1. Mert a világ a pénz körül forog

Uruha

Morrogva hadonászok kezeimmel telefonomat keresve, amely legszebb álmaim közepedte vette a bátorságot, hogy megszólaljon. Bezzeg, mikor egy fontos hivást várok, leshetem, mert meg sem mukkan. Fujtatva veszem kézbe a kütyüt, majd kitapogatom a hivásfogadás gombot és duzzogva beleszólok a készülékben.

- Fontos legyen, vagy meghalsz! – sziszegem, majd fejemet a párnámba temetem.

- Mire is számitottam… - sóhajt bele zaklatóm, mire mérgem az egekbe röppen.

- Mond má mi bajod, s hagyál. Aludni szeretnék – probálom rövidre fogni a dolgot, mert kedves névtelen ébresztőm igencsak huzza az időt.

- Csak azt akartam kérdezni, hogy esteleg átmehetnék-e pár napra hozzád – rukkol elő kérésével, amire fogalmam sincs, hogy hirtelen mit kellene mondanom. – Ruru? Ott vagy még? – kérdi pár perc múlva, mire leesik, hogy kivel is beszélgetek éppen, és kit kell ezért még kiherélnem.

- Gyere… - nyögöm a telefonba, majd ki se kapcsolom, úgy dobom töllem minnél távolabb, hogy többet hirét se halljam, majd végül hagyom, hogy újra elnyomjon az álom.

Újból álmodom, kedvemre valót, de mikor épp a legjóbb pillanatát élném meg, egy sikitó hang ragad markai közé és húz vissza a könyörtelen valóságban, ahol az aféle álmok, melyek éjjelente, amikor lecsukom a szemem üldöznek, itt semmisé válnak. Morrogva nézek a kisszekrényen levő órára, s megállapitom, hogy alig múlt kilenc. Legszivesebben lustálkodnék tovább, de végül kikászálódok az ágyamból, majd megindulok az ajtó felé, mert valamilyen idegbeteg állat rátelepedett a csengőmre. Nem értem, hogy miért kell basztatni engem már kora reggel...

- Miva’ – tépem fel az ajtót idegesen, s pillantok az érkezőre.

- Reggelt, csipkerózsika – vigyorog rám zaklatóm.

- Anyád... – morrogom, majd ellépek, hogy beljebb tudjon jönni.

- A tiéd is – vigyorog idétenül. – Egyébként, ha már kérded, köszöni, jól van.

- Ne pofázz, vagy ebédre nyakleves lesz a főfogás... – jolvan na. Tudom, hogy régen volt, hogy meglátogattam őket, de akkor is... Ő is nagyon jól tudja, hogy mivel jár a sztárélet. Munka, munka és megintcsak munka. Sosincs megállás... – sóhajtom. – Miért vagy itt? – kérdem tőle mikor már a nappalimban lévő kanapén terpeszkedik.

- Történt egy kis tehnikai probléma othon, és most nincs hova mennem... – motyogja.

- Mond csak, mit is fedd ez a kis tehnikai probléma? – vonom fel szemöldökömet érdeklődve.

- Hát az úgy volt, hogy... – kezdené a magyaráztot, de közbe vágok.

- Hogy te meg az agyalágyult haverjaid leittátok magatokat a sárga földig, és valószinűleg vagy felgyújtottátok a házat, vagy megint jelenetet rendeztetek, s mindent tönkre tettetek – folytatom helyette, mire fejét homokba dugva probál elmenekülni előlem. – Nos, meik a helyes variáns? A vagy B? – kérdem morcosan.

- Most miért kell ezt? – kérdi puffogva. Mérges tekintettel meredek rá, mire abbahagya az értelmetlen hisztit, s inkább válaszol halkan. – B.

- Remek... – morrogom, majd a konyha felé veszem az irányt, hogy készitsek magamnak egy kávét. Ebből alvás már úgy sem lesz, nekem viszon szükségem van a kávéra. Egy kurva erőss kávéra.

- Akkor itt marahatok egy ideig? – zökkent ki gondolataim közül Ibuki hangja.

