20. rész

Reita POV



Kész, vége, ennyi! Minek öltözzek gyorsan? Fáradt vagyok, hagyjon mindenki békén. Aludni akarok, Ruki-mat akarom, és még sorolhatnám, mit akarok, de ebbe inkább nem mennék bele. Késtünk 5 percet. Ruki meg még hisztizett, hogy gyorsan készüljek el. Oké, késtünk, sokat. 5 percet, csak nem mondtam, hogy hányszor 5 percet. Tök mindegy. Mit ne mondjak nem nagy vasz iz dasz a buli. Hülyülünk, beszélgetünk, eszünk, iszunk… baszunk. Szóval csak óvatosan. Az utóbbit azért nem csináljuk. Még jó… Azt csak kettesben csinálom Pöttömkémmel. Na bazd meg!

Ahogy nyúlok a piás pohárért, Ruki a kezemre csap, még mielőtt elérhettem volna, amit akartam. Aúú!

- Most meg mi van? – kérdem felhúzott szemöldökkel.

- Nem iszol Reita, az van!

- Aztán már miért nem?

- Ahha, belegondoltál abba, hogy ki fog hazának vezetni? Mert amint látom nem igazán… - most mit vagy úgy oda? Vezetek én, nyugi van.

- Egy pohár még nem árt meg… - vetem oda, mire rám néz nagy szemekkel.

- Remélem, hogy ezt nem gondoltad komolyan… Mert, nem iszol és kész! – fonja össze a kezeit maga előtt.

- … - mit mondhatnék erre? Semmit!

Ahogy körbe nézek, mindenki szája tátva, kezében megállt minden, és csak kussban néznek. Odafordulok hozzájuk.

- Mi van? – igen, ez a gonosz Reita! A belsőőő énem. Na nem ám.

Erre mindenki elkapja a fejét, és beszélgetnek, isznak, meg nem tudom, mit csinálnak tovább. Szerencséjük. Visszafordulok morcos kedvesemhez, aki még mindig gyilkos szemekkel néz rám. Nah… jól van már.

Közelebb húzom magamhoz, és összeérintem homlokunkat. Csak nézem a szemeit, ő pedig az enyémeket.

- Jól van, nem iszok. – suttogom szinte ajkaira.

Mosolyog egyet, majd kapok egy puszit a számra. Ehh… De legközelebb iszok, amennyi belém fér. Nem érdekel, akkor majd te vezetsz, vagy taxizunk haza. Esetleg gyalogolunk.



És akkor még én pakoljak el utána, mi? A nagy faszt, azt! Szerencséje, hogy nem egyedül küldött ide, hanem Ruki-val. Wehehe. Igen, határozottan, bele akarlak dobni. Már késő ellenkezni Pöttöm. Placcs. Csobbant a vízben. A rohadt…! Nem is tud úszni, a picsába! Én barom… Gyorsan leszedtem magamról a pólóm, és azonnal utána ugrottam. Bújt hozzám, mikor felhúztam a víz tetejére. Tényleg, itt a legmélyebb a víz. Hupszika…

- Chibi… - szólítom meg, de csak bújik hozzám. Mint valami kiscica. Tiszta cuki!

Jó, biztos haragszik, meg satöbbi. Én is haragudnék magamra… na de ez csak poén volt. Egy kis pancsolás, na. De ahogy ismerem, valamin behisztizik. És én basztam fel az agyát, gratulálok. A „hogyan basszuk fel Ruki agyát sikeresen?” című vetélkedőt biztosan nyerném. Ehh…

Megfogom derekát, és kiteszem a partra. Csak mered lefele, én meg közben lábai mellé teszem kezeim, de testtel még a vízben vagyok. Őt nézem. De nem nézne ám rám. Haragszik, és megértem. De azért nehogy ne szóljon már hozzám, az istenért!

- Picim… - újabb próbálkozásom, hátha rám néz. Éééés igen! De… de ne nézz így, oké? Álla alá nyúlok egyik kezemmel, hogy még jobban rám nézzen. Olyan arca van, hogy mindjárt elsírja magát. Szája is lekonyul, csillog a szeme. Ha megsiratom, kinyírom magam. Szeretlek picim…

- Élvezted? – mi? Na, nem erre a kérdésre számítottam az is biztos.

