Aoi POV



Te jó ég, egész nap tudnám őt nézegetni, és simogatni! Te jó ég! Úgy szeretem… - mosolyodom el, mikor kezembe nyomja a telefonomat, és én ezután nyomok is egy nagy puszit a szájára.



- Mit mondott? – kérdezem, ő pedig mellkasomba bújik. Annyira édes…
- Hát… azt, hogy jó éjt – dünnyögi aranyosan. – E-elmehetek akkor fürdeni? – néz fel rám piros pofival, amire bólintok.

- Persze! – vágom rá egyből.

Hamar a szekrényem elé pattanok, és gyorsan kiszedek belőle egy fehér pólót – ami nem annyira óriási. Bár, ha elképzelem így is majd lógni fog rajta… - gondolkozom el, majd inkább fejet rázok, nehogy esetleg tovább szaladjon a fantáziám. – Jó lesz aludni? – kérdem, mire megint csak bólogat. – Akkor jó – lépek vissza hozzá mosolyogva, majd kézen fogom, amin ő is elmosolyodik.



Egészen a fürdőig megyek vele, sőt! Az ajtót bezárom kulcsra – magam mögött. Nem hagynék ki egy ilyen tökéletes alkalmat, hogy együtt fürödhessünk, bár nem fogom erőltetni, ha ő még nem akar. De azért remélem, hogy nem lesz ellene kifogása. Elrendezem a dolgokat, majd Ruki felé fordulok.

- A-Aoi…
- Igen? – kérdezek vissza nagy, boldog szemekkel.
- Izéé… - motyogja, majd ujjait kezdi piszkálgatni.

Mindjárt megzabálom! – lépek közelebb hozzá, majd szájon puszilom, és átkarolom, amit ő is megtesz.
- Aranyos vagy piros pofival – mosolygom, mire csak mellkasomba rejti az arcát. – Ha akarod, kimegyek – tolom el picit magamtól.
- Ühm… nem kell – motyogja, aztán felnéz rám.



Elmosolyodom, majd elkezdek vetkőzni. Persze nem olyan gyorsan… de ahogy látom, Ruki szeme rajtam maradt. Milyen kis huncut… - lépek hozzá, majd megfosztom őt is a felsőjétől.

Ezután még lekerülnek az alsó ruházatok rólunk, majd amikor már teljesen meztelenek vagyunk, azért alaposan végigmérem Ruki meztelen testét. Nagyon is tetszik, amit látok… - nyomok puszit a homlokára, majd a kabinba lépve megengedem a vizet, és ott hamar megmosdatjuk egymást.



Amint kilépünk a zuhany alól, gyorsan ráterítem a törölközőt, és szárazra törölgetem, majd mikor felhúzta a pólót, én magam köré tekerem a törölközőt – hogy azért mégse egy szál kukiba menjek vissza a szobába. Odabent elkezdek keresni gyorsan egy nacit, amit fel is veszek.

- Nem vagy éhes? – kérdem a gatyafelhúzás közben.
- De – mondja halkan, és érzem, hogy az előbb épp a seggemet nézte.

- Egy pillanat, és hozok valamit – veszek fel egy pólót magamra, majd becélzom a konyhát magamnak.



Először benézek a hűtőbe, de aztán azonnal be is csukom. Végül leesik, hogy van benne egy csomó kaja, szóval újra ki kell nyitnom, hogy kifosszam a készletet. Előkapok egy tálcát, majd elkezdem pakolni egy tányérra a cuccokat. Persze még mielőtt bevinném, gyorsan megmelegítem, aztán mikor készen van, már viszem is az én kis picurkámnak.



Olyan cuki, ahogy eszik, hogy mindjárt rávetem magam, esküszöm! Jó, Aoi, nyugodj le, nem kell ajtóstul rontani a házba… meg most nincs is olyan állapotban. De azért képzelegni szabad, nem?

Gyorsan megrázom a fejem, és neki is esünk a kajának. Ruki olyan hamar befalta, amit kinézett magának, hogy csak pislogtam. Még megettük a sütit is, amit desszertnek hoztam, aztán kivittem az üres tálcát, és visszaérve, elmosolyodtam.

Ugyanúgy ül az ágyon, ahogy hagytam. Lábai maga alá hajtva, és aranyosan pillantgat körbe-körbe – az én hagy fehér pólómban. Aztán végül leoltom a villanyt, és bemászom mellé az ágyba a takaró alá, ahol rögtön magamhoz is húzom, bár annyira nem kell húzni, mert jön ő magától is.

