5. Fejezet

Ruki

Semmi jóra nem számitottam a mai naptól, igazából már semmi jóra nem számitottam az életemben, és végül igazam lett. Mivel már hosszú ideje nem vagyok képes éjjelenként aludni, ma sem sikerült, gondoltam egyet, majd felöltöztem, s kivittem Koit sétálni a közelünkben lévő parkba. Nagyon szerettem vele sétálni, mert addig is friss levegőt szivhattam és nem az ágyban fetrengve örlödtem a gondjaim miatt. Szivem mélyén úgy éreztem, hogy a fenvaló segitségként küdte őt mellém, hogy kicsit kizökentsen engem a saját magam által kialakitot külön kis világomból. Szeretnivaló jószág, aranyos és nagyon cuki amikor mancsaival fülét takargaja és nagy özikeszemekkel bámul rám, hogy ő bizony semmi rosszat nem tett, s ártatlan. Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy kisgyerekként hogyan sikerült kihuznom magam a csávából, ha lebuktam anyú elött. Szomorúságot tetettem, majd bevetettem a cuki pofit csillogó kiskutya szemekkel neki meg azon nyomban meglágyult a szive és megbocsájtott nekem.

Lassan lépkedtem Koi mögött, mig ő mindent megszaglászot, s össze-vissza rohangált. Mélyeket szivtam a fris levegőből, majd megfordultam s hazafelé vettem az irányt.

Reggelire keveset ettem, de ez már egyikünknek sem újdonság. Se nekem, se Reinek. Egy ideig idegelt vele, hogy egyek rendesen, mert még elfogyok, de nem ment. Nem azért nem ettem, mert sztrájkoltam, hanem mert egyszerüen képtelen voltam magamba tuszkolni bármit is. Miután túlestünk a reggeli formalitásokon, bementünk a Psc-be dolgozni, de mondhatni, hogy ma is alig volt hozzá lelkierőm, hogy annyi orán átt kinozam magam. Nem vagyok mazohista, az Isten szerelmére. Miért büntet eképp a sors, miért kell minden nap végignéznem, ahogy mosolyogva bögeti gitárját, s örül, ha valami újat alkot? Miért kell látnom őt? Miért kell szeretnem őt?

Késő délután érkezünk haza, hiv enni, de nem érzem magam abban a helyzetben, hogy akármit is letudnék tuszkolni magamba, igy szóra sem méltatva elsietek a szobámba és lefekszem aludni. Este kilenc körül kelek fel, akkor is csak azért, mert megkordul a gyomrom, igy elindulok a konyhába valami étket keresni. Találok a hütőben ezt-azt, de végül megmelegitek egy kis levest a mikróban és azt kanalazom szépen lassan be. Már elmondani sem tudnám, hogy mikor ettünk együtt utoljára rendesen, hogy mikor beszélgettünk utoljára rendesen, és ez mélyen elszomorit. Én nem akarom ezt... – sóhajtom lemondóan, majd elmosogatom a tányérom és visszaindulok a szobámba. Szobája elött elhaladva gondolok egyet, majd bekopogok hozzá, de mivel felelet nem érkezik, benyitok. Utoljára akkor jártam a szobájába, amikor ideköltöztem, azután valahogy sosem volt hozzá bátorságom és lehetőségem sem. Nem sokban változott, csak a  feltünően sok kép szurja a szememet, aminek többségén a banda, én és mi ketten együtt pozolunk a fényképészeknek. Felemelem az egyik képet, amelyen épp ketten ácsorgunk egymás mellett. Ő halványan mosolyog, mig én bohockodva huzom a szám. Megmosolyogtat igy látni saját magam, szép emlékek rémlenek fel abból az időből, amikor még nem is sejtettem, hogy mit érezhet irántam, amikor fesztelenül viselkedhettem úgy ahogy kivántam mellette. Milyen őnző vagyok. Most is csak saját magamra gondolok, arra nem, hogy ő mit érezhetet akkor, mikor a szimpadon Yuut ölelgettem, vagy Kouyot puszilgattam. Mégis milyen ember vagyok én? Mégis milyen modon merek hinni abban, hogy boldog lehetek mellete a történtek után? Én nem érdemlem meg sem őt, sem a szerelmét. Szánalmas vagyok, őnimádó, hiú.  Hogy mondhatom azt, hogy szeretem, mikor most is csak a saját problémám aggaszt, az ővére viszont, aminek fő oka én vagyok, egy pillantást sem vetek. – elmélekedem, majd azon kapom magam, hogy könnyeim megálithatatlanul ömlenek szememből. Leroggyok a földre, majd hátamat az ágynak döntöm, mig térdeimet felhuzom s fejemet ráhajtva zokogok tovább. Egy idő után elfelejtek bárkit is okolni problémáim miatt, helyette azon kezdek el agyalni, hogy helyes-e amit érzek. Van-e jogom szeretni egy másik férfit, aki a barátom, a bandatársam, de nem tudom rá a megfelelő választ. Igen vagy nem? Igen vagy nem? Mi a helyes? Végül elhatározásra jutok, méghozzá arra, hogy ezt nem egyedül kellene megvitatnom magammal, hanem vele. Beszélnünk kell, minnél hamarabb, mert már nem birok tovább ebben a bizonytalanságban élni.

