Uruha

- A jövőnkre… - emeltem a poharam a magasba és koccintottunk. Nehezemre esett meginni a tartalmát, de erőt vettem magamon és lenyeltem. Ünnepeltünk. Méghozzá duplán. Nem csak az érettséginket kaptuk meg a mai nap folyamán, hanem Diejal ma vagyunk 2 évesek. Die viszont annyira szereti az alkoholt, amennyire én utálom, és ma este sem hazudtolja meg magát az italfogyasztásában. Már javában elmúlt éjfél, de hiába próbálom Diet az ajtó felé irányítani, minduntalan visszatalál az italokhoz. Kezdem már kicsit unni, hogy kettőig nem lát, de még inna...

- Die ha nem jössz haza, itt hagylak. - mondtam mérgesen.

Mivel látom, hogy meg sem hallotta amit mondtam, ezért ott hagytam a francba és dühösen elindultam haza gyalog. Ennyit a 2 éves évfordulónkról...

- Hé, szivi – hallom meg Die hangját körülbelül 1 utcával odébb. Elém áll, de én elfordítom a fejem. Finoman az arcomra simítja a kezét, én pedig ránézek. - Olyan jól érzem magam, miért akarod ezt most elrontani? – kérdezi sértett hangon. Hát köszönöm, hogy még én vagyok a hibás. – sóhajtok egyet.

- Die... én csak szeretnék veled kettesben is lenni - mondom szomorúan. - Tudod mi van ma, nem??

- Hazamegyünk? – kérdezem pár pillanattal később.

- Szeretnék még egy kicsit maradni. Fél óra, nem több… - válaszolja, erre én csak sóhajtok egyet és szó nélkül visszasétálok a buli helyszínére, ő pedig vigyorogva jön mellettem.
Lassan 2 óra lesz, a fél órából, úgyhogy odaszólok Dienak, hogy én bizony álmos vagyok és hazamegyek, majd el is indulok. Nem tudom, hallotta e, de majd hazatalál egyszer. Az évfordulónknak azt hiszem lőttek...
Amikor hazaérek, lezuhanyozom és miután a kaját beraktam a hűtőbe amit az évfordulónkra rendeltem, bebújok az ágyba.
Nem tehetek róla, de némán folyni kezdenek könnyeim, ahogyan a sötét égre nézek ki az ablakon. Máshogyan terveztem a ma estét.
Amikor Die bejön a szobába, próbálom visszafolytani a könnyeimet, de nem igazán megy és szerintem tudja hogy sírok. Lassan idejön az ágyhoz, majd leguggol hozzám. Nem nézek rá, csak elbámulok mellette a sötétségbe. Ő viszont gyengéden simít végig az arcomon és egy kósza tincset a fülem mögé tűr. Kíváncsi vagyok mit szeretne, nagyon ritkán ilyen velem mint most. Vajon mire gondolhat?

Lassan ráemelem a tekintetem, és a szemébe nézek, közben szipogok. Mikor ölel végre meg? De túl gyenge vagyok, túlságosan szeretem. Nem tudok rá haragudni még mindig. Pedig hányszor megbántott már, mégis... Mindennél jobban szeretem. - borulok a nyakába úgy, hogy eldőlünk és csak a nyakához bújva sírok tovább. Lassan ajkaira hajolok, és lágyan megcsókolom. Remélem érzi, hogy ő mindennél fontosabb nekem. Miután visszacsókol, sírásom is alábbhagy, és cica módjára simulok hozzá, hogy minél jobban érezhessen biztonságot adó karjait.
Amikor megmarkolja fenekem elválok ajkaitól, és a szemébe nézek, amely tüzel a vágytól. Szexelni akar. De én most nem. Megpróbálok felkelni róla, de visszaránt.
-Dieh.... kérlek Dieh... nem akarom most - motyogom. - Dieh... - próbálnám eltolni magamtól, de nem tudom, ő sokkal erősebb nálam.
Amikor már vetkőztetni kezd, nem ellenkezem csak hagyom magam. Hiába voltunk együtt délelőtt, most mindenféle tágítás nélkül hatol belém, és mit mondjak... fáj. Fáj amit tesz. Fizikailag is és lelkileg is. Most már csak azt szeretném, hogy minél hamarabb legyünk túl rajta. - folynak könnyeim némán. - Sosem volt még velem ilyen erőszakos. Sosem bántott még fizikailag. Most meg… teljesen kifordult magából.
Miután belém élvezett, persze gumi nélkül, végre kicsúszik belőlem és mellém dől, én pedig oldalamra fordulok, neki háttal és felzokogok. Nem bírom tovább visszatartani.
Amint elfordulok, ő már itt sincs… hallom hogy hány… remek… - levánszorgok a lenti fürdőbe és pár percig csak sírok, majd mikor épp nyitnám meg a meleg vizet, akkor meghallom hangját.

- Majd én… - suttogja. Nem merek ránézni, csak összehúzom magam. – Nem akartam… - suttogja rekedten. – Én nem akartam, hogy ez legyen. Csak szeretni akartalak, hogy szeress…

-Dieh... tudhatnád már, hogy te vagy a mindenem - motyogom nagyon halkan és szomorúan. - De most... most átestél a ló túloldalára. Ez most nagyon fájt. - potyognak könnyeim. De amikor a lábaim alá nyúl, hogy beletegyen a kádba, eddigi félelmem mintha nem is létezett volna, kapaszkodom nyakába, és nem akarom elengedni. Hiába ő az aki bántott, mégis ő életem szerelme és nélküle nem tudnék létezni.

