Ruki POV



- Mi az? – kérdezi Aoi, majd magához húz. Most komolyan úgy mutatott be engem, mint a párját? De hát… még csak tegnap beszéltük meg… és a szüleinek ilyen simán elmondja? Irigylem ezért…

- Szóval akkor ti most jártok? – kérdi az anyukája.

- Hát gondolom – szól közbe az apukája is.

- Szeretem Rukit! Most már világos? – kérdi Aoi, majd megmarkolja a fenekem, mire felnyögök. Ezt most miért kellett?

- Rosszul vagy, drágám? – kérdi az anyukája.

- N-nem – motyogom.

- És volt már valami az éjszaka? – kérdi az apukája, mire annyira meglepődöm, hogy a levegő is bennem reked. Nem ilyennek képzeltem első ránézésre. Perverz… - állapítom meg.

- Persze, hogy volt! De nem illik ilyet kérdezni! – mondja az anyukája, mire már eltátom a számat. Nem volt semmi!

- De nem is volt – szólal meg Aoi.

- Szerinted mégis mitől van ez a szegény teremtés így kifáradva? – teszi kezeit csípőre az édesanyja. Úristen! Miket nem gondolnak! – pirulok el.

- Gondolod, hogy ez a perverz disznó fiad, már első nap letámadja szegényt?

- Csak aludtunk! – mondja Aoi, és kicsit erősebben húz magához, amitől én felszisszenek. – Ne haragudj – kapok puszit a homlokomra.

- Tényleg csak aludtatok?

- Igen – motyogom. Nem volt semmi olyan!

- Lehet, hogy nem meritek bevallani?

- De anya, most miért nem hiszel nekünk?
- Én hiszek, csak azért nem szeretném, hogy ne védekezzetek – mosolyog az anyuka, mire elvörösödöm, érzem. Már hogy ne védekeznénk?

- Nem vagyok már nyolc éves – kezd el durcizni Aoi, mire felnevetek. Ez olyan édes volt!

- Bizony… Nyolc évesen még nem volt ekkora szád.

- Pedig már akkor is elég eleven voltál – kíváncsi vagyok, milyen lehetett kiskorában. Biztosan irtó édes!

- Komolyan? – kérdezem, miközben csillogó szemekkel Aoira nézek.

- Ne most tárgyaljuk ki a gyerekkoromat!
- Ha majd jössz legközelebb drágám, akkor mutatok kiskori képeket is róla – mondja az anyukája, mire tökre megörülök.

- Már várom – mondom, de aztán Aoi elkezd húzni valamerre. Aztán lassan elindulunk, így a beszélgetés a szüleivel abba marad.



- Amúgy mindig ilyenek a szüleim – motyogja Aoi út közben.

- Aranyosak – mosolygok közben.

- Komolyan? – kérdi meglepetten.

- Aha.
- Azt hittem, hogy el fognak ijeszteni… – dünnyögi, és másfelé néz. Már hogy ijesztenének el?

- Szerintem hasonlítasz rájuk – vallom be. Igazából Aoi is olyan kis bolondos néha…

- Mi? – kérdi, én meg csak a földet bámulom. – Na… - ad egy puszit gyorsan arcomra.
- De leginkább apukádra. Először azt hittem, hogy olyan mogorva… de aztán mégse.

- Először én is mogorvának tűntem? – kérdi, mire eltűnik a mosoly arcomról.

- N-nem! – mondom azonnal. – Inkább olyan… titokzatosnak – mosolygok rá ismét.

- Pedig mindig azt hittem, hogy az Reita…
- Nekem te voltál… – motyogom kissé kipirult arccal.

- Édes vagy… – mondja, majd magához húz, és kapok egy pici csókot.

Hamarosan odaérünk a kórházba, ahol hamar behívnak, és megvizsgálnak. Kapok egy leletet, és a kezembe nyomnak pár receptet, amit ki kell váltani, meg mondják, hogy sokat kell pihenni, és mehetek is.

- Akkor most elkísérlek haza, aztán ágyba duglak – jelenti be, mire kicsit zavarba jövök a mondat megfogalmazásától.

- De tudok menni iskolába – motyogom neki.