Mosolyogva gondolom el a beszélegetésünk kimenetelét, majd gyorsan megtörlöm szemeim és az előszoba felé veszem az irányt. Sietve magamra kapkodok pár ruhát, cipőt, majd úgy szaladok ki a lakásból, mintha üldöznének. Percekig mászkálok az utakon, s gondolkodom, hogy hol lehet, de sehol sem találom, aztán végül eszembe jut, hogy mikor bevallotta, hogy mit érez irántam részeg volt, igy a közelben lévő kocsmákat veszem sorjába. Szerencsémre nem kell sokáig részegek közt mászkáljak, mert gyorsan megtalálom. Nagy levegőt veszek, kufujom azt, majd a pult felé veszem az irányt, ahol megpillantottam őt. Nem szólok hozzá, csak leülök mellé és kérek egy kolát, mindezt ő pedig szótlanul türi. Lassan kortyolgatom el italomat, mig ő egymás után nyeli el az erősebbnél erősebb piákat. Már számolni sem birom, hogy mennyinél tart, de végül úgy döntök, hogy ideje leálitani, mielőtt rosszul nem lesz. Épp int a csaposnak, hogy egy újabbat kér, amikor kezéért nyulok és végre hozzá szolók.

- Talán ennyi éppeg elég lesz mára... – motyogom, majd kiveszem kezéből a teli poharat.

- Te csak ne mond meg nekem, hogy mikor, hol és mennyit ihatok. Nem vagy az anyám – morrogja, majd kiszakitja kezét ujjaim fogságából és a többi után küldi az újabb pohár alkoholt. Hirtelen nem tudok mit mondani, ő persze figyelembe sem veszi előbbi felszolitásom, hajthatatlan.

- Még mindig itt vagy törpe? – kérdi gunyosan vigyorogva. – Ha arra vársz, hogy jól seggberakjalak, akkor szólhattál volna előbb is... – modja, majd kéjesen megnyaljak alsóajkát. Nem merek hinni fülemnek, egyszerúen lesokkol az, amit hallok. Miért viselkedik igy velem? Tudom, hogy hibáztam, de ez nem ok arra, amit ő müvel velem.

Nem is gondolkodom jóformán, csak megperdülök székemen, majd futásnak eredek, s addig meg nem állok, mig biztonságban nem érzem magam. Olyannyira elmerülök gyötrő gondolataim között, hogy mikor észbekapok már a parkban vagyok és egy padon üllök. Aztán pár perc mulva zuhogni kezd az esső, dörög és villámlik, de ez sem tud kizökkenteni baljós gondolataim közül. Pocsékul érzem magam, lekiekben összetörtem, és fázom. A percek orákká növik magukat, én pedig mozdulatlanul üllök a padon s sirok, mint aki reménytvesztve ácsorog egy lakatlan szigeten. Aztán végül erőt veszek magamon és elindulok, csak éppen azt nem tudom, hogy hova is mehetnék. Haza nem mehetek, hozzá nem akarok menni érthető okokból kifolyólag, aztán végül úgy döntök, hogy mindegy, csak ne itt legyek. 

Reggel puha párnák között ébredek, torkom kiszáradt és melegem van. Sokáig gondolkodom azon, hogy vajon hol lehetek, aztán észreveszem Kai-chant és Rurut, amint egymást ölelve alszanak a másik ágyon. Tudom, nem kellene, de irigylem őket, hogy ilyen boldogok. Nyaggatnak-faggatnak, hogy mi bajom van, de meg sem szólalok. Végül veszem a bátorságom és kérek egy pohár vizet, amit Kai azonnal hoz. Ketten maradunk a szobában, majd ujból noszogatni kezd, mire végül önkénytelenül is, de áradni kezdenek belőlem a szavak.

