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.