Saga POV



- Mondd el részletesen – kérem Rukit, aki aztán elmeséli, hogy a randija Aoival nem úgy jött össze, ahogy elképzelte. Die közbelépett. Mekkora egy görény az is! Meglátszik, hogy Torával haverok! – morgolódom magamban. Szegény Ruki, most megértem, hogy elkenődött. De… választania kellett volna… korábban.
- Szóval... ennyi – motyogja a végén. – Aoi látni sem akar…
- Hát… Elég jól kicsesztél magaddal, Chibi – mondom, ő meg lehajtja a fejét. Hát elég gáz, de ennek igazából ő is a hibája… persze, Die is egy segg, amiért minden szarba beleüti az orrát, meg mindig kavar, de Rukinak gondolkoznia kellett volna.
- Tudom… pedig most már eldöntöttem. Aoit akarom, és… érzem, hogy mikor vele vagyok, akkor olyan minden, mintha egy tündér világba csöppentem volna. Még nem tudom azt mondani, hogy szeretem úgy, de érzem, hogy tudnám neki mondani, hamarosan… de elrontottam… - motyorogja, mire elmosolyodom. Ez aranyos kijelentés volt.
- Azért ne add fel! Próbálkozz még, hátha megbocsát – mondom neki bíztatóan.
- Gondolod? – kérdi, mire bólintok, és hamarosan elkezdődik az óra.



Szünetben Ruki lehív az udvarra, hogy ő sokkal nyugodtabb, ha én is ott vagyok. Így lekísérem, és rá is gyújtok. Amikor Tora méregetni kezd, megforgatom szemeim, és elfordulok. Hányingerem van tőle, mondtam már?
- Hali! – szólal meg Hiroto a hátam mögül. Felismerem a hangját.
- Szia – köszönök vissza neki.
- Na, hogy vagy? – kérdi, mire rá nézek.
- Megvagyok…
- Túltetted már magad Torán, ugye? – kérdi, mire megvonom a vállam.
- Végül is csak a ribancának nézett… Ezen ki ne tenné magát túl? – kérdem kicsit felháborodva. Valószínű, hogy elfelejtem az egészet, nem?
- Tehát nem. Nem azért kérdeztem, csak… reméltem. – mondja, én meg megenyhülök. Igaz, Hiroto nem az a fajta, aki belém rúg kettőt, hogy szar kedvem legyen.
- Bocsi… - motyorgom. Eközben odapillantok a Chibi felé, aki nem halad épp jól Aoi visszaszerzésében, legalábbis ahogy látom.

Amikor meglátom, hogy fancsali képpel jön felém, mintha mindjárt sírna, már biztos vagyok benne, hogy ez az akció nem volt sikeres.
- Na, én megyek… - mondja Hiro, majd el is megy, Chibi pedig hamarosan ideér.

- Ne add fel, nem ez volt az utolsó alkalom, hogy beszélhetsz vele… még lenyugszik, és minden rendbe jön – simogatom meg a fejét kedvesen, de ő csak elhúzza a száját.



Suli után beülök a szobámba, és nekiállok tanulni. Persze csak azután, hogy átöltözöm. Nem vagyok most se éhes, se a bátyám baromságaira kíváncsi, más meg úgysincs itthon… Szerencsémre egész nap csak a vacsoránál látom, de ott sem nagyon foglalkozom vele. Ennek köszönhetően a napom aránylag jól, és nyugalmasan telik.



Másnap reggel a suliba beérve a padra vágódom, és csak bámulok magam elé. Mikor csengetnek, oldalra nézek, és csak pislogok nagyokat. Üres mellettem a pad. Hát Chibike meg hol a frászban van? – kezdek el gondolkozni, de csak arra tudok gondolni, hogy késik, vagy Aoival van. Ha vele lenne… az tök jó lenne – mosolyodom el, de mikor kicsengetnek, és még mindig csak a levegő ül mellettem, kicsit elszontyolodok. Most egyedül leszek egész nap! – sírok fel magamban, majd elnyúlok a padon. Mi lehet a Chibivel?



Egyik szünetben úgy döntök, hogy kimegyek friss levegőt szívni, mert nem bírom ezt a sok marhát magam körül. Nem mellesleg a kis Kai rám se mer nézni, de nem baj… nem hiányzik. Na, tehát elmegyek dohányozni – veszem elő a dobozt a zsebemből, és mikor kiérek, rá is gyújtok, majd a falat támasztva nézelődöm az udvaron.