- Nem tudom mit tegyek... – motyogom könnyekkel küszködve. – Nem tudom, hogy mit tegyek... – suttogtam halkan, mire ő szorosan magához ölelt.

- Mesélj – suttogta, majd hátamat simogatva probált lecsillapitani. 

- Minden akor kezdődött, amikor Reihez költöztem – kezdtem halkan. – Minden szép volt, jó volt, idegesitettük egymást – mosolyodtam el a kellemes emlékeken. – aztán az egyik este tajtrészegen állitott elé, s olyat mondott, amire sosem számitottam – motyogtam zavartan, mert egy igen kinos dologról kellet beszélnem.

- Mit mondott? – kérdezte érdeklődve.

- Azt mondta, hogy szeret... – válaszóltam égő arccal, majd lesütttem szemeimet. – ... és utána megcsókolt.

- Tessék? – kerekedtek ki szemei a döbbenettől. – Te jószagú ég!

- Én is igy reagáltam le... – kezdetem el nevetni reakcióján.

- Nem éri, hogy kinevetsz – durcáskodott, mire lehervadt képemről a vigyor.

- Mivel részeg volt, nem tudtam komolyan venni, ennek ellenére rémálmaim voltak, amiben nem épp odaillő dolgokat műveltünk egymással. Pont egy ilyen álmomtól szenvedtem, amikor egyik reggel egy pohár hideg vizzel ébresztett – meséltem nagy beleéléssel, miközben ajkaimon egy szomorkás mosoly bujt meg. – Nagyon haragudtam rá, és kárpotlást akartam a durva ébresztésért, igy rávetettem magam, s elkezdtem csikizni. Aztán végül úgy sült el a dolog, hogy ő volt felül én meg alatta gyötrödtem, hogy mi lenne, ha... Aztán pedig letámadt. Megcsokolt, de cseppet sem volt erőszakos, sőt, olyan gyengéd volt és érzelgős, hogy azonnal megijedtem... – suttogtam lehajtott fővel.

- Megijedtél? – kérdezte értetlenül. – Tőle vagy a csóktól?

- Magamtól – válaszóltam suttogva. – Megijedtem saját magamtól. Érted ezt Kai-chan? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mikor megcsókolt, visszacsókoltam, nem taszitottam el magamtól, nem küzdőttem ellene, akartam... – meséltem kétségbeesetten, miközben könnyeim újból útat törtek maguknak.

- De hát te heteró vagy – csattant fell sokkoltan Kai.

- Hát ez az – kelltem ki magamból. – Én is azt hittem, erre meg... – feleltem, majd hirtelen számra csaptam. Túl sokat jár mostanában.

- Erre meg? – kérdezet rá.

- Semmi – háritottam azonnal, majd eldöltem az ágyon, s magamra huztam a takarót. Percekig meg sem szólal, aztán végül a problémám közepébe vág és rákérdez a dologra. 

- Szereted, igaz? – kérdezte mosolyogva, mire rájöttem, hogy előtte kár tagadni bármit is, amugy is rájön, hogy hazudtam. 

- Ennyire nyilvánavaló? – fordultam felé s kérdeztem rá félénken, mire egy bolintás volt a válasza. 

- Igen – válaszólta mosolyogva. – Csak azt nem értem, hogy miért ez a nagy dráma... – mondja vigyorogva, mire én magamból kikelve kezdtem el kiabálni.

- Az istenért, méghogy mire az a nagy dráma? Mindketten férfiak vagyunk.. – motyogtam magam elé zavartan, s csak percek multán értetem meg, hogy mit is mondtam igazából. – Jaj, nem úgy gondoltam Kai-chan, én csak... – kezdtem volna el szabadkozni, amiért talán megsértettem, de szavamba vágott.

- Te csak félsz, mert ismeretlen, s nem tudod, hogy müködnének-e a dolgok köztetek, ugye? – mosolygott rám elnézően, mire egy bolintást kapot részemről válaszul. – Adjak egy tanácsot? – kérdezte, mire részemről megint csak egy bólintás volt a válasz. – Beszéljétek meg.