Mikor már egy ideje így fekszünk, gondolva egyet, a hátára forgatom, és óvatosan fölé mászok. Ha többet nem is lehet most, legalább hadd érezzem ajkai édes ízét… - tapasztom szájára a sajátom, miközben egyik kezem arcát simítja, a másik pedig a póló alatt térképezi fel a kis pociját…

Mivel túl sok volt az izgalom erre a napra, így hamarosan abbahagyjuk egymás kényeztetését, és nyugovóra térünk – egymás karjaiban.



Valahogy mindig úgy vagyok vele, hogy akkor szólal meg az ébresztő, mikor a legszebbeket álmodom. Most épp azt álmodtam, hogy Ruki a mellkasomon szuszog, én pedig ezt nagyon élvezem… De várjunk csak! Hiszen ez nem csak álom! – nyitom ki a szemem, majd gyorsan a telefonom után kapok, és kinyomom, mielőtt még túl hangos lehetne. Ezután Ruki felül, amiben követem, és az elmaradhatatlan reggeli puszik után látom rajta, hogy nehezen megy neki még az ágyból kikelés is.

Rögtön aktivizálom magam és segítek neki felhúzni magára a ruháit. Persze nem hagyom ki, hogy ne nyálazzak a látványra, így volt néhány pirulós jelenet is, de végül csak elkészülünk mind a ketten.
- Elmegyünk a kórházba, hogy megvizsgáljanak, oké? – nézek rá, mikor már az ágy is be van rakva. Ruki erre csak bólint egyet.



Nem számítok arra, hogy a mai reggel folyamán még összefutunk anyáékkal. Remélem, nem akarnak beszólni megint, mert akkor már nem leszek ilyen menő Ruki előtt, azt meg nagyon nem szeretném!
- Jó reggelt – köszön a kis pöttöm, én meg az ősöket vizslatom.
- Jó reggelt. Te biztosan az egyik barátja vagy Yuunak. Csináltam mind a kettőtöknek ebédet, mert láttam, hogy egy ismeretlen kis cipő is van itt, és gondoltam, készítek neked is – nyújtja át neki a dobozt, amin elfelejtek pislogni. Bezzeg néha olyanokat mond nekem! – zsörtölődöm magamban.

- Köszönöm… - motyogja Ruki meglepődve. Ideje tisztába tenni a dolgokat!
- Ő nem az egyik barátom, hanem a barátom – jelentem be jelentőségteljesen, mire érzem, hogy kicsit megfagy a levegő körülöttünk. Mindenki csak néz… meg pislog… meg néz… és pislog. – Mi az? – kérdezek rá, és magamhoz húzom Rukit.

- Szóval akkor ti most jártok? – gondolkozik el hangosan anyu.

- Hát gondolom – böki oldalba apu, én meg már a fejemet fogom.

- Szeretem Rukit! Most már világos? – pillogok rájuk ártatlan képpel, miközben jól megmarkolom Ruki popóját, amire az említett… felnyög.

- Rosszul vagy, drágám? – jön oda anyu, és kezdi Rukit vizsgálgatni.

- N-nem – motyogja aranyosan, én meg elvigyorodom. Nem tehetek róla, a kezem magától mozgott!

- És volt már valami az éjszaka? – kérdi édes drága egyetlen apám, amire ma már másodszorra is megfagy a légkör, és én konkrétan majdnem kiesek a szájamon.

- Persze, hogy volt! De nem illik ilyet kérdezni! – szidja le anyu, mire Rukival csak tátogunk.

- De nem is volt – mondom, de mikor bezsebelek tőlük egy elég komoly pillantást, a felhúzott szemöldökükkel, kicsit összébb húzom magam.

- Szerinted mégis mitől van ez a szegény teremtés így kifáradva? – teszi csípőre a kezeit anyu, ami után megint halat játszok.

- Gondolod, hogy ez a perverz disznó fiad, már első nap letámadja szegényt? – kérdi halkan apa. Nem hiszem el!

- Csak aludtunk! – fakadok ki, és húzom vissza magamhoz Rukit, de talán kicsit túl erősen, mert felszisszent. – Ne haragudj – nyomok puszit a homlokára, majd amikor nemet int a fejével, elmosolyodom.

- Tényleg csak aludtatok? – kérdezi, de most Rukitól.

- Igen – motyogja.

- Lehet, hogy nem meritek bevallani? – gondolkozik hangosan.

- De anya, most miért nem hiszel nekünk? – szűkítem össze szemeim.

