Die





- A jövőnkre.. - suttogta csilingelő hangján, miközben az ég felé emelte poharát, majd egy pillanat alatt elnyelte ennek tartalmát.



Sosem szerette igazán az alkoholt, mégis, ilyen alkalmakkor el-elfogyasztott egy-egy pohárkával.



A mai nap pedig különlegesnek volt mondható, ma voltunk két évesek és ugyancsak ma szereztük meg az érettségi diplománkat is. Dupla ok az ünnepléshez.



Éjfél már rég elmúlt, amikor unszolni kezdett, hogy talán ideje lenne menni, én viszont semmiképp sem akartam még menni. Jól éreztem magam, s ha bár eléggé sokat ittam, úgy éreztem, hogy még nem eleget.



- Die, ha nem jössz haza, itt hagylak. – csattant fel idegesen Kouyou, de hát ki vette őt figyelemben. Egy buliban első a pia, aztán a többiek… Ő azonban úgy tűnik nem így gondolja. Felveszi magára kabátját, majd gyalog indul útnak. Egy percig még meredek távolodó alakjára, majd utána eredek.



- Hé, szivi – szólítom meg, amikor utolérem. Nem néz a szemembe, amikor elébe állok, oldalra fordítja fejét, még csak esélyt sem adva tekinteteink találkozására, engem azonban más fából faragtak, tudom, hogy nem adhatom fel. Gyengéden simítok végig arcán, mire rám kapja a tekintetét. Látom, érzem, hogy megsértettem, mégis játszom tovább a megsértetten. - Olyan jól érzem magam, miért akarod ezt most elrontani? – teszek neki szemrehányást, mire lehunyja szemeit, majd nagyot sóhajt mielőtt megszólalna.



- Die... én csak szeretnék veled kettesben is lenni – suttogja alig halhatóan, mire elmosolyodom. Mindig ilyen kis érzékeny volt. - Tudod mi van ma, nem? – kérdi immár ő is mosolyogva. Imádom a mosolyát.



- Hazamegyünk? – kérdezi pár pillanat múlva.



- Szeretnék még egy kicsit maradni. Fél óra, nem több… - kérlelem őt, tudom, hogy amúgy sem mondaná azt, hogy nem. Túlságosan jól ismerem őt.



Vigyorogva sétálok mellette, amikor végül megadja magát és önkényt indul meg a terem felé.



Tudom, fél órát ígértem neki, de eltel talán egy óra is, másfél, ő pedig folyton kérlelget, hogy most már ténylegesen ideje lenne távozni, nekem viszont eszem ágában sincs eltűnni innen. Jól érzem magam, mi tagadás. Aztán a kérlelése elhalkul, többé nem hallom. Fél óra telik el, míg rájövök, hogy azért nem hallom, mert nincs itt, mert itt hagyott, mint kutya a szarát. Dühösen veszem magamra a kabátomat, fújtatva sietek ki az ajtón, mint valami megbolondult vadmacska. Annak ellenére, hogy nyár elején járunk, így késő éjjel eléggé hideg van idekint. Kezeimre lehelek, majd összedörzsölöm őket, így próbálom felmelengetni őket. Erről is csak ő tehet. Miért nem tudott várni még egy kicsit? Miért kellett mindent elrontania? Nem lett volna jobb, ha most egymást ölelve sétálnánk hazafelé, ha a saját ujjaim helyett, az övéit próbálnám felmelegíteni leheletemmel?



Nem telik sok időbe,míg hazaérek, a fejem még nem tisztult ki teljesen, lehetetlen is lenne, ahhoz képest, hogy mennyit ittam. Hanyagul vettem le a cipőmet az előszobában, majd a szobája felé veszem az irányt. A szülei nincsenek itthon ma sem, mint oly sokszor máskor, így nincs senki, aki felelősségre vonhatna, hogy mit keresek itt ilyen későn. Ők nem tudják, hogy miféle kapcsolat is ez a miénk. Ők nem tudják, hogy szeretjük egymást.