- Megbeszélni? – pillantotam rá félénken. – De én... – kezdtem volna el mentegetőzni, de újjból nem hagyot szóhoz jutni.

- Semmi értelme mentegetőznőd, ha igazán szereted. Nem egyszerű a dolog, az tény, de te nem szoktál holmi érzelmek elől megfutamodni. Megbeszélitek, tisztázátok a dolgokat, aztán eldöl, hogy mi lesz. Lehet még ebből a fellángolásból hosszú távú kapcsolat is, gondolj csak bele – mondta mosolyogva. – Mit veszitesz, ha teszel egy probát? Nori, nem bűn az, ha boldog akarsz lenni – mondta halkan, majd végül magamra hagyott a gondolataimmal. Azon agyalok, hogy valahogy sikerült kihagynom a mesémből a tegnap este történteket, azt, hogy mennyire megbántottak szavai, de végül arra jutok, hogy jóbb is, hogy nem mondtam Kai-nak erről semmit, mert valószinúleg tegnap este belőle csak a pia beszélt és nem gondolta komolyan. Igen, talán naiv vagyok, de tudom, hogy mire képes az ital, ha az ember nagyon elkeseredett. Olyansmiket hozz ki az emberből, amiket józan ésszel sosem tenne meg, olyan szavakat mondat veled, amiket sosem mondanál ki.

Gyorsan összeszedem magam, majd kisétálok a szobából azzal az elhatározással, hogy véget vetek ennek a szituációnak, amibe belekeveredtem.

- Ezt nem hiszem el – motyogja Ruru, majd ad egy puszit Kai-chan fejére.

- Mit nem hiszel el? – kérdem kiváncsian, mire ő még levegőt venni si elfelejt. Vajon miről beszélgethettek ők ketten, mig én ben gondolkodtam?

- Azt mondtam neki, hogy nem szeretem – válaszól Kai-chan mosolyogva.

- Én meg ezt nem hiszem el – folytatta a vallomást Uru, majd szemem láttára csokolta meg Kait. Ilyet sem tettek még a jelenlétünkben,talán azért, mert tartottak attól, hogy megszóljuk őket. Reakcióm azonban nem az, mint más heterókké, mosolyognom kell rajtuk, azon, hogy mennyire szeretik egymást. 

- Én sem hinném a hejedben – vigyorgotam rájuk, mire mindkettő meglepet képet vág. 

- Sosem hiszi el, még akkor sem, ha komolyan gondolom – durcázik Kai-chan, mire Ruruból kitör a nevetés és belőlem is. Végül a sértett is csatlakozik hozzánk s vidáman vigyorgunk mindhárnam, mignem eszembne nem jut, hogy nekem mennem kell sürgössen. 

- Én azt hiszem, hogy most megyek – szólalok meg végül. – Köszönöm a segitséget, Kai-chan, Ruru – hajoltam meg előttük szertartásosan, majd felöltöztem, s távoztam.  A külvilággal nem tördve rohantam hazáig, még az sem számitott, hogy iszonyatosan kapart a torkom és alig birtam levegőt is venni. Látni akartam, gyönyörú szemeibe nézni és elmondani neki, hogy fontos nekem.

Reita

Az ember életében mindig elérkezik az a pont, amelyben választania kell, de persze az időpont amikor ez bekövetkezik, sosincs előre elhiresztelve, hogy te xy holnap muszáj döntened. Hivatlanul jelenik meg az ember életében ezzel kelemetlenségeket okozva, s nem törödve azzal, hogy képtelen vagy a jozan ész szerint cselekedni, mert szived nem ad zöldútat az ész szavának.

