2. Bárcsak

Uruha

Már orák óta ébren vagyok, kedvem kikelni az ágyból azonban nulla. Igazság szerint, csak nem akarok kiszálni a bizonságot nyújtó paplan alól, mert félek szembenézni a világgal. Nem, nem is a világgal, hanem inkább vele. Félek a szeme elé kerülni, elmerülni gyönyörű tekintetében, mert tartók tölle, hogy mást láték most benne, mind eddig bármikor. Hogy gyáva lennék? Igen, igy van, az vagyok és gyámoltalan, amit szépen ki is használtak. Kérdés az, hogy meddig birom el a vállaimon levő nyomást, meddig birom elviselni a titkok súlyát? Szivem mélyén tudom, hogy mi lenne a helyes, hogy mit kellene tennem és boldogan meg is tenném, de nem lehet. Rabláncok csörgése emlékeztett arra minden egyes nap, mi eltelik, hogy elvették a szabadságomat, a döntés lehetősségét és immár csak egy bábú vagyok, akit kötelen táncoltatnak kényük-kedvük szerint az emberek. Egy szárnya fosztott madár, aki többé nem repülhet boldogan ég, s föld között.

Pár óra múlva azonban mégis úgy döntök, hogy jóbb lenne felkelni és bemenni dolgozni, különben minden fölöslegessé válik, minden keservesen elszenvedett pillanat. A médiában kialakult viták miatt elmaradtak eddig a probák, ma viszont kénytelen leszek a szemükbe hazudni. Nem túlozok el semmit, sem az öltözködést, sem a sminket, egyszerűen csak letusolok, s magamra kapok valami kényelmeset és igy megyek ki az ajtón. Gyalog indulok el a város központjába, nem törödve azzal, hogy eképp elkésem, vagy, hogy nemsokára eleredhet az eső. Egyszerűen most képtelennek érzem magam, hogy beüljek a kormány mögé, tartok tőle, hogy nem is jutnék messzire, esetleg a legközelebbi korház intenzivjére. Önzőnek nézhetnek, talán az is vagyok, de most őszintén szivesebben feküdnék élet, s halál között egy zárt osztályon, mintsem ebben a szürnyű valóságban keljen szerepelnem a barátaim előtt. Körbelengnének mindnégyen, felváltva probálnának babusgatni, mint mikor egyszer régen beteg voltam. Vigyáznának rám, s nem utolsó sorban nem érezném azt, hogy egyedül maradtam a  világban. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de jelen pillanatban másra sem vágyom, minthoz magamhoz öleljem őket, kibeszéljem magamból minden bánatom, de nem tehetem. Kénytelen vagyok egy álarcot felvenni ezentúl, mig a közelükben vagyok, hogy ne gyanitsanak semmit sem.

Fél óra múlva beérek a céghez, majd úgy megyek végig a folyósókon, mint akit nem érdekel semmi, mint aki magasról tesz arra, hogy a mások megvetően tekintenek rá, de ez megintcsak A látszat. Legbelül igenis bánt minden egyes szánakozó pillantás, minden egyes ki nem mondott sértés, mégis még tartom magam, csak tudnám azt, hogy minek. Van-e értelme egyáltalán ennek az egésznek? Nem tudom. Nem todom, hogy miként kellene vislekednem most velük, ahogy azt sem, hogy tulajdon barátaimhoz miként kellene viszonyulnom. Menjek oda hozzunk, s viselkedjem úgy, mint szoktam, vagy feszengenem kellene előttük? Mit kellene tennem? Ezek és ehez hasonló kérdések közepedte lépek be termünkbe, majd becsukom magam mögött az ajtót.

- Jó reggelt – üdvözöl vidáman Kai, mintha misem történt volna. Félénken visszamosolygok rá, mint az első találkozásunkor tettem, aztán a többiek felé fordulok.

A látvány, ami fogad egyáltalán nem tölt el nyugodtsággal, inkább csak jóbban felkavar, mint maga a tény, hogy rab vagyok. Saját életemnek a rabja.

Ruki dühös tekintettel vizslat, mig Reita szemeiből a csalódás tükrözik, az Ő szemeiből azonban semmit sem tudok kiolvasni, vagy talán mégis, de az nem más, mint a közöny. Ennyire nem számitanék neki, semmit? Mindvégig csak áltattam magam azzal, hogy talán fontos vagyok neki, hogy ő is élvezi azokat az egymás mellett eltöltött csendes pillanatokat, azokat a perceket, amikor kettőnké a világ és bármit beleképzelhetünk? Nem tudom, ahogy azt sem, hogy egyáltalán akarom-e tudni, vagy hogy képes lennék-e még ezt is elviselnini, ha a nyakamba szakadna az igazság: Az, hogy nem kellek senkinek.