- Én hiszek, csak azért nem szeretném, hogy ne védekezzetek – mosolyog rám diadalittasan, én meg fújtatok kettőt.

- Nem vagyok már nyolc éves – durcizom, mire mindenki elkezd kuncogni. Igen, még Ruki is.

- Bizony – bólogatnak anyuék. - Nyolc évesen még nem volt ekkora szád.

- Pedig már akkor is elég eleven voltál – szólal meg apu is.

- Komolyan? – kérdez vissza Ruki, és közben rám néz csillogó szemekkel.

- Ne most tárgyaljuk ki a gyerekkoromat! – sírok fel, és nézek könyörögve drága szüleimre.

- Ha majd jössz legközelebb drágám, akkor mutatok kiskori képeket is róla – vigyorog anyám Ruki felé.

- Már várom – mondja csilingelő hangon a kis drága itt mellettem, illetve előttem, de jobbnak látom, ha most megyünk is. Megfogom, a kezét és elkezdem húzni magam után.



- Amúgy mindig ilyenek a szüleim – motyogom, mikor már a kórház felé sétálunk.

- Aranyosak – mosolyogja, mire meglepett arccal nézek rá.

- Komolyan?

- Aha – szorítja meg a kezem.

- Azt hittem, hogy el fognak ijeszteni – dünnyögöm, és másfelé fordítom a fejem.

- Szerintem hasonlítasz rájuk.

- Mi? – nyílnak nagyra a szemeim ő meg lefelé nézeget. – Na – nyomok puszit arcára.

- De leginkább apukádra – néz rám nagy szemekkel. – Először azt hittem, hogy olyan mogorva… de aztán mégse.

- Először én is mogorvának tűntem? – esek kétségbe, mire lefagy arcáról a mosoly.

- N-nem! – vágja rá gyorsan. – Inkább olyan… titokzatosnak.

- Pedig mindig azt hittem, hogy az Reita… - gondolkozom hangosan.

- Nekem te voltál – motyogja. Rá nézek, és látom, hogy picit elpirult.

- Édes vagy – húzom magamhoz egy rövidke csókra, aztán utána hamarosan oda is érünk a kórházhoz.



Szerencsére egész hamar fogadtak minket, majd egy kivizsgálás után előírtak neki sok pihenést, meg gyógyszereket is. Megköszöntük a segítséget, majd kiléptünk a folyosóra.

- Akkor most elkísérlek haza, aztán ágyba duglak – jelentem be, de amint arcára nézek, az elárulja, hogy zavarba jött.

- De tudok menni iskolába – motyogja.

- Én meg nem engedem! – kulcsolom össze kezeinket, mire felpillant rám. – Akkor sem! Pihenned kell, nem fogsz iskolába menni. Majd én elkérem a leckéidet és elhozom. Jó lesz?

- Jó – motyogja, majd kap egy puszit a homlokára.

- Akkor mutasd, merre laksz – mosolygok rá, amit viszonoz, és elindulunk valamerre.



Szerettem volna találkozni az ő szüleivel, de sajnos ez most nem jött össze, mivel dolgoztak, de Ruki megígérte, hogy majd be fog mutatni nekik. Hát ajánlom is! – takarom be, majd egy búcsúcsók után hazamegyek, és egy átöltözés után megyek is suliba – bár tuti, hogy késni fogok.

Végül is csak egy nyamvadt igazolatlannal leszek gazdagabb, az meg minden rendes diáknak van! – nyitok be a terembe.

- Elnézést a késésért, de elaludtam – hajoltam meg picit.

- Üljön a helyére – utasít a tanár, én meg az teszem, így levágom a seggem Reita mellé, aki eléggé morcos.

Eltelik vagy tíz egész perc, és még mindig bámul, de olyan nagyon sunyin. Mindjárt rákiabálok, és akkor nemcsak én, hanem ő is ki lesz küldve.

- Mi az? – kérdezek rá végül finoman, mire összeszűkíti a szemeit.

- Elaludtál, mi?

- Nem! – vágom rá, majd leesik, hogy ezt mondtam a tanárnak. – De igen!

- Most akkor? – kérdi halkan. – Amúgy meg a múltkor miért verted majdnem agyon Diet?

- Mi lenne, ha…

- Jól szórakoznak az urak? – dörren ránk a tanár bácsi, mi meg rögtön elkussolunk.

- Elnézést, sensei – motyogom.

- Szóval, mint mondtam… - sétikál vissza az asztalához, én meg kitépek egy lapot a füzetemből, és elkezdem rávésni a dolgokat.