- Én meg nem engedem! – fogja meg kezem, én meg rá nézek. – Akkor sem! Pihenned kell, nem fogsz iskolába menni. Majd én elkérem a leckéidet és elhozom. Jó lesz? – kérdi.

- Jó – motyogom, aztán kapok egy puszit a homlokomra.

- Akkor mutasd, merre laksz – mosolyogja, mire én is elmosolyodom, és hazafelé indulok, ő meg jön velem. Igazából… kicsit féltem, hogy anya otthon lesz, vagy valami. Tudom, hogy apa dolgozik, és még tutira nincs otthon. De abban, hogy anya hol van, nem voltam biztos. Ezért kicsit megkönnyebbültem, mikor nem volt nyitva az ajtónk. Már alig vártam, hogy lefekhessek, mert már kicsit kifáradtam, és fájt itt-ott… Aoi azonnal az ágyba tessékelt, majd be is takart. Nagyon cuki volt! Aztán kaptam egy puszit, majd ment is… nem telik sok időbe, hogy kényelmetlenné váljon ruhában aludni, épp ezért kitakarózok, és leveszem azt, ami fölösleges az alváshoz.



Később arra kelek, hogy nyílik a bejárati ajtó. Kis szöszmötölés, majd hamarosan kopogást hallok az ajtómon, majd bejön apám.
- Hát… te hogy-hogy itthon vagy? – kérdi.
- Én… nem éreztem magam túl jól… a kórházban azt mondták, hogy pihennem kell egy kicsit – motyorgom, mire közelebb jön.
- Írtak fel valami gyógyszert? Kiváltsam? – kérdi, mire bólintok.
- Ott a papír az íróasztalon… - motyogom álmosan.
- Rendben… akkor most megyek, és kiváltom – mondja, majd elveszi az asztalról a papírokat, és kimegy. Ez után nekem megint sikerül elég hamar elaludnom.


Mikor felkelek, éhes vagyok, és szomjas, és fáj mindenem, még pisilni is kell… na, akkor ideje felkelni… - takarózok ki, majd felveszek valami itthoni ruhácskát. Ezután az első utam a mosdóba vezet, majd a konyhába, ahol ott ül apám is, és egy újságot olvas.
- Ott vannak a gyógyszerek az asztalon, vegyél be belőle, aztán pihenj vissza. – néz rám, mire én bólintok, és benézek a hűtőbe is. Egy szendvicset csinálok magamnak, amit befalok, majd iszok, és közben a gyógy bogyókat is beveszem. Ezután bemászom vissza a szobába, és lefekszem, de aztán hirtelen úgy elkezd fájni a bordám, hogy inkább felülök, és olvasgatni kezdem az angol könyvem, hogy valami tudás is szökjön a fejembe.

- Miért is keresed a fiam? – hallom meg apám hangját, mire szemeim kigúvadnak. Nem is hallottam a csengőt.

- Elhoztam neki a leckét – hallom meg Aoi félős hangját, mire akaratlanul elmosolyodok. Hát na… apukám nem egy szokásos figura… aki rám néz, nem mondaná, hogy ekkora apukám van. Na de már ennyi az idő? Jobb lesz, ha kimentem onnan.

- Eddig még nem láttalak itt – mondja apa.

- Apa, ne gonoszkodj – mondom apának, és észre is veszem, hogy Aoi megijedt tőlem.

- Jól van, de kíváncsi voltam, hogy mit reagál – mondja apa, majd hamar elmegy valamerre.



- Ugye nem rémisztett meg nagyon? – kérdem, mikor a szobámba húzom.

- Nem… - mondja, mikor leül az ágyamra. – De még mindig remeg a lábam…

- Nyugi, nem ilyen mogorva mindig – adok puszit a szájára, ami nem mellesleg sebes… kíváncsi lennék, mitől.

- Apropó! Miért is nem vagy ágyban? – kérdi meg szigorúan. Pedig én akartam leszidni a szája miatt.

- Fájt a bordám, ha feküdtem… - motyorgom egész halkan. – Így inkább hasznossá tettem magam.

- Nehogy nagyobb bajod legyen – mondja, mire megingatom a fejem, és az ölébe helyezkedek el. – Elhoztam ám a házid – mondja, majd átölel.