Olyan sok éve már annak, hogy reménytelenül szerettem őt, s végül most érkeztem el addig a kilométertábláig, ahol döntenem kell, hogy hogyan továbbb. Öszintén, szivem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy jön valaki más, aki szeretni fog, akinek sikerül elcsavarnia a fejem és önkényesen fogom neki adni a szivem, de ez nem következett be. Képtelen voltam másra nézni, másnak ajkait csodálni övéi helyet, másnak csókja után szomjazni, egyszerűen képtelen voltam mást szeretni, aki nem Ő. Meg akartam adni magamnak a lehetőséget, hogy boldog lehessek, de szivem mélyén mindig is tudtam, hogy igazán boldog csak vele lehetek. Élhetnék valaki mellett, lehetnék újra szerelmes, csókolhatnék mást, másnak adhatnám szivemet és testemet, de akkor sem lennék boldog igazán. Áltathatnám magam azzal, hogy jól alakult az életem, hogy nélküle is boldogulhatok, miközben mást csókolva a ő mosolygó arca rémlene fel, ajkainak édes izze, tesének melege. Saját magamat csapnám be és játszadoznék egy olyan ember érzéseivel, aki épp olyan helyzetben lenne mint én. És mégis, annak ellenére, hogy tudom nélküle semmit sem ér az életem, muszáj elengednem. Harcolhatnék érte, de már belefáradtam egy olyan szekér után szaladni, amely már kilométerekre messze van töllem, amely féktelenül halad egy másik irányba nélkülem. Mégis arra vágyom, hogy habár nem utazhatunk eggyüt, lélekben maradjunk meg egymásnak igaz barátként. Tul sokat várok az élettől? Talán. Csak azt nem tudom, hogy mégis miként tudom rávenni magam, hogy elengedjem őt. Miként áljak elé és mondjam neki azt, hogy:

- Hé ne haragujd a multkóriért, hiba volt... igérem többé nem fordul elé?

Nem tudnék a szemébe nézni s mindezt rezdületlen arccal elmondani neki, megtagadni saját érzéseim, hazudni neki és saját magamnak. Hogyan mondhatnám azt, hogy hiba volt, mikor igazából nem volt az? Ő is akarta, tudom, éreztem és ez az ami nyugtalanit, mert mi van, ha... ha egy kicsit, de legalább egy kicsit is szeretne?

***

Studióból hazaérkezve szó nélkül iszkol a szobájába, s magára zárja az ajtót. Nem jön enni, ami már meg sem lep. Hetek ota alig fal pár falatot, azt is csak formalitásból, vagy ha épp a teste kezd sztrájkolni hülyesége ellen. Nem birok megmaradni a négy fal között a tudattal, hogy önpusztitó életmondot választ megint, ahelyet, hogy megbeszélnék nyiltan a dolgok hogylétét, igy gyorsan felöltözöm és Koit magammal hurcolva lelépek othonról. Csendbe burkolozva sétálok Koi mögött, aki jókedvűen megszagol mindent környezetében, futkos, vagy éppen egy pálcávval játszadozik. Gondolataim elkalandoznak és azon kezdek el töprengeni, hogy milyen jó dolga is van kiskutyámnak. Szeretik, etetik, sétáltatják, játszanak vele és még a kényeztetik is. Mennyivel jóbb élete van neki, mint nekem. Mondjuk, különösebb panaszom nekem sem lehet, hisz van mit ennem, van autóm egy szép lakásom, állásom, ami egyben a szenvedélyem is és vannak akik szeretnek is, de nem szerelemmel.

Mikor hazaérkezünk semmi jel nem utal arra, hogy szentem kilépett volna börtönéből, igy egyet gondolok és újból a két saroknyira levő bárban kötök ki. Nem számolom, hogy hány pohárral iszom, vagy hogy éppeg mit, a csaposra bizom magam, aki készségesen kiszolgál és nem kérdez semmit. Csak inni akarok, minnél többet, minnél töményebbet és elfelejteni egy napig azt is, hogy a világra születtem. Be is válik mindez, mert lassan egy idő után már azt sem tudom igazán, hogy miért is iszom, miért is érzem azt, hogy teljesen összetörtem és számomra már nincs remény. Aztán, mikor egy újabb pohár alkoholt tüzdenék le magamba, hirtelen felrémlik problémáimnak oka és kezemért nyul, hogy meggátoljon benne, majd hozzám szól.

- Talán ennyi éppeg elég lesz mára... – motyogja, majd kiveszi kezemből a teli poharat.

- Te csak ne mond meg nekem, hogy mikor, hol és mennyit ihatok. Nem vagy az anyám – horkanok fel, majd visszaszerzem poharam a döbben Ruki imitátortól és kiiszom fenékig.

- Még mindig itt vagy törpe? – kérdem gunyosan vigyorogva, mikor már lassan öt perc is eltelt, de még nem értett a célzásból, hogy kopjon le. – Ha arra vársz, hogy jól seggberakjalak, akkor szólhattál volna előbb is... – kisérelem meg az elijesztését, ami sikerül is, mert a drága cosplayer barátom szinte remegve szalad ki a bár ajtaján.

