Uruha



Emlékszem, mikor először megláttam Aoit. Már akkor volt egy kisugárzása, ami magával ragadott. Talán pont ez a kisugárzás volt az, ami miatt végképp arra a döntésre jutotta, hogy biszex vagyok. Eddig nem nagyon tudtam hova rakni a dolgot, de végül szépen lassan elfogadtam a dolgokat és szerelembe is estem az évek alatt, csakhogy bevallani, nem volt olyan könnyű, mint gondoltam. Ő volt az egyetlen, akinek nem volt elég az egy év, hogy megnyíljon előttünk. Sőt, ha jobban belegondolok öt év kellett hozzá, hogy jobban megismerjük, de velem ellentétben a többiek még most sem ismerik őt igazán, amit meg is értek. Én se mernék így közel engedni másokat magamhoz.

Rengetegszer próbáltam elhívni valahova, vagy, hogy jöjjön át hozzám, de nem sok sikert arattam ez ügyben. Szinte lehetetlen volt a közelébe férkőzni, mert, ahogy egy lépést tettem feléje, ő úgy lépett hátra kettőt.

Aztán egy éjszaka elindultam világot látni, vagyis beültem egy pubba, ahol megláttam őt iszogatni, így mellé ültem le.

Látszott rajta, hogy elég sokat ivott, de még valamennyire tisztában volt a körülötte történő eseményekkel. Mivel aggódtam érte, így csak egy korsó sört kértem és hallgattam mondandóját. Sosem gondoltam volna, hogy így tudom meg, hogy mit gondol rólam. Az egész pub minket figyelt a végén, annyira hangos volt, ráadásul sírva is fakadt boldogságában, mindezt azért, mert egy olyas valakivel zenélhet egy bandában, mint én. Ekkor tudatosult bennem, hogy Aoi felnéz rám, míg magát sokkal lejjebb gondolja, mint ahogy a valóságban áll, pedig szerintem ő is van olyan jó, mint én.

Ezek után már csak a hülyeség dőlt belőle, így jobbnak láttam menni.

Nehezen, de sikerült felvinnem a lakásába, ahol olyasmi történt, amire nem számítottam. Aoit leültettem egy tál sós rágcsa társaságában és egy pohár vízzel a konyhában, míg én elmentem mosdóba, de mire visszaértem hozzá egy konyhakést tartott a kezében és éppen emelte csuklójához.

- Yuu! – rohantam hozzá és vertem ki a kezéből a kést – Normális vagy?! – rázom meg kissé a vállainál fogva.

- Kouyou? Te mit keresel itt? – néz rám nagy szemeivel.

- Hogy, hogy, mit? Most hoztalak haza a pubból és fel akartad vágni az ereidet!

- Te miről beszélsz? Én nem…én…én…- hajtja le a fejét és kezd el dülöngélni, majd lecsúszik a szekrénymentén, térdeit felhúzva fogja a fejét és sír.

- Hé, ne sírj. Hallod. – guggolok le mellé, de egyáltalán nem tudok mit kezdeni a helyzettel.

Csak sír és mond valamit, amiről lövésem sincs. Nem értem miről beszél, de lassan kezd olyan lenni, mintha saját magával beszélne, vagyis jelen pillanatban ellenkezne.

Itt valami nagyon nincs rendben. Bemegyek a fürdőbe, ahol a tükrös polcot kinyitom és bingó, megtalálom a gyógyszeres részleget, amiben megtalálom a pszichológus által felért kedélyjavítót és nyugtatót meg még fene tudja mit, kiöntök a tenyerembe a beírt adagokból, majd visszamegyek hozzá. Ő persze ellenkezik, és nem akarja bevenni a bogyókat, de végül sikerül lenyeltetnem vele.

- Nincs semmi baj. – húzom magamhoz a földön és simogatom a hátát, míg el nem alszik.

Ez volt az az este, mikor úgy döntöttem, hogy megpróbálok segíteni rajta. Aznap vele maradtam és másnap megbeszéltem vele a dolgokat.

Eleinte zavarta, és szégyellte magát e miatt, de engem nem érdekelt, mindig elkísértem őt az orvoshoz és ügyeltem, hogy beszedje a gyógyszereit.

Ahogy telt az idő úgy engedett magához közel és minden csak úgy történt, mintha normális lenne, ha egy ember vigyáz a másikra, akkor összejönnek. Nem törtem a fejemet azon, hogy hogyan mondjam el neki, hogy szeretem, milyennek tervezzem meg az első randit, egyszerűen csak összejöttünk és így nyugodtan mondtam meg neki, hogy mennyire is szeretem őt, mivel nem kellett tartanom a visszautasítástól, mert tudtam, hogy ő is szeret. Persze, egyáltalán nem volt zökkenőmentes a kapcsolatunk, mert sok gondot okozott ez az egész, de mindig meggyőztem magam, hogy csak még egy kicsit bírjam ki és utána jobb lesz, hisz az orvos is megmondta. Az a még egy kicsi két év lett, mire leállhatott a gyógyszerekkel és nem kellett attól tartanom, hogy visszazuhan. Kemény időszakvolt, amit a munkába is magunkkal vittünk, de meg kellett tenni. Ha én akkor nem teszem meg, akkor nem biztos, hogy ez lenne a mostani felállásunk. Sokszor gondoltam azt, hogy elég, én már nem bírom tovább, de szeretem őt. Szerintem ennek és a nyugodtságomnak köszönhetően bírtam a dolgokat kezelni, de meglett az eredménye. Már három éve normális párként éljük az életünket.

Idén volt a banda tízedik évfordulója, így a nagy turnék után kaptunk egy hét szabadságot a fotózás helyszínén, ami japán egyik kis szigetén volt. Hajóval jöttünk ide és egy régi terepjárgány vitt el minket a barátságos hotelhez, ami szerencsére nem volt nagy férőhelyes, illetve az itt lévő emberek relaxálni jöttek ide, akárcsak mi. A környéken a hotelen kívül semmi sem volt. Az ételt is mindig hetente hozzák. Áramot meg a generátor csinálja, illetve a szélmalom. Ruki Reitával került egy szobába, Kai a menedzserrel én pedig az én Aoimmal. Az első két nap csodásan alakult, de aztán elérte a szigetet is a vihar, így nem igazán tudtunk kimenni, ráadásul estére csak még erősebb lett.

Mikor kijövök a fürdőből, látom, hogy Aoi valamelyest megnyugszik, de még így is fél, így én húzom el a függönyöket, csukom be a bukóra rakott ablakot, majd kapcsolom be a tv-t.

- Mit szólnál, ha ezt megnéznék? – mutatok fel egy dvd tokot.

- Vígjáték?

- Igen. De valami ősrégi.

- Nem baj. Jöhet.

Berakom a lemezt a lejátszóba, majd befekszem mellé az ágyba, ő pedig amennyire csak tud, hozzám bújik.

A tv-t a kelleténél hangosabbra veszem, hogy ne hallja a dörgés hangját. A film pocsék, és ezt szerintem ő is tudja, de ettől legalább megnyugszik, mert Aoi mindig is félt a vihartól.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.