Semmi érdekes nem történik ebben a szutykos suliban, ha nincs Ruki, és ha nem azzal a görénnyel vagyok? Ezt nem hiszem el! – rúgok bele egy kavicsba, majd megpillantom Reita két haverját. Mikor meglátnak, rám vigyorognak, majd irányt változtatva felém kezdenek jönni. Én pedig épp most látom az idejét annak, hogy elnyomjam a cigimet, és visszamenjek a terembe. Még szívok egy utolsót a cigiből, majd eldobom, és eltaposom a csikket. Épp hátat fordítok, mikor ketten elém állnak. Na tessék! Olyanok, mint a piócák… - morgom magamban, és kerülném ki őket, de valamelyik mindig elém lép.
- Mi van? – kérdem, mire elvigyorodik mind a kettő.
- Milyen kis magányos szegény Taka-chan… csak gondoltuk, jól esne, ha törődne veled valaki – mondja a fekete hajú, mire megforgatom szemeim.
- Épp jól elvoltam egymagamban, pont az ilyen idióták miatt jöttem ki az udvarra… - motyorgom, mire lefagy arcáról a vigyor.
- Idióta? – kérdi, majd lazán meglök egyszer… aztán még egyszer, mire kissé dühössé válok, és visszalököm. Erre mérgesen rám néz, majd jönne nekem, de becsengetnek, és a szőke haverja megállítja.
- Most akkor megyünk? – kérdi, mire a másik bólint, majd mikor elmegy mellettem, szépen nekem is jön. De legalább elment. Fú, még ez kellett ám nekem! Utálom a nagy pofájukat! – csörtetek be a suliba.


Órák után épp nagyban pakolok a táskámba, mikor valaki megáll előttem. Gondoltam, csak egy osztálytársam pakol valamit előttem, én meg a táskámmal voltam elfoglalva, de mikor már ötödik perce csak áll előttem ez a valaki, és a lábai nem mozdulnak, akkor felnézek.
- Te meg mit keresel itt?
- Téged – mondja, mire én teljesen bedühödök. Haragszom rá, azért, amit Reitával leműveltek. Annyira elönt a méreg, hogy már lendül a kezem, hogy megüssem, de megfogja a karom, és nagy szemeket mereszt rám. – Most miért vagy ilyen ellenséges?! Én csak Rukinak akarom elkérni a házit! – mondja, mire megenyhülök. Rukinak? Talán beteg?
- Mit csináltál vele? – szűkítem össze szemeim.
- Én semmit! Csak… a kis haverod bajba keverte – húzza fel az orrát.
- Ki? – kérdem meglepetten.
- Die – mondja, mire én fújtatni kezdek.
- Az ugyanakkora gyökér, mint Tora! – morgom, majd előveszem a táskámból a füzeteket, amik nekem holnap nem kellenek. – Ezeket lemásolhatja – mondom, majd az egyik hátuljába lefirkálom a matek meg az angol házit. – Aztán nehogy panasz legyen rád! Vigyázz rá, megértetted? – nézek rá szúrósan.
- Aha… - motyorogja.
- Üdvözlöm, és remélem, hamar jön suliba – mondom neki, mire bólint, meg még mondja, hogy átadja, majd távozik.



Mikor haza megyek, még nincs itthon senki. Nyugodtan lepakolom a cuccaim, majd elmegyek zuhanyozni. Itt közben tudok nyugodtan elmélkedni.

Reita… Annyira csalódtam benne. Annyira nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, hogy jobb, mint Tora. Hogy mellette boldogabb lehetek. De nem… Míg Reita nem lépett a képbe, legalább azt hittem, Tora szeret. Elnéztem, hogy néha rosszul bánik velem. Aztán jött Reita, és ezt tönkre tette. A róla megalkotott képemet is lerombolta. Pedig annyira bele voltam esve… - sóhajtok fel. És igazából a szívem mélyén most is szeretem, de annyira haragszom rá… és csalódtam. De remélem, most már megérti, hogy hagyjon békén… a közelében sikerül ellágyulnom, és ez nem jó. Nem bocsátom meg neki, amit tett. És nem akarom, hogy ő is csak szórakozzon velem, mint Tora. Majd idővel túlteszem magam rajta…


Hirtelen karokat érzek meg magam körül, mire megfordulok, és szembe találom magam Reitával. Egyből elkerekednek a szemeim. Mégis mit keres itt? És mit képzel, mit művel? – ugrom meg, mikor belemarkol a fenekembe.

