4. Amikor a gondok csőstül jönnek és a választás oly súlyokat hordoz, hogy az ember lelke szakad meg alatta...

Uruha

- Mi a baj? – ez az a kérdés, amire hetek óta várok, hogy feltegyenek nekem, de valahogy sosem kerül sor rá. A rajongók, ha kérdik is, nem az állapotom iránt való érdeklődésük miatt teszik, csupán csak kedvesnek akarnak tőnni, meg kedveskedőknek, a szőleimmel ritkán beszélek, utoljára pár hette tettem meg, amikor el kellett nekik is magaráznunk a fennálló helyzetett. Szegény apámat az infarktus kerültette, amikor meglátta a cikket az ujságban rolunk... Annak ugyan tudatában van, hogy se én, se öcsém nem rajongunk a női testekért, viszont az már neki is nehéz lett volna felfogni, hogy két fiacskája éppen egymásba dugocskálják a fütyijüket... Nem is tudom hibáztatni emiatt. Ha nekem is két fiam lenne, és kiderülne, hogy mindkettő más, ráadásul egymást tömik, na ott lenne vége az életemnek.

Szóval, úgy tűnik, hogy senkinek sem érek annyit, hogy rákérdezzen hogylétemre, még akkor sem, ha látványosan sikitok már az a nyamvadt kérdés után.

- Semmi – válaszolta Ibuki. Valóban a semi mosdt nálla felért azzal, hogy idézzem? – „Mi a faszba kérded, ha tudod, hogy mibajom?”-  hát igen, a szépbeszéd mintaképe...

- Oké – Ennek a hosszabb változata részemről, valahogy igy szólna: - Jó, csak gondoltam történt valami...

Igy zajlanak a hétköznapjaink már hetek óta, pontosabban amióta kirobbant a pletyka a médiában. Se nem eszünk, se nem iszunk, se semmi. Én szokás szerint a kisajátitott fotelomban nézek magam elé, mig Kiki a kanapén terpeszkedik és rendszerint, ha valamelyikünk tűl feszült, egyett jót veszekszünk, s végül csapódik a bejárati ajtó. Igy történt ez pár napja is.

Már nem tudom pontosan, hogy miből indult ki a vita, csak azt tudom, hogy hirtelen mindent a másik fejéhez vertünk és Kiki volt az, aki azt mondta, hogy elég, és kisétált az ajtón.  

Iszonyatosan haragudtam rá, és hirtelen gondolataim oda kanyarodtak vissza, hogy ha Kiki nem teszi tönkre a lakását, s költözik be hozzám, talán lenne még esélyem arra, hogy Én és Yuu...

Reggel a kanapén ébredek, a telefonom ébreszt, ami makacs módon nem akar elhallgattni. Rápillantok a képernyőre, s látom, hogy ő hiv, de nincs nagy kedvem felvenni. Végül mégis megnyomom a gombot, s beleszolok.

- Igen? – kérdezem egyből. Nem szükséges most ide a szokásos tiszteletkör h: „Hali, mit csinálsz? Jól vagy, és te?” Egyértelmű az, hogy akar valamit és az biztos, ,hogy nem bájcsevegni velem ilyen kora délelőtt.

- Bejönnél a sürgősségire? – kérdi egyből. Tudtam, hogy akar valamit...

- Mit keresel ott? – kérdem, hadd föjjön egy kicsit a levében.

- Az most nem fontos. Na bejösz, vagy sem? – kérdi ingerülten, igy jóbbnak látom nem húzni az időt tovább, igy válaszolok neki.

- Fél óra és ott leszek – sóhajtom.

- Jó – feleli és azzal bontsa a vonalat.

A készülődés nem vesz igényben túl sokat. Hétköznapiasan öltözködöm, mintha egy lennék a több milió közönséges foglalkozással rendelkező emberek tömegéből, nem mint a zenész, aki kénytelen rejtőzköni, ha valaha el akar érni az úticéljához. Kihúzom feketével a szemeim, dobok fel egy kis parfümöt, majd cipőt húzok és indulok is ki az ajtón a kocsi kulccsal a kezemben.

Negyed óra múlva meg is érkezem a korház elé, gyorsan keresek parkoló helyet, majd

lerakom a kocsit és a sürgősségi felé veszem az irányt. Elképzeléseimmel ellentétben kint találok rá, egy padon gubbaszt gondolatai közé mélyedve, igy kicsit én is megynugszom, hogy olyan nagy gond mégse lehet...

- Kiki – szólitom meg, mire felkapja a fejét és rámnéz.