***

Aszpirint, vizet, levegőt... – ez az első gondolatom kora reggel, amikor megébredem. Kora reggel fenéket, mert már dél van... Kotyagos fejjel kelek ki az ágyból, de gyorsan meg is bánom, mert iszonyúan elkezd hasogatni a fejem. Nagy kinok árán végül sikerül kiküzdenem magam egész a konyháig, ahol sikerül bezereznem egy aszpirint meg egy nagy pohár hideg szénsavas ásványvizet. Beveszem a gyogyszert, megiszom a vizet, majd a fürdő felé veszem az irányt. Teli engedem a kádat vizzel, majd elmerülök a forró habok között, miközben azon gondolkodok, hogy ez többé nem mehet igy. Nem ihatom le magam mindn egyes alkalommal tajtrészegre, csakmert valami nem tetszik Ruki viselkedésében, különben annak én látom kárát, s talán meg sem érem azt, hogy megöregedjek. Épp a kádból szállok ki és nyulnék a törölközőmért, amikor nagy zajjal kicsattan a bejárati ajtó és egy fulladozó Chibi szalad be hozzám. Zavartan méregeti végig fedetlen testemet, majd nagyot nyel és csak azután forditsa el vöröslő ábrázatát, miután gondosan magába itta meztelen valóm.

- Bocs... – nyögi halkan, majd megfordul és kislisszol a fürdőből. Kezem azonnal törölközömért nyulm, majd száritgatni kezdem magam miközben az előbb lezajlott eseményeken kezd el járni az eszem. Amint sikerül rendbe szednem magam, illetve gondolataim, a szobám felé veszem az irányt, ahol egy az ágyamon ücsörgő törpével találom szembe magam, aki épp Koijal játszik. Mosolyogni támadt kedvem a kettesüket nézve, azt, hogy Chibi mosolyog, hogy végre boldog.

- Látom jól elszorakoztok ketten – sétáltam a szekrényem elé egy törölközövel a derekamon.

- Koi imádnivaló, én meg szeretem piszkálni – válaszolta mosolyogva, tett, ami igazán meglepett. Nafene, megeredt a nyelve?

- Azért még hagyd élni szegényt, még szeretném, ha köztünk lenne egy ideig – igy én.

- Nyugi, nem lesz semmi baja.. csak játszunk – mondta, majd kinyujtotta a nyelvét.

- Néha olyan gyerekes vagy... – sóhajtottam lemondóan. – Amúgy, honan ez a kicsattanó jókedv?

- Biztos, hogy tudni akarod? – kérdezte halál komolyan.

- Ha nem akartam volna tudni, nem kérdeztem volna rá – morrogtam elégedetlenül, mert már igazán tudni akartam, hogy minek köszönhetem ezt a hirtelen kedvváltozást nála. Trikoim között keresgéltem valami megfelelőt mára, amikor két gyenge kart éreztem meg derekam körül, majd egy pöttöm testet hátamnak préselődni. Megfagyott ereimben a vér tetétől, hirtelen azt sem tudtam, hogy meik bolygón vagyok éppen, vagy hogy hivnak, csak azt tudtam, hogy a személy, akit mindenkinél jobban szeretek önkényesen bujt hozzám és szorongat karjaival, miközben fejét két lapockám közé furja.

- Nori... – sóhajtottam suttogva nevét. Meglepett mára már sokadjára és egyre inkább kezdtem nem érteni a dolgokat. – Kérlek ne csináld ezt... – kértem tölle kétségbeesetten. Tudtam, ha tovább teszi azt, amit, nem leszek képes uralkodni magamon, érzéseimen és ujból elszurok mindent, mint hetekkel ezelött. Féltem maga a gondolattól, hogy a pár percel ezelőtt mosolygó ajkak ujból sirásra görbülnek elcsufitva azt. Féltem, hogy újból eltaszit magától mindenkit, de legfőképpen engem. Nem mondott semmit, se ő se én, csak áltunk igy meghitten. Némiképp boldognak éreztem magam azokban a pillanatokban, melyekben magához ölelt, csupasz hátamba szuszogott, kedztem reménykedni benne, hogy még semmi sincs elveszve, még lehet boldog a befejezése a kettönk között kialakult pathelyzetnek.

- Sosem gondoltam volna, hogy idáig jutok... – motyogta halkan.

- Ezt hogy érted? – kérdeztem érdeklődve.