Nem szólalok meg, amikor beérek a szobába. Levetem a kabátomat és a fotelba dobom, majd az ágy mellé settenkedem. Hosszasan nézem a paplan alatt didergő kupacot, de nem tudok mit tenni. Hallom, ahogy halkan hullatja a könnyeit, tudom, hogy most nagyon megbántottam, és mégis, ahelyett, hogy próbálnám kiengesztelni, csak magamra vagyok képes gondolni. Magamra, arra a rettenetes vágyra, amit iránta érzek. Az ő felére lépkedek, majd arcával egy vonalba guggolok, hogy láthassam arcát. Gyengéden simítok rajta végig, miközben füle mögé tűrök egy árván maradt hajtincset. Gyönyörű, mint mindig. Nem néz rám, meg sem moccan, csak kuporog ott sértetten, mintha oly súlyos lenne az, amit tettem.



Végre rám néz, igéző tekintettel, én viszont nem tudom mit kellene tennem. Annyi ideje már, hogy mellette vagyok, annyi hasonló helyzet után sem vagyok képes elgondolni, hogy most mit szeretne. Egészséges egy kapcsolat ez?



Ő teszi meg a következő lépést, annak ellenére, hogy ő sosem kezdeményez. Rám veti magát, s nyakamba fúrva orcáját sír tovább. Ebben a percben döbbenek csak rá, hogy többé nem akarom sírni látni, nem más által, általam sem. Ajkaimra hajol, majd kóstolgatni kezdi ajkaim, tett, ami újból meglep. Egy percig talán, ha habozok, majd visszacsókolok, miközben átveszem tőle az irányítást. Bújik, mint egy szelíd kiscica, igy gondolkodás nélkül evezek mélyebb vizekre. Nem válok meg ajkaitól, ettől a csodától sosem lennék képes, viszont kezeim, önállósulnak testén, elindulnak bekebelezni őt. Tenyerem bekúszik pólója alá, míg másik kezem fenekén állapodik meg, majd jól belemarkol. Szemembe néz, megpróbál lekászálódni rólam, de én nem engedem.



- Dieh – nyögi visszafojtottan, miközben ajkaimmal újból övéit ostromolom. – Kérlek Dieh… - nyögi, miközben meg-megszakítjuk csókunkat. – nem akarom most. – motyogja, szavai azonban ezúttal süket fülekre találnak. – Dieh.. – nyögi újból nevemet, ami másféle hatással van rám, mint amire ő számit. Nem tudok leállni, és nem is akarok. Csak őt akarom, kifulladásig csókolni, érezni magam körül forróságát, gyenge karjait. Lassan hámozom ki ruháiból, az elején még visszakozik, de végül megadja magát. Végigcsókolom testét, megkóstolom minden porcikáját, azonban nem nyújtom el túlságosan az előjátékot, felesleges, hisz délelőtt is együtt voltunk. Mindennemű előkészítés nélkül hatolok testébe, mely megremeg alattam. Szégyellem kijelenteni, de ittas állapotom miatt már azt sem tudom eldönteni, hogy a gyönyör miatt, vagy a fájdalom váltotta ki belőle ezt a reakciót, így végül finomkodás nélkül döngetem bele a padlóba. Hosszú perceken keresztül hajszolom a kielégülést, majd végül benne sülök el. Ezzel kapcsolatban mindig is haragudtam titokban rá. Szerettem azt, ha benne megyek el, ő viszont megalázónak találta a dolgot. Ahogy kicsúszom belőle, elfordul tőlem, nekem meg alig kell fél perc, hogy kijussak a fürdőbe, és máris viszontlátom a múltnapi étlapomat. Nem jön utánam, mint szokott, amit betudok annak, hogy valószínűleg nagyon kifárasztottuk egymást. Akkor jövök rá igazán, hogy mi az igazi oka ennek, amikor végre abbahagyom az okádást, majd épp tisztítanám le magam. Véres a péniszem. Ekkor esem kétségbe igazán, s mindenről megfeledkezve szaladok ki a szobába, őt azonban sehol sem találom. Az összegyűrt lepedőn azonban észreveszem, hogy ott lapul pár elkenődött vérfolt. Úrrá lesz rajtam a bűntudat, a félelem, igy pucérságomról megfeledkezve indulok meg keresésére. A lenti fürdőben találom meg, a kád mellet gubbaszt, és épp engedné meg a meleg vizet, mire felszisszen.