Mikor kész vagyok, odatolom Reita orra alá. Vagyis az orrkendője alá…

- Mekkora paraszt! – mondja tök hangosan, mire fejemhez kapok.

- Ki a paraszt, Suzuki-kun? – kérdi a tanár szépen, majd megint elénk csoszog.

- S-senki!

- Kérem az ellenőrzőjüket – mondja, mire kuncogni kezdek, de aztán leesi,k hogy mit mondott.

- De az enyémet minek? – kelek fel a helyemről, és majdnem ráborítom az asztalt a tanárra.

- Pont ezért – mondja, majd kelletlenül, de odaadom neki, amit kért.

- Ezért még kitépem a beled – tátogom oda Reitának, ő meg megmutatja, hogy miként is fogja elvágni a torkom egy késsel. Szeretem, hogy ilyen jó barátok vagyunk!



- Hogy te mekkora egy pöcs vagy! – pöckölöm orrhelyen, mire azonnal elkapja a kezem, és szinte kitépi az ujjam. – Au! Eszednél vagy, te múmia? – húzom el a kezem, majd simogatni kezdem a fájó ujjam.

- Te meg egy farok! – mutat be a szép középső ujjával, ami nem is annyira szép, és nem is jelent jót.

- Jó, ha ezt így most lebeszéltük, akkor elmegyek és helyre teszem vöröskét – mondom, mire csak bólogat.

- Megyek veled, mert már igazán ráférne Torára egy ruházás – vigyorogja, majd el is indulunk a keresésükre.



Nem is kell sokat mennünk, mert a padon ülve megtaláljuk a kis csapatot. Tora, Die, meg Hiroto – de az utóbbi nem érdekel minket. Én csak fogom magam, és mikor elé érek, felrángatom a padról, majd mielőtt szólna valamit, akkora öklöst viszek be az arca jobb oldalára, hogy még a kezem is belefájdul. Nem is hagyom ennyiben, utána ugrok, felrántom a földről, és még kap egyet.

- Mi a fasz bajod van, Yuu? – kérdezi már vérző szájjal, majd feltápászkodik, miközben feltűröm a felsőm ujját.

- Még van pofád megkérdezni? – rántom magamhoz a felsőjénél fogva, ő meg kiköpi oldalra a vért a szájából.

- Talán nem értél oda időben megmenteni a kis szajhád? – kérdezi a képembe vigyorogva, mire megint elpattan az agyam, és ott ütöm, ahol a kezem éri.

Nem sokra rá, lefognak engem, neki meg segítenek felkelni a földről. Nagyon nem vagyok nyugodt hangulatomban, szóval morcosan hátranézek… Reitára, aki próbál tartani.

- Engedj el – morgom, de csak fejet ráz. – Reita, kérlek!

- Már kapott eleget. Nem hiányzik egy igazgatói, ugye?

- Nem érdekel! – rántom ki magam a kezei közül, és újra bemosok párat annak az idiótának, de végül megint elrángatnak tőle.

- Ezt még nagyon megbánod, te kis buzi – köpi felém Die, akit Tora fog le.

- Csak a pofád nagy – sziszegem neki, majd én is megtörlöm a képem, mert szájon talált párszor az a barom. – Aki ráküld valakire pár embert, hogy intézzék el, az azért eléggé a létra alján van. Nézd a jó oldalát: ennél lejjebb már nem kerülhetsz.

- Fogd be a pofád, te kis köcsög – rángatja meg a kezeit, de most az egyszer áldom Torát, hogy tartja.

- Nem is tudom, hogy ki a szánalmas kettőnk közül… - rázom le magamról Reita kezeit, majd megigazítom a ruhám.

- Baszódj meg!

- Te fogsz előbb a farok másik végén állni, azt garantálom – dobok felé egy elégedett vigyort, majd előhalászok egy cigit, és rágyújtok.

- Nagy voltál, haver! – vereget hátba Ruru.

- Köszi – vigyorgom, és nyoma sincs az előbbi idegbajnak. Ez most jól esett… - fújom ki a füstöt.

- Mi lenne, ha ellógnánk az utolsó órát? – veti fel az ötletet Miyavi, amire Uruha szeme felcsillan.

- Én nem fogom – szólalunk meg egyszerre Reitával, aztán mindenki elkezd röhögni.

- Jó, akkor fedezzetek minket, kis stréberek – kacsint Miya, majd le is lépnek.