- Mégis mit?

- Hogy beledobtál, azt… - szinte már szipogva mondta. Jajj, ne haragudj már, tudod, hogy hülye vagyok. Naa…

- Ne haragudj már rám Pöttömke… tudod, hogy… - számra tette a kezét.

- Én is téged, de most haragszom… Olyan hülye vagy néha… - megint lehajtotta a fejét. Hát köszi, ez rendes volt. De azért igaz. És… ha jobban belegondolok… tud már ülni? Hmm…

- Mellesleg Chibi… - erre felkapta a fejét. – ha már itt tartunk… mióta tudsz te a seggedre ülni? – húztam fel egyik szemöldököm és nyaltam meg a számat. Erre bepipult, kirántotta magát kezeim közül, és a parton lévő asztalhoz sétált. Visszanézett rám, ritka gyilkoló nézéssel. – most meg mi van? –másztam ki a vízből, és akartam hozzá közel menni, de mikor megfogtam a derekát, azonnal leválasztotta kezeimet magáról. Na tessék, durcizik.

- Neked csak azon jár az eszed Reita? –aztán mi a francon is?

- Mi? – jobbat nem tudtam kinyögni, hát istenem, ez van.

- Ne tettesd a hülyét… állandóan csak a szexre gondolsz… - ez most szíven ütött. Ez nem is igaz!

- Na álljunk csak meg… már miért gondolnék mindig arra?

- Az előbb is… mikor megkérdezted, hogy mióta tudok a hátsómon ülni. Hát bazd meg, azóta. Még mindig sajog, mert te történetesen nem bírtál magaddal. Komolyan már… kezdem azt hinni, hogy csak arra kellek neked… - ez megint szíven ütött.
Jó közel léptem hozzá, erősen magamhoz szorítottam, így kénytelen volt a szemembe nézni, mert arcát kezeimmel tartottam.

- Ilyen még véletlenül se jusson abba a csinos kis buksidba. Szeretlek, és nem csak azért vagyok veled, hogy megdugjalak… - na ezen nézett egyet. De most tényleg azt hitted? Ne már…

- Komolyan mondod? – ráncolta meg a homlokát. Összeérintettem azokat. Az övét az enyémmel.

- Halál komolyan, vagy ne legyen a nevem Rei-chan! –vigyorogtam a végére. Ő is elvigyorodott, majd nyakamba fúrta a fejét. Jó volt így itt állni. De eztán ellökött magától és messzebb lépett, sunyin nézve engem. Na már megint mi az istennyilát csináltam?

- De a vízbe-dobásomért még haragszom. Te sosem gondolkozol, mielőtt csinálsz valamit?

- Csak akkor nem, ha rólad van szó… - csoszogtam közel hozzá, és mielőtt lesmárolhattam volna, Aoi nagy feje lógott a képembe Ruki feje fölött. Nem igaz, hogy most kellet ide jönnie.

- Khm, befejeztétek az enyelgést? –ez meg a gonosz és perverz Aoi! Jaj de utálom ilyenkor…

- Te hallgatóztál? – nézett hátra idegesen Ruki.

- Azt nem mondanám… csak mondjuk… éppen erre jártam, és meghallottam miről beszéltek… Semmi esetre se hallgatóztam. – elhúztam a számat, Ruki meg hátranézett rám, én pedig egy vállrándítással jeleztem, hogy nem érdekel, ha hallotta. Tudják meg, hogy együtt vagyunk.

- Rei… - szólalt meg Chibi.

- Hm? – húztam közelebb magamhoz és átfontam egyik kezem dereka körül.

- Pakoljuk össze a poharakat…

- O-oké. – pusziltam meg homlokát, majd elindultam nem tudom én hova. Minek pakoljunk el? Őőő, ja, mert Aoi azért küldött ide… világos.