- Ohayou – suttogom, majd inkább gitárom felé lépek és kezembe veszem hangszerem. Többet nem mondok semmit, nincs kedvem veszekedmi, mert tudom, hogy ha beszélgetéshez folyamodnánk nagyon elfajulnának a dolgok. Beállok a helyemre, majd játszani kezdek, mire a többiek útjára engednek egy-egy sóhajt, majd csatlakoznak hozzám és nekilendülünk megtartani a probát. Orákon keresztül pengetem a gitáromat, bögetem, ha már én jelenleg nem sirhatok, aztán valahogy Kai hozzájárásával Ruki bemondja a végszót és mehetünk haza. Fáradtan esek be az ajtón, de még van annyi energiám, hogy letusoljak, majd miután beállitom az ébresztőm végül elalszom az ágyamban.

Másnap komásan ébredek, kedvtelenül, de kénytelen vagyok nekilátni készülődni. A megszokottnál hamarébb sikerül ezt végbe vinni, igy már hétóra felé elindulok a munkába. Megnyugvással tölt el a gondolat, hogy tegnap végül is minden jól alakult. Nem sértegettek, nem probáltak megalázni vagy kinos helyzetbe hozni, igy kicsit jóbb kedvvel kezdek neki a napnak, mindezt addig, mig be nem érek az épületbe. Mindenki csak vigyorog rám, mint valami idióta állat, sugdoloznak, majd hirtelen elhalgatnak, amikor a közelükbe érkezem, mások meg nyiltan kezdenek el sértegetni.

- Na mivan’ köcsög, eddig tartott a nászút? – kérdi egy ismeretlen előadó.

- Hagyd békén. – mondja egy másik.  – Minek kérded, hisz eléggé egyértelmű. Nézz csak rá, úgy jár, mint akit alaposan seggberaktak.

Egy percre mgtorpanok és hirtelen azt sem tudom, hogy mit kellene tennem, aztán végül emelt fővel megyek tovább semmibe véve a többi nekem cimzett sértéseket. Már majdnem elérkezem a probatermünkig, amikor páran megállitanak, majd kötekedni kezdenek velem és leöntözik kávéval a fehér nadrágom. Röhögnek rajtam, miközben folyamatosan megaláznak. Lemondóan lehajtom fejem, mire egyikük hajamtól fogva rángatja tekintetemet ővével egy magaságba és erőszakosan probál megcsókolni, de nem engedem. Aztán hirtelen egy rántást érzek derekam körül és a termünkben találom magam Aoi karjai között. Nem is kell nekem ennél több és máris hullatom a könnyeket, pár percre rá pedig, már a kanapén üldögél én meg az ölében és szorosan ölelgetjük egymást, mintha ettől függne az életünk. Nem tudom, hogy neki mindez mit jelent, vagy miért teszi, de nekem most ő tényleg az életet jelenti, az egyetlen dolgot, amiért még élek, amiért mindeddig semmi hülyeségre nem szántam el magam. Sokáig vagyunk igy, meghitten egymás karjai között, miközben rohamosan kezd fogyni az idő. Félek attól, hogy a többiek belépnek az ajtón, s azzal végetér minden, ellök magától és többé sohe nem fog igy ölelni, mind jelenleg. Szipogok még párat, miközben ő hátamat simogatja, majd arcomat nyakába furom és nagyot szippantok illatából. Mindig is szerettem ezt az illatot, kesernyés, mégis édes, pont mint ő. Merrengek még egy ideig a dolgokon, aztán képszakadást. Se kép, se hang csak a nyugtató mámor.