- Végre... – sóhajtsa. – Beszélnünk kell... – mondja ezt olyan nyomatékkal, minta élet-halál kérdése lenne ez a dolog.

- Miről? – kérdem, miközben helyet foglalok mellette.

- El kell mondanom neki, Kou. Kénytelen leszek elmondani neki az igazat. Én ezt már nem birom tovább... - motyogja maga elé, mig bennem megáll a levegő egy pillanatra. Tegnap esti dűhőm kiújjul, s immár kélpes lennék ölni is tehetetlenségemben. Miért kell mindig csak magára gondolnia?

- És mit érnél el vele? Mindketten munka nélkül maradnánk, és az sem garancia, ha most megértené és elfogadná az igazságot összejönnétek, mert kitudja, hogy meddig tartana ez a nagy szerelem. Megér neked annyit? Megéri neked az, hogy eldobd a munkádat egy olyan kapcsolatért, ami nem biztos, hogy évekre szól? – kérdeztem felháboródottan.

- Kou, a kérdés itt az, hogy te képes lennél-e ezt megtenni érte, vagy fontosabb neked az, hogy a rajongóknak villoghas a szinpadon – kérdezte ő.

- Nagyon jól tudod, hogy a munkám az életem, és azt is nagyon jól tudod, hogy ha a Gazenak lőttek, akkor nem lessz másik banda a fiúkkal, másokkal viszont én nem leszek hajlandó dolgozni. Nincs nekem ahoz idegzetem, hogy mindent újra épitsek a romjaiból, megválni tőle pedig olyan lenne, mintha a lelkemet tépnék ki. – magyaráztam neki. – Neked könnyű dönteni, mert még fiatal vagy, tehetséges és bármikor bekerülhetsz egy másik igéretes bandába, én viszont mihez kezdenék majd? Gondoltál az elmúlt hetekben legalább egyszer is arra, hogy milyen helyzetbe keveredtem a hülyeséged miatt? Gondoltál arra, hogy min kell átmennem nap mind nap, csak azért, mert felkaptad a vizet és lakhatatlanná tetted a házadat. Tudod te milyen az, amikor a többiek megvetően néznek rád, mert csalódtak benned? Van fogalmad róla, hogy min kell átmenjek naponta miattad? – kérdeztem kéltségbeesetten immár könnyeimmel küszködve. – Nem gondolod, hogy itt lenne az idő nem csak magadra gondolni, hanem a környezetedre is?

Hallgatot, percekig emésztgette a hallottakat, viszont nem szólt egy szót sem. Mit is mondhatott volna? Ne haragudj, igazad van? Ibuki, s a bocsánat kérés két külön dimenzió, vagy egyenes, melyek a végtelenig közelitenek egymáshoz, de sosem találkoznak.

Kiskorában is ilyen volt, amellett még nagyon makacs is, akár egy őszvér. Emlékszem, hogy bármire is kérte az ember fia, ha kedve volt hozzá megtette, ha nem, akkor löttek, hogy Kiki megtegye. Csakis olyan munkákat végzett el, amik nem okoztak túl sok gondot számára.

- Sajnálom Kou, de akkor is meg kell tennem... – szólalt meg hosszas hallgatás után, majd mint egy tornádó, úgy süvitett el mellettem egy szempillantás alatt, majd szaladt be a korház épületébe.

Magamba zuhanva  üldögéltem a padon, s probáltam megemészteni azt, hogy mindennek vége. A bandának, a barátságnak és legfőképpen attól estem kétségbe, hogy többé sosem lesz esélye annak a felállásnak, hogy: Yuu és én. Szivem akkor készült megszakadni, mikor rájöttem, hogy felesleges volt éveken át epekedni érte, felesleges volt félni valami olyansmitől, ami sosem történhetett meg, felesleges volt félni a visszautasitástól, a megvetéstől, ha sosem probáltam kimutatni iránta az érzéseimet.

Nem tudom, hogy mennyi ideje üldögélhettem a padon, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki nevemen szólit.

- Kouyou? – kérdezte, mintsem szólitott. Ő volt az, és kiváncsian nézte, hogy mit keresek itt.

Igazság szerint, ha ezt megkérdi tőllem, azt sem tudtam volna mit mondani neki. Talán az igazat. Talán azt, hogy szeretem. Talán azt, hogy mindent sajnálok és talán azt, hogy örülök annak, hogy megismerhettem.    

- Yuu? – néztem rá kiváncsian. – Netán egészségügyi problémáid vannak? - kérdeztem kiváncsian.