- Amúgy… - szólt közbe Aoi. – Rei-chan… - kuncogott. Kinyírom, kinyírom. – jó ez a beceneved.

- Ezt akartad csak, vagy valami értelmeset is fogsz kinyögni? – néztem rá szúrósan, mire vette a lapot. Na azért.

- Segítünk pakolni! –jelentette be Ruki itt mellettem. Király… Aoi vigyorgott egyet, mondta, hogy a többiek már elmentek, és hogy köszöni a segítséget. Hát öcsém, van is mit.



Jó későn értünk csak haza. Megint hozzám mentünk, mivel ha én vezetek, akkor oda megyünk, ennyi. Hamar be is értünk a lakásba. Én már csak egy kiadós alvást akartam, de Ruki-m még kutyázni akart. Akkor kutyázzon. Arccal lefele dőltem bele az ágyba. Semmi ruhalevétel, semmi fürdés, semmi. Nincs hozzá se hangulatom, se erőm se kedvem. De valahogy csak nekem volt ez a véleményem. Ruki rám ült, mármint a fenekemre, és elkezdte levenni rólam a felsőmet.

- Ruki, ne… - nyögtem a párnába, elég rozoga hangon, mert nem volt szabad útja a hangomnak. Azta! Ez költői volt…

- Rei-baba… - ez hiányzott, bassza meg. A lebabázás… - menjünk fürdeni. –érzem, hogy elővette a kiskutya szemeit. Azoknak meg nem tudok ellenállni. Nem fordultam meg, csak azért sem.

- Te mehetsz, én nem fogok… - morogtam ismét a párnába, mire eltűnt a súly a hátsó felemről, de helyette mellettem süppedt be az ágy. Valaki játszik a hajammal. Aztán kezek a hajamban, majd simogat, egyre lejjebb, a tarkómon a kezek, és... ne! Tök mindegy, úgyis mindig leveszi a kendőmet. Igaz… már felesleges felrakni itthon. Na azt már nem! Akkor is rajtam marad, ha addig élek. Megfordultam, Ruki felé, aki láthatólag örült a fejének. – de ne vedd már ezt le… - nyúltam érte, mert kikötötte, és a kezébe volt az orrkendőm.

- Ha visszaadom, jössz velem fürdeni? – miért akarsz ennyire fürdeni velem?


Ruki POV



Úgyse kapod vissza Rei… Csak ha jössz velem.
- Ha visszaadom, jössz velem fürdeni? – kérdem tőle, reménykedve, hogy velem jön, szeretnék vele fürdeni. És amúgy is, nem jó piszkosan aludni…
- Úgyis láttál már nélküle… meg este van, minek aludjak vele? – na erre nem számítottam! De izééé… és ráadásul, miközben nem figyeltem, elvette a kezemből! Most meg önelégült vigyorral fekszik vissza. De ez nem ér!
- De Rei… gyere már! – rázom meg vállánál. Csak morog egyet, majd mérgesen néz rám.
Jól van! Ha nem, hát nem… én nem kényszerítem. Akkor piszkosan fog aludni, engem aztán nem érdekel. Majd alszok a kanapén! Hogy lehet, ilyen bunkó? Mi az, hogy nem akar velem fürdeni? Persze ha azt kérném, hogy dugjon meg, azt megtenné… minden visszaszólás meg morgás nélkül… Holnap haza is költözök. Amikor a zuhanyzóban tömött meg, az jó volt, mi? Akkor futott a fürdőbe, bezzeg most… Kis szemét! Már nem is szeret velem lenni. Hogy lehet ilyen? Nem, nem reagálom túl a dolgokat! Amikor ő kéri, akkor én megyek, még ha semmi kedvem sincs hozzá, mint jelen pillanatban neki. Akkor is dühös vagyok rá, és nem érdekel mi okból. Jó, lehet, hogy mostanában gonosz vagyok én is, de akkor is. Ez nem jogosítja fel arra, hogy ő is az legyen… Csak én lehetek gonosz, mert én vagyok a kisebb, gyengébb… satöbbi… ő meg gonosz, erős, akaratos, nagyobb, meg nem tudom…

Közben már a fürdőben vagyok, kezemben a pizsamámmal. Leteszem, majd elkezdek vetkőzni, és bemászok a zuhany alá. Megengedem a vizet, és áztatom magam, közben tovább tombolok magamban.