Aoi

Csak bámulok ki a fejemből, mikor belép az ajtón, gondolataim valahol nagyon távol vannak most innen, talán nem is evilágon. Felé kapom a fejem, egy pillanatra találkozik tekintetünk, aztán inkább elnézek, mert nem akarom, hogy kiolvassa szemeimből mit is érzek jelenleg. Nem tudnám most azt elviselni, hogy a szemembe röhögjön, hogy kigúnyoljon amiatt, mert hittem, hogy talán van köztünk valami, hogy többet érez irántam, mint egyszerű barátság. Kinyög egy jó reggeltet, majd kedvtelenül úgyan, de gitárjához lép és elkezd játszani. Én vagyok az első, aki csatlakozik hozzá, engem követnek a többiek, majd sikerül tartanunk egy félig-meddig sikeresnek elkönyvelhető probát én meg áldom az eget, hogy elmaradt a nagy veszekedés. Fáradtan lépek be a lakásom ajtaján, majd indulok a konyha felé, hogy keresek valami ennivalót, de nem találok semmit, igy rendelek magamnak a kedvenc éttermemtől. Elmegyek átöltözöm, majd a napaliba, a kanapéra telepedve várom, hogy megérkezen a vacsorám.

Percekig csak bámulom a már tévének nem mondható hulladékot és akaratlanul is felrémlik bennem az az este, amikor minden elkezdődőtt.

Azon az estén is fáradtan érkeztem haza, emlékszem minden kivánságom egy forró fürdő volt, semmi más. Aztán végül mégis úgy döntöttem, hogy kicsit szétnézek a csatornák között, de talán nem kellet volna. Kattintgattam egyik adásról a másikra, legtöbb helyt pont a hirek mentek, amikre nem voltam kiváncsi, de végül pont egy olyan csatornán lyukadtam ki, ahol a hirek folytak, a fő téma meg nem volt más, mint Uruha szerelmi életének boncolgatása. Percekig értetlenül bámultam a tévét és probáltam bemesélni magamnak, hogy csak halucinálok, mindez csak egy rémálom, semmi más, igy mérgembe odébb raktam az adást. Megrökönyödve vettem tudomásul pár perc múlva, hogy bármerre katintgatok ugyanaz a téma, ugyan az a mosolygó arc néz rám. Hirtelen felindulás volt csupán, de sikerült úgy nekivágnom a távirányitott a tévének, hogy az bemondta az unalmast.

Csak bámultam ki a fejemből, mint aki nincs othon, mint aki elveszett gondolatai között és ez igy is volt. Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem, dühöngenem kellene esetleg, okolnom magam azért, mert elszalasztottam az oly számtalan megfelelő pillanatot, amikor elmondhattam volna neki, hogy szeretem, vagy önsajnálatba kellene burkoloznom? Akkor rémlett fel bennem először az életem során, hogy gyáva vagyok, hogy talán meg sem érdemlem őt igazán ezért nincs ott mellettem. Mégis, akármilyen furcsa ötleteim támadtam csak azon járt az eszem, hogy nem lehet az enyém, hogy mennyire szeretem és mindent megadnék azért, hogy karjaim közt tudhassam őt.

A csengő idegesitő hangja hozott vissza a valóságban, majd amint feleszméltem siettem is ajtót nyitni. Kifizettem a kaját, majd adtam egy kis borravalót is a futárnak, majd szépen miután távozott nekiláttam a vacsorának. Amilyen jóizűen kezdtem neki ennni, pont oly rosszkedvel kezdtem el kergetni a falatokat a tángyéron. Azt hittem, hogy ha ma újra látom, akkor oda jön hozzám, megölel és fülembe súgja, hogy mindez, amit terjeszt róla a média csak egy nagy hazugság, s nincs semmi valóság alapja, de nem. Meg sem szólalt egész nap, magába burkolózva probált tulleni a napon ez pedig kicsit gyanús volt nekem. Még Reitával sem volt hajlandó beszélni, habár igaz, hogy ő sem nyitott felé. Egyszerűen csak voltunk ott őten, mint valami idegenek, akik nem ismerik egymást és akik nem igénylik a beszélgetést.