- Nem, velem minden rendben van – mosolygott rám. – Hikáruhoz jöttem... – válaszolta.

- Hikaruhoz? – néztem rá értetlenül, Yuu reakciója is hasonló volt, amikor rádöbent, hogy én semmit nem tudok a dologról.

- A párod nem szólt róla, hogy Hikaru korházban van? – kérdezte csodálkozva.

- Én ezt nem értem... – motyogtam magam elé, aztán eszembe jutott hevessége, az, hogy folyton csak azt hajtogatta, hogy el kell mondania és, amielőtt elrohant volna akkor is, bocsánatot kért azért, mert el kell mondania. Hirtelen kétségeim támadtak afelől, hogy talán jógtalanul öntöttem ki neki a lelkem, hogy talán jógtalanul kértem tőlle azt, hogy gondoljon rám is, mert én számára sosem lehetek az első, csak a második, harmadik a rangsorban. – Mi történt Hikaruval? – kérdeztem Yuutól.

- Állitólag gyomormosása volt... – motyogja Yuu zavartan, mintha büntudata lenne amiatt, hogy egy barátjáról pletykál a másiknak. Részben ez igaz is. – Minase mondta még a reggel, mindenki idegbeteg volt odabent... – motyogta. – Állitólag az utóbbi időben nyugtatókon élt, az este pedig túllött a mércén...

Megdöbbenek a hallotakon és csak most tudatosul bennem, hogy nem várhatom el Kikitől azt, hogy jelen pillanatban az én szakmai életemre gondoljon, mikor annak az embernek az élete forog kockában, akit imád, akit teljes szivéből szeret. Aoi-ról teljesen megfeledkezve vettem az irányt a recepció felé, majd kis várakozás után megkaptam az úhajtott információkat és már Hikaru szobája felé tartottam. A nagy siettségem közepedte, még kopogni is elfelejtettem, ezzel megzavarva őket, de végül minden tiztázódott. Amikor megláttam kétségbeesett arcát, amikor rájöttem, hogy ők teljesen egymástól függnek, félretettem a saját gondjaim, megfeledkeztem magamra gondolni, önmagamat sajnálni, s csak arra tudtam gondolni, hogy őket még a fenvaló is egymásnak teremtette, s annak tudatába, hogy az egymás iránt érzett mély szerelműs sem garancia arra,hogy a sirig egymás mellett lesznek, őket választottam, az ő boldogságukat választottam a sajátom helyett.

***

Nagyot sóhajtva lépkedtem a korház folyósoján, gondolataimba mélyedve. Egy percig sem bántam meg azt, amit tettem, és tudom, hogy nem is fogom megbánni. Azt bántam volna, ha nem teszem meg ezt a lépést, és emiatt egy ember, vagy akár kettő is öngyilkossághoz folyamodik. Nagyobb lett volna a büntudatom miatta, mintsem azért, mert cserbenhagytam az érzéseim. Az is igaz, hogy az érzéseim nem most hagytam cserben, hanem még akkor, amikor makacs mód eldöntöttem, hogy nem lépek Yuu felé, mert ez bizonyosan egyoldalú szerelem.  Olyannyira transzban voltam, gonyolataim rabja, hogy azt sem vettem észre, hogy valaki közelit felém és én épp nekimegyek, csak arra figyeltem fel, hogy zuhanok és velem együtt még valaki. Ő volt az, Yuu. Ott szuszogott a fülem mellett, szinte kapkodta a levegőt, és én is. Olyan hihetetlennek tünk az, hogy ilyen helyzetbe keveredhetek vele, hogy azt hittem álmodom.

- Yuu? – szólitottam. – Nehéz vagy... – sóhajtottam, amikor már öt perce terpeszkedett rajtam, s meg sem akart mozdulni.

- Ezzel azt akarod mondani, hogy kövér vagyok? – kérdezte durcásan, mire elnevettem magam. – Most mi olyan nevetséges? – morgolódott tovább.

- Semmi... – mosolyogtam rá, mert hirtelen eszembe jutott, hogy miért is szeretem annyira ezt a fekete démont. És abban a pillanatban döntöttem al, hogy nekem úgy is mindegy már, pár nap, hét és kitudodik minden, a karieremnek pedig lőttek, igy nincs okom habozni, s immár kimutathatom, mimondhatom azt, amire régóta vágyom. – És amúgy egy szóval sem mondtam, hogy kövér lennél. Számomra igy vagy tökéletes – suttogtam, majd Yuu döbbenetét kihasználva csókot loptam tőlle, életem legédesebb csókját...

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.