- Annyira idegesitett az, hogy rád lettem sózva, hogy napi rendszerességgel eszed az idegeimet, parancsolgatsz, osztod az ész vagy éppen csak lélegzel, most meg képtelen vagyok elengedni... – válaszolta szinte suttogva. – Sajnálom, hogy úgy reagáltam le azt a csókot, nameg hogy hetekig hozzád sem szóltam, öszintén szólva már azt sem tudom, hogy miért tettem mindezt... – nevetette jóizzűen, majd újból megszólalt. – Talán, azt hiszem mégis tudom, hogy miért tettem.   

- Miért? – kérdeztem félve, de szivem mélyén már sejtettem válaszát.

- Azt hiszem szeretlek... – suttogta, majd elemelte fejét hátamtól, s ajkaival lágy csokot hintett gerincem vonalára. Testem megremegett érintése nyomán, szivem vadul vágtatott, olyannyira, hogy megijedtem kiszakad melkasomból.

- Nori... – suttogtam boldogan, majd bátorságott vettem magamon és felé fordultam. Boldogan mosolygott rám, szemei úgy csilogtak, akár a csillagok egy hüvös nyári éjjszakán, s oly nagy csodálattal meredtek rám, hogy egyből rabul ejtett tekintete. Csak bámultuk egymást, szavak nélkül komunikáltunk, hogy aztán végzetül minden érzelmünket felszinre hozva mohon csókolhassuk rá a másik ajkaira szivünk méylén rejtett igaz érzéseinket. Csak faltuk, téptük egymás ajkait, levegőért fuladozva, de egyikünk sem akarta megszakitani eme boldog pillanatot, melyben mindkettönk szive egy ütemben dobogott. Boldog voltam, hogy végre karjaim közt tudhatom, hogy úgy dntött nekem adja szivét melyért mindig epekedtem. Boldog voltam, hogy szeretem.

Ruki

Rettentően büszke voltam magamra, hogy végül döntöttem és léptem feléje. Elmondtam neki mit érzek iránta, s habár szóban nem biztositott rolla, hogy érzései enyéimhez hasonlóak, tetteivel kárpotolta a ki nem mondott szavakat. Boldogsággtól kipirult arcal csókolt, közben karjai sem voltak mozdulatlanok. Ajkaimtól elszakadva nyakamat vette célba, majd lassan kezdte el izlelgetni a vékony börréteget, miközben ujjai gyengéden simogatták le rolam polomat meg a többi fölöslegesnek vélt ruhadarabot. Tekintetünk egy röpke pillanatra találkozott, s megdobbenve észleltem, hogy ugyanaz van ővébe irva, mint enyémben: vágy. Vágytam rá, testem minden egyes porcikája kivánta, szivem őt akarta, azt hogy szeretgessen, hogy öleljen és soha többé ne engedjen el. Többé nem féltem az elkövetkezendőktől, attól, hogy talán bün szeretnem őt, csak azt akartam, hogy ez a pillanat sose érjen véget. Imár teljes meztelen valómban álltam előtte, miközben az ő derekát törölközője fedte. Hirtelen fölöslegesnek véltem rá azt is, igy egy lágy rántással megszabaditottam tőle őt. Mohon ittam magamba látványát, mint a fürdőben ezeőtt pár perccel, de most már nem elégedtem meg ennyivel. Nem csak látni akartam, hanem érinteni is.

Hosszasan kényeztettük a másikat, mig el nem jutottunk ahoz a pontig, ami számomra teljesen ismeretlen volt, szerencsére neki nem. Egy újabb csókért hajolt le hozzám, majd kicsit nyujtozkodva a fiokban kezdett el kutatni, majd mikor megtalálta a keresett tárgyakat, visszatért nyakam kényesztetéséhez. Pattant a sikosito teteje, majd kent újjára böven belőle és bejáratomnál kezdett el körözni vele. Feszült voltam, mert nem tudtam mire számitani, igazából fogalmam sem volt, hogy hogy müködnek a dolgok.