- Maradhatsz – válaszolóm nagyot sóhajtva.  

Nem mond semmit, sem azt, hogy köszi, vagy tudom is én, helyette csak vigyorogva összecsapja tenyereit, majd csomagjaival megindul a vendégszoba felé. Már meg sem lepödök rajta, hisz mindig is ilyen volt. Tette a szépet, mig elérte célját, majd azután szart az ember fejére, mintsem, hogy hálálkodjon valakinek.

Rendezett arcizmokkal lépek be a probatermünkben fél tizenegy körül. A teremben egyedül ő van, senki más. Meg is lepődik azon, hogy ilyen korán itt vagyok, helyében én is biztosan hasonlóan reagálnám le a helyzetet, hisz mindig én vagyok az, aki késik. Mentségemre szolgáljon az, hogy képtelen vagyok reggel korán kelni. Este lefekhetek akár hatkor, vagy hétkor, reggel mégis, mintha valami mágnes vonzana puha ágyamhoz, s nem akarna elengedni soha. Probáltam tenni ellene, aminek az lett az eredméye, hogy naponta cseréltem az ébresztő orám, nameg napközben olyan morcos voltam a kialvatlanság miatt, hogy a föld teljes egérkészletét kiirthatták volna mérgemmel. Sokszor pedig használhatatlan voltam, vagy bealudtam a munka közepén.

- Jó reggelt – köszöntött mosolyogva, mire szivemet elárasztotta a jóleső melegség.

- Neked is – viszonoztam gesztusát, majd vettem a bátorságot, s letelepedtem mellé a kanapéra. Belegondolva a dolgokba, ő mindig az első. Ő az, aki nyitja, ő az aki zárja a terem ajtaját. Ő az aki a legtöbbet dolgozik, és ő az, aki a legjobbat probálja nyujtani magból minden egyes nap. Csodálom is érte…  

Elmélyülten pengette gitárját, probállgatot új dallamokat, miközben én csak csendben figyeltem játékát. Szerettem őt nézni, hallgatni, olyankor mindig nyugodtság töltöte el lényemet. Olyan érzés keritet hatalmában, mintha egy régies hagyományosan bebutorozott házban lettem volna egy kis tó partján, messze a civilizációtól, a tehnikától - a világ megrontójától. Ilyenkor mindig azt képzeltem, hogy othon vagyok. Szemhéjaimat lecsukva adtam át magma a kellemes érzésnek, tetettve, hogy alszom, mig meg nem érkeztek a többiek is, majd újból munkába áltam reménykedve, hogy talán korán hazajutok.

***

Begúbózva fekszem az ágyon, kedvtelenül. Igy van ez már több napja, ami tudom, hogy nem megoldás a problémáimra, de egyszerűen nem tudok ellene tenni. Tudom, a külvilágnak azt a képet nyujtom, hogy erős vagyok és határozott, megingathatatlan, de ez félig sem igaz. Mindig is gyenge voltam, határozatlan és makacs. Mentem a saját fejem után, majd mikor bajban voltam kétségbeesetten mászkáltam másokhoz segitséget kérni, de most még ezt sem tehetem meg. Nem tudom lerombolni azt az illuziót, amit a külvilágnak kreáltam, mert egyszerűen megfosztottak a lehetőségétől. Legszivesebben tombolnék, tajtrészegre innám le magam, de erre is képtelen vagyok. Hogy miért érzem azt, hogy legszivesebben meghalnék? Hogy legszivesebben eladnám a lelkem az ördögnek egy csepp boldogságért? Hosszú történet, de ráérek.