- Majd én… - suttogom, majd megengedem a vizet a kádba, és mellé térdelek.



Szinte eltűnik szemeim elől, oly kicsire húzza össze magát, és kerüli a szemkontaktust is, ami még jobban fokozza a bűntudatom. – Nem akartam… - suttogom rekedten. – Én nem akartam, hogy ez legyen – motyogom magam elé. - Csak szeretni akartalak, hogy szeress…



-Dieh... tudhatnád már, hogy te vagy a mindenem – motyogja nagyon halkan. - De most... most átestél a ló túloldalára. Ez most nagyon fájt.



Csak nézem, ahogy könnyei gyönyörű arcát csúfítsák, a bűntudatom pedig már gigantikussá nőtte ki magát, a félelem pedig, hogy többé nem enged magához közel, talán még annál is nagyobban él bennem. Mégis, mikor lábai alá nyúlok, és gyengéden a kádba helyezem őt, nem ellenkezik, sőt, kapaszkodik belém, mint nemrég, mielőtt ez a szörnyűség megtörtént.



- Ne hagyj itt – kapaszkodik belém, amikor elengedném. - kérlekh .. – könyörög, miközben még mindig hullanak könnyei.



- Nem hagylak... – suttogom, majd egy apró puszit hintek feje búbjára, majd kicsit előrébb helyezem a kádba, így pont beférek mögéje.



Mellkasomnak dönti fejét, miközben fészkelődik, s próbál nem a fenekén ülni. Magamhoz ölelem, miközben karjait cirógatva próbálom megnyugtatni, ami egy idő után sikerül is.



A víz lassan kihűl, így neki kezdek megmosdatni magunkat. Előbb karcsú nyakát, majd mellkasát tisztogatom meg, majd végül áttérek fenekére, mire felszisszen. Pipacspirosan fordul felém, s szinte szemeivel suttogja, hogy ne, de nem hallgatok rá. Tudom, ha én nem teszem meg, akkor ő önkényt nem fogja megtisztítani magát, túl fájdalmas lenne. Lassan hatolok bele ujjammal, próbálok gyengéd lenni, és kimosni belőle magom utolsó cseppjét is. Szótlan, de most ez nem zavar. Talán az csak még jobban szítaná bennem a bűntudatot, ha beszélne, ha próbálná azt mutatni, hogy minden rendben, miközben semmi sincs rendben.



Kiveszem a kádból, megtörölgetem, én is megtörölközöm, majd ölembe véve viszem fel a szobájába, majd fektetem rá az ágyára.



- Hol van a tubus? – kérdezem, mire értetlen fejet vág. – Tudod, amit a múltkor vettem, amikor túlzásokba estünk… - motyogom.



- A fiókba… - nyögi fájdalmasan, miközben próbál felülni az ágyba. Gyorsan kikapom a fiókból a tubust, majd rögtön mellette termek, és visszanyomom az ágyra. Hagyja magát, nem ellenkezik, így lefekszem melléje, majd simogatni kezdem oldalát, így próbálom ellazítani, ami lassan sikerül is. Kezem fenekére tér át, gyengéden simogatom, majd bejáratához irányítom, miközben nyomok rá egy kis krémet. Felszisszen, ahogy kenegetni kezdem, de aztán csak némán tűri, azt, amit vele művelek, miközben ajkaimra tapad. Ekkor sikerül végül megnyugodnom, hogy bármit is adjon a holnap, nem lesz az olyannyira szörnyű, hogy bár lélekben rettegek attól, hogy elhagy, mellettem fog maradni, mert szeretjük egymást, függetlenül a másik baromságaitól. Én ténylegesen szeretem őt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.