Ne is jöjjön velem fürdeni, soha többet! Nem kell. Tudok én egyedül is mosakodni. Sőt! Tudok egyedül élni, a nagy, hatalmas házamban is… Sabu-channal. Nem kell nekem egy Reita fajta lakás, elvagyok az enyémben is… Legalább egy perverz alakkal kevesebb. Este meg ölelgesse a takaróját, ne engem.

Ekkor meghallok egy nagy dörrenést, és úgy ugrok ki a zuhany alól, mint akit ágyúból lőttek ki. Gyorsan megtörülközök, felöltözök, és futok a szobába. Komolyan olyan, mintha az időjárás kényszerítene rá, hogy bocsássak meg neki…

Bebújok az ágyba, reménykedve, hogy vége a dörgésnek, és csak egy zápor volt, vagy rosszul hallottam. De sajnos nem. Akkorát dörren, hogy azt hiszem, mindjárt összepisilem magam. Szorosan odabújok Reitához. Nem hiszem el, hogy nem lehetek rá mérges a vihar miatt. Miért félek én tőle?
- Chibi… - nem vagyok chibi! –komolyan ennyire félsz a viharoktól?
- Nem félek! – morgom, de mondandóm ellenére, csak bújok hozzá, mint egy kisgyerek.
- Persze, azt látom. – motyogja, majd leveszi ruháit, csak az alsója marad rajta. Még szerencse, hogy azt nem vette le.
Mikor visszabújik mellém, átölel. Jajj, de jó! Így biztonságban érzem magam. De egy újabb dörgés romba dönti eddigi biztonságérzetem, mert az akkora volt, hogy azt hittem, kiugrok a bőrömből, még így Reita ölelésében is.
- Nyugi picikém. – picikém… nem is vagyok pici! - a vihar kint van, és nem jön be. – na persze… hagyjon ezekkel a dumákkal, tisztában vagyok velük.

Fejem mellkasába fúrom, és így próbálok elaludni, ami nagyon hamar sikerül is.


*



Reggel arra kelek, hogy a nap belevilágít az arcomba. A tegnap esti vihar ellenére, süt a nap. Remek!
Kezem, szemem elé emelem, és hunyorítva nézek ki az ablakon. Igen, szép idő van.
Mikor a másik oldalra fordulok, megdöbbenve veszem észre, hogy Reita nincs itt. De, akkor hol van? Nem szokott korán kelni. De már hideg a párnája, szóval, szerintem, rég elment innen. De hova? És mennyi az idő?
Megkeresem a telefonom. Az éjjeliszekrényen meg is találom, csak tudnám, hogy került oda? Lényegtelen. Az idő, lassan 12 óra lesz. Ideje lenne felkelni. De inkább lustizok. Ma megtehetem, holnap már nem. Holnap próba lesz, ma meg nem… szóval ráérek.
Aoi már tudta, hogy mi együtt vagyunk, de még nem nagyon látott minket úgy, mint tegnap. Hallotta a veszekedésünk is. Aminek nem nagyon örültem… na de mindegy. Lehunyom szemeim, és hamar visszaalszok.