- Szeretlek – motyogom, majd simogatni kezdem mellkasát. Egyre jobban mennek le a szemeim…

- Én is – puszilja meg fejemet, majd elalszom.



Mikor felébredek, már kezd sötétedni odakinn. Aoi szuszogását hallom magam mellől. Úristen! – ülök fel gyorsan, amit hamar meg is bánok, mert úgy elkezd fájni a bordám, hogy menten bekakilok. Au… - konyulnak le ajkaim, majd hátranézek rá. A keze lecsúszik rólam, ugyanis a pocakomon volt… de-de… már anya tutira hazaért. És mi van, ha benyitott? És így meglátott? Úristen! – esek kétségbe, majd lassan ébresztgetni kezdem Aoit. De nem akar ám felkelni, akárhogy is szólongatom…
- Aoi – rázom meg picit vállát, mire mormogni kezd. Ahj, ne már… - Aoi… - böködöm meg kezét, de nem ér semmit. A fene azt a lusta formádat! – fonom össze kezeim magam előtt durcizva. Na jó… - dőlök hátra, hogy mellette feküdjek, majd lassan felé fordulok fejemmel, meg kicsit a testemmel is, csak az elég fájós dolog… aztán arcához hajolok, és egy puszit adok neki. Majd még egyet… aztán a szájára is, mire csücsöríteni kezd. Erre felvonom a szemöldököm. Nem is aludtál, mi? – ütögetem meg kezét játékosan, mire kinyitja szemeit, én meg szúrósan nézek rá.
- Örülök, hogy felkeltél… - ülök fel, mire ő is megteszi ezt.
- Kérek még… - mutogatja a száját, mire elmosolyodom, és magamhoz húzom egy rövidke csókra.
- Na, éhes vagyok, és anya már tuti haza jött. Mérges lesz… - motyorgom.
- Miért lenne mérges? – néz rám értetlenül.
- Mert… nem tanultam ma semmit – hajtom le fejem.
- Beteg vagy, pihenned kell, nem tanulnod – mondja, mire rá pillantok. De hát anya mindig mérges. – Gyere, keresünk neked enni – áll fel, majd megfogja kezem, és felsegít az ágyról, majd kézen fogva húz maga után kifele a szobából. Anya a konyhában ül, én meg kicsit közelebb bújok Aoihoz, meg inkább mögé lépek, de így is fogja a kezem. Amint meglát minket, felkel, és csípőre teszi kezeit.
- Fiam, tanulsz is valamit, vagy csak a haverjaiddal lógsz? – kérdi, mire másfele nézek. Mondtam, hogy mérges lesz. – És mi az, hogy nem mentél ma iskolába?
- Anya - szólalok meg halkan. – Mondtam apának, hogy rosszul voltam – motyogom, mire közelebb jön, majd méregetni kezdi Aoit, majd engem.
- Ő ki? – kérdi.
- Nála voltam tegnap – motyorgom. – Aoi.
- Kezdem azt hinni, hogy nem egyszerű barát… - Erre csak lehajtom a fejem.
- Hát… - szólal meg Aoi.
- Több mint barát – mondom hirtelen, majd a számra teszem a kezem. Fel kell vállalnom, hisz ő is felvállalt.
- Miről beszélsz? – jön közelebb.
- Én szeretem őt – motyogom halkan, majd felnézek rá, és csak dühös tekintetét látom, majd hatalmas csattanással ütközik keze arcommal. Erre Aoi magához húz, és ölel engem.
- Maga nem normális… - morogja, én meg halkan sírni kezdek.
- A te véleményedre nem vagyok kíváncsi. Inkább tűnj el innen! – Erre szorosan kapaszkodni kezdek belé, nem akarom, hogy elmenjen. – Nem akarlak meglátni a fiam közelében – morogja anyám.
- Te ne szólj bele! – csattanok fel. – Ez az én életem, azt csinálok, amit akarok!
- Azt mondtam, tünés – fogja meg a vállam, és húz el Aoitól. – Ne mondjam még egyszer.
- Mondom, hogy ne szólj bele! – dühöngök, ő meg még egy pofont leoszt.
- Kérsz még egyet, vagy most már befogod a szádat?! – Ekkor pár perces csend támad köztünk, mindenki csak hallgat. – Te pedig menj el, most. – mutat anyám az ajtó felé, mire Aoi rám néz.
- Kihozom a táskám – mondja, majd be is megy a szobámba, én meg mennék utána, de anyám nem enged el. Mikor Aoi kijön, a kezembe nyom egy pár füzetet. Kíváncsian nézek rá. – Taka-chan küldi. Jobbulást kíván… - mondja.
- Köszönöm – motyogom. Elmegy felvenni a cipőjét, de még ki sem kísérhetem, mert a házisárkány nem enged el.
- Szia – köszön el halkan.
- Szia… - nézek utána szomorkásan, majd anyám beküld a szobámba, hogy gondolkozzak. Hát… azt hiszem, nem nekem kéne gondolkoznom. Nincs min gondolkoznom. Maximum azon, hogy anyám hogyan beégetett engem is, meg magát is… de nem ciki. Alig telik el pár perc, apám bejön az ajtón. Most meg mi van? Leül mellém, majd komolyan néz rám.
- Ne mondj semmit, ha be akarsz szólni, édes drága anyám már megtette… - mondom, és felkelek. Az asztalomhoz menve a táskámat kezdem pakolni.
- Beszéltem vele… Arra jutottunk, hogy… iskola után nem mehetsz sehova, és ő sem jöhet ide – mondja, mire hátra nézek.
- Persze, végül is nem az én életem, nyugodtan döntsétek el, hogy mit csináljak…
- Ne beszélj vissza. Nem szeretnénk, a találkoznál vele – mondja, mire dühösen a földre vágom a táskámat, de ezzel csak még nagyobb fájdalmat okozok magamnak fizikailag… Elegem van! – nyúlok oda, ahol fáj, majd az ágyra ülök. – És azt hiszem, jobb, ha nem mész a héten iskolába.
- Már miért ne mennék?
- Mert a papíron az állt, hogy bordarepedésed van. Azzal meg pihenni kell, nem iskolába menni. – Mikor látta egyáltalán a papírt? Mondjuk mindegy már…
- Ja, bordarepedéssel nem kéne, hogy még az anyám is rángasson, meg pofozzon, de nem lényeg… - morgom, és már érzem, hogy nő az a bizonyos gombóc a torkomban. Nem mond erre semmit.
- Szeretném, ha betartanád, amit kértünk… holnap még beszélünk – mondja, majd felkel, és kimegy, én meg a párnámat magamhoz veszem, belefúrom az arcom, és sírni kezdek.