- Amúgy, tudod melyik teremben van Taka-channak órája? – kérdem a terem felé menve.

- Szemedet leveszed róla! – néz rám sunyin, amin felvihogok. De azonnal megállít egy gyomorba könyökölés.

- Ez fájt! – nyögöm. – Amúgy csak a leckét akarom elkérni tőle Rukinak.

- Majd megmondom, melyik teremben vannak… - húzza fel az orrhelyét. – De csakis ha jó árat fizetsz érte.

- Jó áron fejbe verlek – forgatom meg a szemeimet.

- Csak vicceltem, na – kezdi el csipkedni az arcom, én meg bosszúból letépem az orrkendőjét. – Jé, van orrod! – vigyorgok, mire kiszedi a kezemből, és visszaköti.

- Mindjárt feldugom a lábamat a seggedbe, és akkor vigyoroghatsz - morogja, majd rávágok a hátára, és bemegyünk a terembe – de azért nem kerülte el a pillantásom, hogy milyen gonoszan nézett rám.



Óra után gyorsan le is darálta nekem ez a szőke jóember, hogy hova menjek, hogy még utolérjem Taka-chant. Mondjuk először pofán akart verni… - gondolkozom el, miközben már Ruki felé megyek. De aztán mondtam neki, hogy mi a szitu, és azonnal leírta a leckéket, meg a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak rá, meg adjam át üdvözletét, meg jókívánságait. Átadom, ha el nem felejtem!



Amikor odaértem, kicsit megigazítottam a ruhát magamon, és toporogtam az ajtóban. Lehet, hogy találkozok a szüleivel! Fontos az első benyomás, de ha engem meglátnak ilyen szájjal, meg rendetlen ruházattal, mit fognak gondolni? Jézusom, a végén még eltiltanak Rukitól! – kaptam a fejemhez, de aztán erőt gyűjtöttem magamban, és a becsengetés után vártam, hogy ajtót nyissanak. Pillanatokon belül nyílt is az ajtó, de egyáltalán nem készültem fel arra, amit láttam.

Egy elég jó kondiban lévő bácsi nyit ajtót, aki első ránézésre elég gyanúsan és gonoszan méreget, amikor pedig felfedezi, hogy sebes a fejem, és lóg a cipőfűzőm, még rondábban kezd méregetni.

- E-elnézést, én Rukihoz jöttem – motyogom, és közben nyelek egy hatalmasat, mert ha nem tetszik neki a képem, akkor amekkorát kapok a képembe, az felbecsülhetetlen lesz.

- Takanorihoz? – kérdez vissza, mire bólogatok. – Gyere be – nyitja ki az ajtót, én meg gyorsan besurranok rajta.

Illedelmesen lehúzom a cipőimet, majd elindulok Ruki szobája felé, de utánam szól egy hang.

- Nem mondtam, hogy felmehetsz! – Erre megfordulok és próbálok mosolyogni.

- B-bocsánat.

- Miért is keresed a fiam? – kérdi vészjósló hangon.

- Elhoztam neki a leckét – mondom remegő hangon.

- Eddig még nem láttalak itt – szűkíti össze a szemeit.

- Apa, ne gonoszkodj – mondja egy hang a hátam mögül, mire akkorát ugrok, hogy majdnem lefejelem a tükröt.

- Jól van, de kíváncsi voltam, hogy mit reagál – nevet a bácsi, majd int, és eltűnik.



- Ugye nem rémisztett meg nagyon? – kérdi Ruki, és kézen fogva a szobájába húz.

- Nem… - mondom, már az ágyán ülve. – De még mindig remeg a lábam…

- Nyugi, nem ilyen mogorva mindig – ad puszit a számra.

- Apropó! Miért is nem vagy ágyban? – kérdem szigorúan.

- Fájt a bordám, ha feküdtem… - mondja irtó halkan. – Így inkább hasznossá tettem magam – mosolyog nagy szemeket meresztve rám.

- Nehogy nagyobb bajod legyen – mondom neki, mire nemlegesen bólint, aztán az ölembe is csücsül. – Elhoztam ám a házid – ölelem át finoman, ő meg nyakamba fúrja arcát.

- Szeretlek – motyogja, és mellkasomat kezdi simogatni.

- Én is – puszilom fejtetőn, majd pár perc múlva, lehet, hogy a ringatásom hatására, de elalszik.

Leteszem óvatosan az ágyra, és mellé fekve simogatni kezdem, miközben szemeimet legeltetem rajta. Úgy döntöttem, hogy ma nem is megyek haza!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.