- Mit keresel itt? – kérdem tőle dühösen.

- Téged – mondja, majd hajolna közelebb, de én eltolom magamtól. Ez teljesen megőrült, vagy mi? – Taka-chan, kérlek, beszéljük meg!

- Fogjad már fel, hogy nem vagyok rád kíváncsi! – zárom el a vizet, majd kilépnék a zuhanykabinból, de nem hagy, és a falnak dönt. – Hé, engedj el! – mondom dühösen, és próbálok kiszabadulni, de nem hagyja. Fejem mellé szorítja kezeimet, és úgy mondja:

- Nem! – simul hozzám, mire felnyögök. Most nem lehetek gyenge!

- Reita, engedj el…

- Miért nem adsz egy esélyt, hogy megmagyarázzak mindent? – ad egy puszit nyakamra, amitől kiráz a hideg. De most nem engedhetek neki! Már megint csak rám erőlteti magát!

- Épp eleget hallottam. És most eressz el!

- Addig nem, amíg… - kezdene el valamit mondani, de egy hirtelen felindulásból megtérdelem… Ott.

- Seggfej! – morgom neki, és sértődötten, feldúlva távozom.
Ahogy becsörtetek a szobámba, vizes lábbal, és nagy lendülettel csapom be az ajtó, szépen megcsúszom, és elseggelek. Au! – simogatom meg fenekem, majd lassan felkelek. Ez most fáj… - biggyesztem le ajkaim, majd felveszek valamit. Próbálok tanulni, de nem megy. Kicsit… szégyellem magam. Nem szabadott volna azt tennem Reitával. Idegesít, meg ilyenek, de ilyet akkor sem szabad! Ebből komoly problémák is lehetnek – hajtom le a fejem. Akkora egy ökör vagyok! – fejelem le az íróasztalomat.



Estefelé anya szól fel, hogy vacsora, mire lekiáltok, hogy megyek. Mondja, hogy szóljak Reitának is, de mivel háromszor szólok neki, és egyszer sem válaszol, ijedten benyitok a szobájába. Egyből a legrosszabbra gondoltam, hogy valami baja van!

- Úristen, vegyél már fel valamit! – takarom el szemeimet, mikor meglátom, hogy tök pucéran az ágyon fekszik. Kicsit… zavarba jöttem ettől.

- Most mit hisztizel, volt már benned… – mondja, amivel megint sikerül megbántania. Hallom, hogy felkel, és motoszkál valamit közben.
- Bunkó! Szóltak, hogy vacsora van, szóval gyere – mondom neki, majd amilyen gyorsan berontottam, úgy távozom is. Most miért kellett ilyennek lenni megint? Egyáltalán minek ilyen köcsög mindig? Volt idő, amikor nem ilyen volt velem… nem értem – csoszogok a konyhába, és a kajaturkálás után kicsit eszem is.


Reggel arra kelek, hogy egy puszit kapok homlokomra. Hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, csak azt veszem észre, hogy a fejem fel-le jár.

- Szép jó reggelt – simogatja meg a fejem. Ekkor esik le, hogy valaki ölel, és… valakin fekszem. Azonnal kikerekednek a szemeim, és nagy szemeket meresztek rá.

- Mi a jó büdös francot csinálsz te az ágyamban? – kiabálok rá, és gyorsan el is húzódom tőle, majd megint kicsit elönti a méreg az agyamat, és lelököm Reitát az ágyról.

- Hátő, eltévesztettem az ajtót? – néz rám, mikor feltápászkodik a földről.
- Ne szórakozz velem! – morgom neki, mire nagy szemeket mereszt. Most meg mi van? – Mondom! Nem volt világos, hogy hagyj békén?
- Most komolyan ekkora baj az, hogy bocsánatot akarok kérni? Rég megmagyaráztam volna mindent, ha meghallgattál volna akár egyszer is! – trappol ki a szobámból, én meg először csak nézek utána, majd picsogóra álló szájjal lehajtom a fejem. Lehet, hogy tényleg velem van a baj? – kezd el könnyesedni a szemem. Én nem akarom őt bántani, de tényleg akkora paraszt tud lenni! – szipogok egyet. De most ne sírjak már! – törlöm meg arcomat.