*


Mikor újra felkelek, Reita még mindig nincs itt. Hol van már? Igazán hagyhatott volna valami üzenetet, hogy ne keressem, mert mit tudom én, hol van. De nem hagyott semmit. Lehet, hogy itthon van, csak csendben van? Akkor ki kéne kelnem az ágyból, hogy megkeressem.
Épp kelnék ki az ágyból, mikor nyílik az ajtó, és Reita mosolygó fejét látom meg. Ne higgye, hogy nem haragszom. Beljebb jön, és egy tálat vélek felfedezni a kezében, meg tejszínhabot, és talán… cukor?
Befekszik mellém az ágyba, én pedig kíváncsian figyelem, a kezében lévő dolgokat. Mit hozott? Pislogok rá egyet-kettőt.
Mikor meglátom a tál tartalmát, megsajnálom szegényt. Eper… nem szeretem az epret. De biztos nem azért hozta ide, hogy végignézzem, ahogy megeszi. Biztos nem tudta, hogy nem szeretem. Most el fogom rontani a kedvét, de én ezt nem akarom. Márpedig a tudtára kell adnom valahogy, hogy én ezt nem szeretem.
- Öhm, Rei… - kezdek bele, de nem nézek rá. – azt nekem hoztad? – csak, hogy biztos legyek benne, mielőtt megmondanám, hogy nem szeretem.
- Kettőnknek. – válaszol, nekem meg lelkiismeret furdalásom van. Miért nem szeretem én ezt? A legtöbb ember szereti, de én nem. Látszik, hogy különleges vagyok. Különlegesen hülye. Simán sikerül elbasznom az emberek kedvét. És ekkor lepődöm meg magamon.
Ahhoz képest, hogy pár perce még haragudtam rá, már lelkiismeret furdalásom van, hogy meg kell bántanom. Hát, ez vagyok én.
- Én… izé… nem szeretem az epret. – nyögöm ki, majd rá nézek, ő meg csak pislog, hol rám, hol az eperre. Már is elcsesztem a kedvét. Utálom magam!

- Jaj, de hülye vagyok. Meg kellett volna kérdeznem előbb. – motyogja maga elé. Látom, hogy folytatná, de ujjam a szájára teszem. Bambán pislog rám, én meg csak mosolygok. Elveszem ujjam szája elől, és megpuszilom.
- De… majd én megetetlek. – húzom széles vigyorra ajkaim, majd felülök mellette, és elveszem tőle a tálat, meg egyebeket. Ő is felül, majd én nyomok az eperre egy kis tejszínt, meg cukrot, és kiveszek egy darabot. A felesleges cuccot leteszem a kisszekrényre. Lassan a szájához emelem, ő meg eltátja száját, és én belerakom. Vigyorogva nézem, ahogy eszik.
- Finom? – kérdem továbbra is csak vigyorogva.
- Aha. – ő is mosolyog… szerencséje.
Folytatom az etetést, és már majdnem a végénél járunk, mikor elkezdi nyalogatni a száját, mint egy kiscica. Komolyan, direkt csinálja? Kezd magához hívni az-az édes száj. De ne nyalogasd, mert… mert kezdek rácuppanni. Amit azért nem kéne, mert akkor lehet, hogy csúnya részekig fogunk eljutni, megint az én káromra. Oké, hogy már nem is fáj a hátsóm, de a múltkori eset után, ülni sem tudtam, azt meg tuti nem engedné, hogy én legyek a seme. Pedig kíváncsi lennék az arcára. Vajon volt már alul? Na ez a kérdés nagyon foglalkoztat. De teljesen fölösleges ilyenen gondolkozni, mert nem engedné, és lehet, hogy megint megbánnám, hogy az történne… Szóval Reita, nyugi, és ne nyalogasd magad.
De múltkor a három egymás utáni menetek miatt fájt, mert ugye akkor nem egyet zavartunk le… De ha most elmúlt, és egy menet után visszatér a fájdalom? Azt én nem akarom… De akkor többet nem is leszünk úgy együtt? Azt Reita tuti nem bírná ki… Veszek egy nagy levegőt. Próbálom elfelejteni a témát. Kis időn belül sikerül is… Nem akarok vele lefeküdni, mert az fájna… ennyi, kész.
Egy újabb darabkát a szájába teszek, de már annyira aranyos, hogy nem tudom megállni, lassan ajkaira hajolok, és megcsókolom. Még érzem az eper édes ízét a szájában. Tudom ám, hogy direkt csinálta. De annyira aranyos volt, ahogy nyalogatta a száját.
Lassan kiveszi a tálat a kezemből, és az éjjeli szekrényre teszi. Gondolom, én. Lassan hátradől a párnákra, én meg dőlök vele. Nem tudom, mit akar… De most annyira aranyos. Különlegesen kedves ma…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.