- Ne hagyj itt – motyogom és szorítom nyakát, mikor el akarna hajolni tőlem. – kérlek…

- Nem hagylak. – suttogja, majd kapok egy puszit a fejemre és beül mögém, én pedig csak bújok hozzá amennyire csak tudok, de nagyon fáj a fenekem így muszáj vagyok fészkelődni, de sehogy sem jó. Egy idő után Die elkezd mosdatni, de amikor a keze a fenekemhez ér, felszisszenek. Fáj. Elvörösödve fordulok felé, és szinte könyörögve nézek rá hogy ne tegye, de mégis megteszi. Borzalmas érzés ahogyan kimossa belőlem élvezetét, legszívesebben felordítanék a fájdalomtól, de mégis némán tűröm amit csinál velem, mert tudom hogy ezzel jót akar, de könnyeim ismét útnak indulnak, és csak kapaszkodok vállaiba.
Amikor végez, kivesz a kádból, megtörölget, és felvisz a szobámba.

- Hol van a tubus? – kérdezi, mire értetlen fejet vágok. – Tudod, amit a múltkor vettem, amikor túlzásokba estünk…

- A… a fiókban. – motyogom, majd a tubussal a kezében idejön hozzám, és mögém fekszik. Tudom mit akar, és én nem akarom. Nagyon nem. Pedig muszáj… Die próbál kicsit megnyugtatni, és finoman simogatja az oldalam, és talán sikerül is egy idő után, majd a krémmel elkezdi bekenni a fenekem. Csíp… nagyon csíp az a vacak… Aztán hirtelen az ajkaira tapadok és próbálom elterelni a saját gondolataimat a csókkal, hogy ne a fájdalomra koncentráljak, majd csak azt veszem észre, hogy már nem kenegeti a fenekem, hanem a derekamnál fogva húz magához.

Azt hiszem minden rendben lesz – mosolyodom el, mielőtt elalszom.

Másnap kómásan ébredek fel és amikor fordulnék a hátamra felszisszenek mert fáj a fenekem.
Die még mellettem alszik, szóval inkább óvatosan visszafordulok az oldalamra. Vajon miért volt olyan tegnap? Kezdjek tőle félni?
Vajon alszik még? Szerintem ébren van, mert túl mereven fekszik. Nem így szokott aludni. De akkor miért teteti, hogy alszik?

- Die.... - suttogom halkan hátra rám néz. - - Die.. fent vagy? – kérdezem, de nem felel.

Csak sóhajtok egyet és nagyon óvatosan megpróbálok felkelni az ágyból és lemegyek a konyhába. Lemegyek a konyhába, készítek egy bögre forró kakaót, és azzal a kezemben ülök le a kanapéra, vagyis inkább fekszem és bekapcsolom a tv-t. Várok, hogy Die lejöjjön, de még délben sem tolja le a seggét, ezért hát felcsoszogok hozzá, és amikor bemegyek a szobába az ablakon néz kifele.
- Die.... miért nem jöttél le?
- Die? - szólítom meg ismét, mert nem válaszolt. - Die felelj kérlek. Mi bajod van?
- Sajnálom. – nyögi ki végre, majd a nyakamba veti magát és sír.
- Kicsim... - suttogom meglepetten, hiszen még sohasem láttam őt sírni. - Mi a baj, hm? Miért sírsz? - simogatom a hátát egyik kezemmel, másikkal pedig derekát ölelem.
- Sajnálom... Sajnálom… - ismételgeti.
- Csshhhhh - próbálom nyugtatni, miközben simogatom és ölelem magamhoz. - Nincs semmi baj, tudod, hogy szeretlek. Mindennél jobban. - Nem tudok rá haragudni. Egyszerűen nem megy. Főleg hogy sír. Még sosem sírt semmiért sem.
Kis idő múlva megnyugszik, én pedig egy könnyed csókot lehelek ajkaira és rámosolygok.
- Én is szeretlek. – suttogja, majd csókolgatni kezd.

- Gyere, csinálok neked reggelit - mosolygok.

- Az nagyon jó lenne… - motyogja, majd ad egy újabb csókot.
Lemegyünk a konyhába, Diet leültetem az asztalhoz és összedobok neki egy kis rántottát majd egy tányérra pakolom és elé teszem. – Jó étvágyat.
Miután megette a reggelijét, felmegyünk a szobába és megpróbálok lassan leülni, csak hát nem megy. Die idejön hozzám, és mosolyogva dönt végig az ágyon. Végre ismét mosolyog, és ez boldogsággal tölt el.
Nyakam kezdi csókolgatni, amit egy ideig hagyok, de amikor elölről megmarkol, rémülten nézek rá. Ugye nem akar megint…?
- Dieh neh… könnyesedik be a szemem. Megint félek.
- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – mondja, majd a hátára fordul, és az ölébe húz. Én csak pislogok, hogy mit szeretne, mert nem értem, majd ismét megcsókol és simogatni kezd, nekem pedig kezd körvonalazódni terve.
- Dieh... nekem fáj a fenekem, nem tudlak most meglovagolni.

- Kou, azt kérem tőled, hogy most te szeress... - mosolyog rám, mire értetlenül pislogok felette.

- Azt szeretnéd, hogy kényeztesselek?
- Azt szeretném, hogy élvezd, hogy kínozhatsz... - vigyorog rám, mire végül leesett, hogy mit akar.
- Die, biztos vagy benne?? - csókolgatom nyakát vigyorogva.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.