Minden ott kezdődött, hogy Ibuki azon a bizonyos reggelen berontott a lakásomra és önkényesen elfoglalta a vendégszobámat. Mivel a lakása alapos felújitásokra szorult, sokáig nállam lakott, illetve még most is. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ma sincs, csakhogy egy roszindulatú ismeretlen kompromitáló pletykákat terjesztett kettönkről a médiában, miszerint szeretők vagyunk. Persze az elején kiröhögtem a szerencsétlen, hogy sikerült összeboronálnia tulajdon öcsémmel, de végül a nevetés sirásba torkolott. Bármennyire undóritónak tartja az ember, a sok rajongó eme részlet hiányában, miszerint testvérek vagyunk, bekajálta a hirt. A csatornákon mindenüt rólunk ment a beszéd, rádióban bandáink zenéjét játszották megállás nélkül, miközben közös életünket boncolgatták. Undóritó a világ, mocskos. Mégis, a legnagyobb csalódást nem ez okozta, hanem az, hogy a főnökség megtiltotta, hogy bepereljük a szenylapokat, a tv adásokat, akik ilyen mocskos hazugságokat terjesztettek rólunk, és hogy mindezt miért? A bevételek miatt. Azt mondjuk, hogy az ördög az, aki felbuzdit a rosszra, de ennek fele sem igaz. A pénz az, ami uralja a világot és nem a gonosz.

A pénz, amiért bármire képesek az emberek: 

Iszákos apák eladják tulajdon gyermeküket prostituáltnak, nemüktől függetlenül, csakhogy egy ujabbb pohár alkoholhoz juthassanak. A rendörök az elkobzott kábitószert kiskorúaknak árúsitják, hogy az államtól kapott kevés fizetésük mellett plusz pénzt keressenek, az orvosok pedig már meg sem vizsgálják a beteget, ha nem fizeti meg a szerencsétlen busásan azt a rohadt kivizsgálást, melynek végén egy cetlit nyomnak a markába, miszerint a gyogyúlásához a legdrágább gyogyszerekre van szüksége. A tulajdon fönököd pedig tudatosan semmiféle szégyenérzet nélkül teszi tönkre az életed, csak azért, hogy a többi nemtudomhány luxuskocsi, jaht, meg nyaralok mellé még egyet tudhasson magáénak, annak tudatában, hogy keményen megdolgozott érte. Hát van igazság a világban? Van olyan, hogy önzetlen szeretet, barátság? Léteznek ezek a dolgok egyáltalán, vagy csupán csak agyunk szüleménye mindez? Mi értelme van a világnak érzelmek nélkül?

Ibuki

Ittunk, ittunk és ittunk. Járt már nekünk a kikapcsolódás, hisz az útóbbi időbe olyan is volt, hogy napokig nem értünk haza. Keményen megdolgoztunk, azért, hogy minden rendben legyen a lemezzel, igy gondoltuk ideje megünnepelni sikerünket. Minden jó volt, addig, amig Aiji be nem szólt, hogy mért nem viszem már szobára Hikarut. Bepöccentem, egyszerűen elvakultam és nem láttam mást csak azt a barmot, nem éreztem mást csak mérhetetlen haragot és dühöt. Megütöttem, azután már nem volt megállás. Örjöngve püfföltem, rugdostam, mint valami labdát, s egyszerűen képtelen voltam abahagyni. Egyszerűen nem értettem, hogy miért viselkedik ilyen közönségesen, hogy miért kell ilyen irónikusan célozgatni, hogy hurcoljam már az ágyamba, mikor tudja jól, hogy Hikaru számomra mindig is többet jelentet egy egyszeri alkalomnál. Tény, hogy eddig semmi nem volt köztünk, baráti és munkatársi kapcsolaton kivül, de bizakodtam, hogy talán van nálla esélyem, hogy talán érzéseim idővel viszonzásra találnak és végre karjaim közt tarthatom törékeny testét. Mikor végre lenyugodtam, csak azt észleltem, hogy a nagy dulakodásunk közepedte a nappalim lakhatatlan, Hikaru pedig szánakozó tekintettel vizslat.

- Miért kellet jelenetet rendez már megint? – kiáltott rám mérgesen, mire bennem megállt a levegő. – Tudok én magamra vigyázni, nem kértem, hogy miattam ilyen ökörséget csinálj már megint. Hányszor kell elmondjam eked, hogy fejezd be ezt a gyerekes viselkedést? Elegem van belőled... – fujtattja dühösen. – Fogd fel végre, hogy nincs semmi beleszolásod az életembe! – adta meg a kegyelemdőfést, majd távozott.