Suliba kell menni… - kelek fel, és a reggeli kis köszöntője jár az eszemben. „Szép jó reggelt.” Hát tettem róla, hogy ne az legyen… - öltözöm fel, majd a reggeli elpakolása után indulok a suliba.



Chibike még mindig nem jött. Unalmas a nap… Reitával és a haverjaival nem futok össze. Mikor haza érek, nagy nevetgélés, meg hangos dumálás csapja meg a fülem. Leveszem a cipőm, és mikor a konyhába nézek, mindenki elhallgat. Itt van Aoi, Reita, és még a másik két haverjuk.
- Szia! – köszön valaki, de én csak visszamorgok egy hellót, és megyek fel a szobámba. Ahogy levágom a táskám, és az ágyra nézek, meglepődöm. Mi ez? – nézem a dobozt, amin most egy cetli is van.
Odamegyek hozzá, és leszedem a cetlit, és nekiállok olvasni. Azt írja, hogy ma lesz egy buli, ahova meghív. Leírta a címet, és még azt is írja, hogy jó lenne, ha a csomagban levő dolog is rajtam lenne.
„Ha eljössz, megtudod, ki küldi neked az ajándékokat”. Ezt írja. Majd a medencénél vár hétkor. De milyen medence? Mi van? – leszem le a cetlit, majd kibontom a csomagot. Hűű! – tátom el a számat, majd veszem ki a pulcsit belőle. Egy szürke, meleg pulcsi ez, elég divatos fazon, mellette egy fekete sál. Nem télre való, inkább a mai időre. És amit még észreveszek, az egy kis dobozka. Gyorsan kinyitom azt is. Egy gyönyörű nyaklánc van benne, egy olyan medállal, amin egy szárnyas alak van, de az egész úgy… nagyon szép. De ki lehet, aki ilyen sokat költ rám? Kíváncsi vagyok, de nem tudom, hogy jó lenne-e elmenni egy idegen helyre…
Ekkor valami kuncogást hallok, majd a négy fiúból kettő berobban mellém az ágyra. Gondolok itt Reita haverjaira.
- Nézd már, mik ezek? – kezdik el tapizni, amit kaptam, mire rácsapok a kezükre, és elveszem tőlük.
- Semmi közötök hozzá! – morgom nekik.
- Egy levél! – mondja a szőke, mire elkapom tőle a levelet.
- Hagyjátok ezt abba! – szólok rájuk.
- Hát ennyire fontos a kis Taka-channak az ajándék? – kérdi a fekete hajú, mire fújtatni kezdek, a ruhát, meg mindent, amit kaptam, az íróasztalomra teszek.
- Reita! Azonnal tűntesd el innen ezeket a hülyéket! – nézek az említettre, aki épp Aoival beszélget.
- Jaj, Taka-chan… csak beszélgetni jöttünk. – csücsörít az egyik, mire már fel tudnék robbanni.
- Beszélgess a hülye haveroddal. Egyáltalán ki engedett be, ha? – nézek rá mérgesen.
- Figyelj már, engedély is kell? – néz rám nagy komolyan. Ekkor azt veszem észre, hogy a fekete hajúnak már a kezében van a pulcsi, amit kaptam.
- Mit csinálsz?! – fújtatok, és próbálom elvenni tőle, de elrántja tőlem. – Add vissza! – próbálkozom ismét, mire még a képembe is röhög. Erre már kiborul a bili, megfordítom magam előtt, és arcon csapom, mire nagy szemeket mereszt rám, és mindenki elhallgat. Ekkor a fekete hajú meglepett tekintete mérgessé változik, és visszaüt, de nem tenyérrel, mint én, hanem ököllel, amitől jól megfájdul az arcom, és még az íróasztalomnak is neki esek. Majdnem alatta kötök ki, a szék tart meg. Kezemet arcomra teszem, majd felnézek rá. Hogy a picsába van képe megütni az én szobámban?! – akadok ki.
- Ez mi a faszom volt? – förmedek rá, majd felkelek.
- Mi van, nem volt elég? – jönne nekem, de Aoi lefogja. Elveszem tőle a ruhámat. – Engedj el! – rángatja meg kezeit, de Aoi nem engedi el.
- Szerintem menjünk a szomszéd szobába… - mondja neki.
- De megütött! – kezd el kiabálni.
- Kiprovokáltad! – mondom neki, mire Aoi szerencsémre helyesel, és Reita ki is rakja.
- Ne haragudj érte – vigyorog kínosan Aoi.
- Arra az idiótára haragszom, aki beengedte – morgom neki.
- Miyavi maga engedte be magát…
- Persze… Amúgy… mi van Rukival? – kérdem.
- Hát, még szerintem egy ideig otthon lesz. Tudod, verekedésbe keveredett, és az egyik bordája megrepedt, és vigyáznia kell magára… meg sokat pihennie. – Mi van? Megrepedt a bordája?
- Mondd meg neki, hogy jobbulást kívánok! – mondom neki, mire bólint. Ezután odaadom neki a mai házit, majd átmegy Reita szobájába.