Másnap reggel a megszokottnál még korábban sikerült beérnem. Egy fél orás gyötrödés után pedig kétes párbeszédre lettem figyelmes. Egy ideig hallgatóztam, aztán mikor kezdett világos lenni előttem, hogy mégis mi folyik odakint, kiléptem a termünk ajtaján. Megkövülten néztem, ahogy Kout sértegetik és megalázni probálják, mire elborult az agyam. Az egyik épp erőszakosan probálta megcsókolni, amit ő persze nem engedett, amikor végül úgy döntöttem, hogy ideje közbelépnem. Behúztam egyet annak a bájgúnárnak, majd kedvesem dereka után kaptam és behurcoltam magammal a termünkben. Kellet neki egy kis idő mig felfogta, hogy mi is történt hirtelen vele, majd szorosan átölelt és utjára engedte könnyeit. Ösztönből öleltem magamhoz még szorosabban, majd miután sikerült letelepednem a kanapéra ölembe húztam és úgy probáltam meg csititani őt. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy helyes-e az, amit teszünk, az, hogy igy ragaszkodik hozzám én meg engedek neki annak tudatában, hogy máshoz tartozik. Kezem lágyan siklott hátára, majd simogatni kezdtem, ami meghozta a hatását. Pár perc múlva megnyugodott rázkodó teste, majd könyeit letörölgetve arcát nyakamba furta és egy mélyet lélegzett, aztán pár perc múlva sikeresen elaludt karjaimba. Sokáig néztem nyugodt arcát, amint békésen szuszog és hirtelen nem tudtam ellentmondani ösztönömnek. Gyengéden csókoltam meg őt, s izleltem meg ajkait, majd félve, hogy netán rajtakap végetvetettem neki és szorosan magamhoz öleltem törékeny testét. Akkor, abban a pillanatban azt kivántam bárcsak megállna az idő, bárcsak minden reggel karjaim közt ébredve mosolyogna rám és csókkal üdvözölne, amit én örömel viszonoznék. Aztán elhessegettem az eféle reménytelen gondolatokat, kimásztam alóla, majd elfektettem őt a kanapén és azzal távoztam a teremből. Nem birtam tovább egy légkörben lenni vele, mert féltem attól, hogy kinyitsa a szemeit és belémlát. Bele a szivembe és minden egyes gondolatomnak birtokába kerül. Minden egyes gondolatomnak, melyek központjában ő áll.       

3. Hikaru szemszög... úgy érezte h van köztük valami kialakulóban, osztán barátságosra fogja vissza a dolgot, kzben pedig emészti magát és nem tud aludni. Nyugtatók függőségébe esik és majdnem meghal, a cég azonban most sem akarja beszüntetnia mocskos játékot, ráadásul Uruha mély depresszióba esik, elkezdi pusztitani saját magát. Ibuki pedig egyedül probálja kézben tartani a dolgokat, osztán egy hosszú éjszaka után aoi segitségét kéri és mindent elmesél neki. Aoi ezekután eldnti, hogy megvalósitsa régi álmát és válalkozásba kezd, méghozzá saját studiót, kiadó céget alapit társaival, ráadásul ügyködni kezd a háttérből. Új tehetségek után kutat, akiket befutathatnak majd, mellesleg sikerül maga mellé csábitania az alice ninet és a Sugot, akiknek nemsokára lejár a szerődésük a psc-vel. Ibukival is megosztja a hirt és végül a Dout is társul hozzuk, teljes anonimitásban. A négy csapat eldönti, hogy a nagy fejesektől függetlenül fognak további sikerekhez jutni és olyan zene által,a mit mindig is szerettek volna játszani. Ezután nincs senki, aki meghatározná a lemezek összetételét, csak ők, a tagok. Mikor Aoi bejelenti a gazenak h céget  alapit Ruki feldühődik, de mikor megtudja a dolgok miértjét, ő lesz az aki leginkább támogatja a gitáros. Végül együtt a négy gazetagos és ibuki szervezkednek. Megvesznek egy régi stdióépületet. A régi használhatatlan kütyűket lecserélik ujakra, szponzoorokat keresnek, stb. Végén pedig fél éves munka után sikerül fellenditeni a céget, igy a lejárt szerződésüket nem újitsák meg. A psc hatalmas veszteségeket szenved, főleg h a gazettet követi további három neves bandája a cégnek. Perbe keverednek, zsarolás miatt és végül a cég befuccsol. A sérelmekért kapott hatalmas kiengesztelő összegből pedig Felújitsák az új studiókat, probatermeket valamint mivel egyre jóbban megy az üzlet az alagsorban megyitanak egy apró kis büfét, ahol mindig friss ételt ehetnek. Közben persze kibontakozik ruru és aoi valamint ibuki és hika-chan szerelmiélete is. Valamint kideerül h a dout baszistája és énekes között már évek óta zajlik a viszony. A fanok meg nem csalódottak, sőt még jóbban örülnek a felállásban. Heti három munkanap. Kedd szerda csütörtök... Aoinak 5 nap, hogy rendezni tudja a cég dolgait, egyébbkét a csapatok dolgait a csapatvezérek végzik el, Aoi csak átolvassa a dolgokat meg aláirja, Kai meg néha besegit. Uruha rendbejön végül és Hikaru is.  The end.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.