Megkövültem áltam a nappali ajtajában, miközben távolodó alakját figyeltem. Nem akartam hinni bátó szavainak, hangnemének, melyben köpte felém a sértő szavakat. Nem akartam őt megbántani vagy megalázni, csak szeretni akartam, magamhoz ölelni, csókolni és fülébe suttogni, hogy mennyire szeretem. És megint mit tettem? Elijesztettem magamtól gyerekes viselkedésemmel, okot adtam neki, amiért ne bizzon bennem, amiért gyülöljön és megvessen. Pedig én nem akartam mást, csak igazán szeretni...

Igy történt az, hogy kénytelen voltambeköltözni a bátyám vendégszobájába, mert egyszerűen nem birtam lakásomban maradni. Képtelen voltam abban a helyiségben tartozkódni huzamos időig, amelyben gyakorlatilag nemet mondott, tudtán kivül visszautasitótta iránta táplált gyengéd érzelmeim.  

Okom panaszkodni nem volt semmire sem, azon kivül, hogy bent a studióban ő szinte levegőnek nézett, hisz bátyám is pont oly fáradtan esett esténként haza, mint én. Eygikünknek sem volt kedve semmihez, csak a kötelező köröket róttuk le, majd mindegyik ment a maga utjára.

Eltelt pár nap, egy hét, s Hikaru haragja párologni látszott, sőt, az utóbbi napokban hozám is szólt. Iszonyatosa boldog voltam, hogy mégsem annyira reménytelen vágyódásom, mignem véget ért a nyitott szemmel való álmodozás.

Azon a reggelen iszonyatosan morcosan ébredtem, semmi kedvem nem volt semmihez. Legszivesebben elrejtőztem volna a világ végére hogy még embert sem lássak. Mikor végre sikerült összeszednem magam annyira, hogy betudjak menni a munkába, megszólalt a telefonom. Mosolyogva néztem a kijelzőt, melyen neve villogot, majd jókedvűen szóltam bele a készülékbe.

- Reggelt’ Hika-chan.

- Miért nem mondtad? – szólt bele gyenge hangon, mire arcomról lehervadt a mosoly. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mire érti, hogy mért nem mondtam.

- Hogy érted, hogy miért nem mondtam? – kérdeztem vissza félve. Nem akartam pont most, telefonon keresztül szerelmet vallani neki, de nem is kellett.

- Miért nem mondtad, hogy te és Uruha-san egy párt alkottok? – kérdezte hisztérikus hangon, mire bennem rekedt a levegő. Tessék? Mit kérdet? Én meg Ruru?

- Mert nem igaz. Nincs köztünk semmi – válaszóltam.

- Ne hazudj nekem! – csattan fel hisztérikusan. – Az egész tv csatorna rollatok csacsog,a ti aktiv sexmániás magánéleteteket tárgyalja. – köpi szavait felém, mire megdermedek. Kezem életelenül esett le testem mellé. Sokkoltak a hallottak, sokkolt az, hogy minden remény szertfoszlott egy pillanat alatt. Aztán telefonom egyenletes zugása hozott vissza a valóságba, melytől igencsak nagy pofoncsapást kaptam. Gyorsan visszarohantam a napaliba, bekapcsoltam a tévét, majd az adásokat kezdtem el váltogatni, mire mindegyiken a nevem villogott a cimben.

- Mi akar ez lenni? – téritett észhez Kouyo élettelen hangja. – Mond, hogy ez, csak egy rossz tréfa – nézett rám könyörgő szemekkel, mire nemlegesen megráztam a fejem. Térdei összecsuklóttak a sulya alatt, nem birta megtartani azt az őt ért sokk miatt. Percekig meredten bámult maga elé, majd hangtalanul zokogni kezdett. Sirt, helyettem is. Nem tudtam mit tenni, igy karjaimba kaptam, majd bevittem szobályába és befektettem az ágyba. Nem akartam magára hagyni, igy bebujtam mellé, majd magamhoz szoritva probáltam csititani, mignem álomba nem szenderedett.   

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.