Kyo



Kaoru éppen nyitná a száját, mikor Shinya visszatalál hozzánk. Ez gyors hívás volt.

- Srácok, szerdán találkozó délután. Szóval próba után indulunk. – tájékoztatott minket, majd folytattuk tovább a próbát.

Nagyon nem akartam azt a bizonyos szerdát, de végül is eljött. A piknik mint kiderült csak egy fedőnév, amit drága dobosunk talált ki. Igazából egy privát klubba vezetet minket, és ott ültünk le egy nekünk kibérelt boxba, ahol már vártak a többiek. Én csak morogva intettem egyet, majd beültem a Kaitól legmesszebb lévő helyre és az asztalt bámultam, vagy lábammal toltam el az asztal alatt játszó dögöket, mert persze, hogy el kellett őket hozni.

Az elején elég nagy a kínos csend, majd ahogy meghozzák az italokat, egyből oldódik a hangulat, főleg a gitárosok terén.

Die a rövid fekete, és ha jól veszem ki pink csíkos hajúval megtaláltam a tökéletes összhangot, mert mind a kettő már tuti, hogy seggrészeg, így csak fossák a szót egymás szavába belevágva. Shinya az énekessel tárgyalja meg a tökéletes kutyatartás rejtelmeit és mesélik el legszebb együtt töltött perceiket, míg a többiek is beszélnek valamiről. Azt már nem hallom rendesen Daisuke ordibálásától. Kai viszont még mindig az első poharát kortyolgatja. Lehet nekem is bele kéne innom, még hozzá se nyúltam a sajátomhoz.

Végül felhörpintem az ital tartalmát, aztán folytatom eddigi tevékenységemet tovább, az az ülök és bámulok magam elé a többiek hülyeségét hallgatva. Fejemben egyre többször fordult meg, hogy menni kéne, főleg, hogy érzem, ahogy engem bámul, de mégsem megyek. Nem is tudnák, mert csak egy hatalmas loccsanást hallok, mire felkapom a fejemet, de a szag így is jelzi, hogy valaki bizony itt hányt nem is kicsit. Méghozzá a kendős barátunk. Vicces, hogy a többinek nem tudom a nevét, de igazából nem is érdekelnek. Számomra csakis ő van. A magasabbik valamit elkezd dumálni imbolyogva, én meg úgy döntök, hogy elmegyek a mosdóba, mielőtt végig kellene néznem, ahogy sorfalat állnak és úgy hánynak. Még várok egy ideig az egyik wc tetején ülve, majd miután kint elcsendesültek a zajok előmászom rejtekhelyemről és elindulok kifelé. Csak hogy van egy kis bökkenő. Mindenki elhúzott, így nincs mivel hazamenni a taxin kívül, de az meg drága. Húzom el a számat a gondolatra, hogy taxit hívjak a szakadó eső közepén, mert időközben az is eleredt, én meg persze esernyő nélkül vagyok.

Nyúlok telefonomért, hogy hívjak egy taxit, mikor valaki mellém áll és esernyőt tart fölém.

- Majd én elviszlek. – int fejével a kocsija irányába.

Nem mondok erre semmit se, csak bólintok. Miért ver a sors? Most itt ülök az ő kocsijában, az ő illatát szívom be, és ami még rosszabb, az ő háza felé tartunk, mert az időjárásos erős széllökésekről papol. Természetesen ő lakik közelebb a helyhez, ezért megyünk hozzá. Pedig mondtam én neki, hogy dobjon ki a metrónál, lent úgy sincs széllökés, de nem ő ragaszkodott hozzá, hogy biztonságban tudjon engemet, akit nem is ismer.

Felvisz a lakásába egy idegent, pontosabban egy morcos idegent, vagyis engemet. Itt ülök a kanapéján, a pohár teát elfogadom, de többre nem vagyok hajlandó. Próbál beszélgetést kezdeményezni, de nekem ez nem akaródzik. A múltkori csalódás még mindig bennem van, így csak morgok. Nem szeretem a hazug emberek, már pedig ő az.

Aztán, idővel rájön, hogy belőlem egy értelmes szót sem csikar ki, hiába csinál vacsorát a konyhában, így magáról kezd el csacsogni megállás nélkül, míg ki nem kívánkozik belőlem egy bizonyos kérdés, ami inkább kijelentés, mint kérdés.

- És most, te azt akarod, hogy mindezt el is higgyem? – kérdem felvon szemöldökkel.

- Ezt, hogy érted? – fordul felém a konyhapulttól.

- Hazug embernek szavát sose hidd. – iszom ki a bögréből a maradék teát, majd elindulok a bejárat felé.

- Várj, hová mész? – jön utánam.

- Szerintem elég nyilvánvaló. Köszönöm a teát, most megyek.

- Meg fogsz ázni.

- Van taxi.

- Az drága. Miért nem akarsz itt maradni?

- Szerintem elég világosan a tudtodra adtam. – nézek mélyen a szemébe.

- Beszéljük meg. – húz magával a kanapéhoz, ahol leültet.

- Nem is ismerlek, mit beszéljünk meg?

- De szeretném, ha ismernél.

- Tessék? – kerekedik ki a szemem, a szívem meg nagyot dobban, de hamar észhez is térek – Hazug ember barátsága nem kell! – állok fel, de visszaránt az ölébe.

- Nem szoktam másoknak hazudni, csak a magazinoknak. – néz mélyen a szemembe – Neked meg sosem hazudnák. – hajol ajkaimra és kér bebocsájtást, amit örömmel adok meg neki.

Most mit tegyek? Legszívesebben itt helybe széttenném a lábaimat neki, de akkor azt hinné, hogy bármikor megkaphat. Mennyit kéne akkor most neki engednem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.