Mivel hétvége van, most nem ülök le tanulni. Nézek kicsit tévét, majd elmegyek hajat mosni meg fürdeni. Megszárítom vizes tincseimet, és a szobámba megyek, ahol eldöntöm, hogy felveszem azt a ruhát, amit kaptam. Ha már a titkos hódolóm is ezt szeretné… így legalább biztos, hogy felismer.



Mikor anyu megjön, lemegyek enni, és megbeszélem vele, hogy ma este nem leszek itthon. Ez után kezdek neki úgy igazán a készülődésnek. Előveszek egy normális fekete farmert, mert az illik a sálhoz. Egy pólót is kinézek magamnak, bár ez nem is olyan nagyon fontos, hisz gondolom, a pulcsit úgysem veszem le. Mikor ezzel mind megvagyok, bekenem magam testápolóval… mert ez így jó nekem. Aztán felöltözöm, belövöm a hajam, majd teszek egy kis sminket is. Összepakolom a cuccaimat: személyi, telefon, ilyenek… aztán fújok parfümöt is magamra, majd a nyakláncot, és a sálat is felveszem, és… még egy lánc a derekamra, majd lemegyek anyához az övtáskámmal a kezemben.
- Kell pénz? – kérdi, mire elgondolkozom.
- Szerintem nem… ez házibuli lesz – mondom, mivel a címből erre következtetek. Ott meg nem szokás venni a dolgokat… meg hát medence.
- Mikor jössz? – kérdi.
- Nem tudom… lehet, hogy hamar érkezem, de ha jó lesz a társaság, lehet, hogy későn – mondom, mire bólint.
- Jól van. Reita is elment az egyik barátjához… mind a ketten szórakoztok egy kicsit. – mosolyog.
- Szia – köszönök el, és elindulok. Út közben a zsebpénzemből veszek cigit is, mert elfogyott ma. Hamarosan hét óra, jól elment az idő. sietnem kéne. – szedem jobban lábaimat, miután rágyújtok. Ma megint sikerült felidegesíteni, nem is kicsit… remélem, ez a titkos randi, vagy mi jól fog összejönni. Örülnék neki, igazán. Bár nem tudom, mekkora az esély rá.


Hamarosan egy nagy házhoz érek, ahonnan kihallani a zenét, és a kiabálásokat. Megnézem a papírt, ellenőrzöm a címet, majd becsengetek, mikor megbizonyosodom arról, hogy jó helyen vagyok. Egy számomra ismeretlen bácsi nyit ajtót, aki a nevemet kérdezi. Megmondom neki, ő pedig megnéz valami füzetet, és be is enged.
- Kérem, kövessen! – mondja, majd elindul valamerre, én pedig utána megyek. A ház mögé vezet, ami aránylag csendes, de mivel itt is vannak asztalok, amin harapni való, és italok sorakoznak, arra gondolok, hogy majd itt is lesz valami… - Itt várjon! – mondja, majd a medencére nézek, ami egész nagy. Elkezdek izgulni, és a pulcsim ujját gyűrögetem. Kíváncsi vagyok, na! – megyek a medence másik végére, majd csak nézelődök. Hamarosan viszont arra leszek figyelmes, hogy valaki megérinti a vállam, mire a szívem majd kiugrik a helyéről, akkorát dobban. Félénken fordulok hátra, de amit látok, az egyáltalán nem olyasvalami, amire számítottam volna.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.