Megkeresem a telefonom, és megtörlöm arcom, majd próbálok megnyugodni, és gyorsan felhívom Aoit… csak… hallani akarom a hangját. Az tuti, hogy megnyugtatna.
- Igen? – szól bele hamarosan.
- Aoi… - dünnyögöm nevét, és ajkaim ismét lekonyulnak.
- Mi történt? – kérdi halkan.
- Eltiltottak. Azt mondta apa, hogy nem mehetek suli után sehova, és ide meg te nem jöhetsz – motyorgom. – Én… holnap elmegyek iskolába… ott tudunk találkozni – mondom neki.
- Most inkább pihenj, míg jobban nem leszel… aztán a szüleid meg majd megbékélnek – mondja bíztatóan.
- De az sok idő! – pottyan ki egy könnycsepp a szememből a párnámra. – Én veled akarok lenni… - szipogok, mire motoszkálást hallok.
- Várj egy kicsit. Negyed óra kábé, és ott vagyok – mondja, majd leteszi a telefont, én meg csak könnyes szemekkel, értetlenül nézek magam elé. Most… ez mi? – dobom le a telefont magam mellé, majd csak ülök az ágyon. Már ez sem kényelmes… - dobom el a párnát.


Pár perc múlva azt hallom, hogy valami kopog az ablakomon. Úgy megijedek, hogy a vér is megfagy bennem. Mikor másodszor is kopognak, és meghallom Aoi hangját, gyorsan felkelek, és kinyitom az ablakot, ő meg ott áll, és mosolyog rám. Úristen! Annyira imádom! Mázli, hogy nincs szúnyoghálóm… Mikor bemászik, és ledobja a kis batyut, amit hozott, azonnal átölelem, és bújok hozzá.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.