- Vigyázok rád... – suttogta vágytól rekedt hangon, majd hosszasan megcsókolt, miközben ujja belém siklott. Kényelmetlennek éreztem, aztán lassan megszoktam, hogy bennem mozog, mindaddig, mig egy második ujj is nem társult hozzá. Ezt már kissé kelemetlennek véltem, de nem akartam viszakozni. Akartam őt, akartam, hogy megtörténjen, igy inkább nem is foglalkoztam azzal, amit odalen művel velem, helyete ajkainak szenteltem figyelmem, nyakának, amit lágyan végigcsókolgattam néhol meg-megszivva a vékony bört. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy mit fogok még én kapni ezekért a lila foltokért holnap, majd újból ajkaiért kaptam, hogy egy vad szenvedélyes csókba vonjam be Reit. Aztán abamaradt ujjainak játékat, amit igy vége felé már eléggé megszoktam, s azokat felcserélte ő maga teljes hosszával. Hangosan felnyögtem az érzésre, mely ujnak hatott számomra. Sosem éreztem ehez hasonlót. Egyszerre volt feszitő és izgató. Szivem vad vágtában dobogott, miközben szorosan öleltem magamhoz ziláló testét. Nagy önuralomra volt szüksége, hogy ne azzonnal kezzen mozogni bennem, igy végül, miután sikerült szoknom méreteit, megadtam a kezdő löketett, ami után nem volt megállás. Kifulladásig csókoltuk egymást, ringattunk csipönket egymásnak gyönyört okozva, mig végül mindkettőnket elért a kéj. Úgy éreztem magam, mint egy jollakott kiscica, mert abban a pillanatban azt hittem, hogy enyém minden amit csak kivánni tud az ember az élettől. Egyikünk sem mondott semmit, csak öleltük egymást s csendbe burkolozva hallgattuk a másik szivének dobbanásait, mig az álom el nem ért.

Reita

Hetek teltek el azóta, hogy kimondta az a rövidke szót, hogy egymást ölelve hajszoltuk a kielégülést. A dolgok rendezödtek, Ruki pedig ujból ragyogott, mint régen. Immár teljes létszámmal, teljes erőbedobással dolgoztunk az új albumon, ami már előre sikeresnek igérkezett. Közben már beköszöntött a tél is, Chibi kedvenc évszaka, amikor az ihlet megszálja és nem hagyja pihenni hetekig. Csak néztem esténként, ahogy homlokát ráncolva, ceruájának végét rágva gondolkodik a megfelelő szavakon, kifejezéseken, s mosolyognom kellett a látványon. Olyan gyönyörű volt ezekben a pillanatokban, hogy el sem mertem hinni, hogy ez a sokoldalú pöttöm énekes immár hozzám tartozik. Felpattantam a kanapéról és besiettem a szobmba, majd kotorászni kezdtem a fiokomba, ahonnan előbukkant a pár napja elrejtett papir darab. Mosolyogva olvastam át még egyser a sorokat, majd visszamentem a nappaliba és a Chibi markába nyomtam szerzeményem.

- Mi éz? – kérdezte fáradt hangon.

- Olvasd el – viszonoztam gesztusát, majd egy apró csokot hontve feje bubjára letelepedtem a kanapéra az én saját kényelmes helyemre. Tekintetével gyorsan átfutotta a sorokat, majd mosolyogva hajolt fel hozám egy ujabb csókért.

- Nem tudtam, hogy ilyen szépen fogalmazol – vigyorgott a képembe, majd egy rövid szájrapuszit adott.

- Ez az én vallomásom neked, a világnak... – suttogtam, majd egy szenvedélyes csókba vontam bele kedvesem.

Előre lépsz, mint mindig,

Magad után hagyva minden fájdalmad.

Reményekkel teli új utakra lépsz,

De a keserűség felemészti szived,

S a mély gödörbe taszit.

Hátra nézni nem mersz,

sötét árnyak kisérik utadat,

retegsz tőlük, hogy elveszik

töled azt, mi szivedből még megmaradt.

Egykoron szivből szerettél, de

csalodást okoztál. Ez az a bün, mi

felemészt, s nem hagy nyugton élned tovább.

Kérdezted-e már magadtól, hogy mi fájt jóbban?

Hogy csalódtam benned, vagy,

hogy szivemet sorsára hagytad?

Mond, érdekelt-e valaha, hogy mit éreztem én?

Ha eljön a pirkadat, tud, én várni fogok rád,

Még akkor is, ha az éjj nem hoz új csodát.

Szivemben örökön élsz, nem hagyom kialudni,

Szerelmünk lángját. Gyer felém, s simitsd

Enyémbe tenyered, s bizz bennem, hogy

szoritom a kezed, mig a csoda el nem vész.

Emlékezz a vágyra, hogy szeretni akartál és szerettél.

The end.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.