Aoi



Régen nagyon is utáltam magam azért, ahogy viselkedtem. Tény, hogy nem önszántamból lettem ilyen, de akkor is. Magamat hibáztattam érte, amit nem kellett volna. Hiába mondta a pszichológusom is, hogy ne magamat hibáztassam, mert az csak önsanyargatáshoz vezet és romlani fog az állapotom, de nem érdekelt. Ugyan úgy folytattam a saját magam okolását, aztán, mikor kezdtek kimaradozni órák, vagy időszakok, akkor úgy döntöttem, hogy megtartom a távolságot, minek következtében a depresszió is kezdett felerősödni bennem.

Aztán jött Kouyou. Nagyon is szégyelltem magam, hogy így látott meg. Azt kívántam akkor, hogy bárcsak megtörtént volna a dolog és akkor nem kellett volna leülnöm vele beszélgetni erről az egészről. Ha nem lenne ilyen nyugodt természete, akkor biztos, hogy nem így alakultak volna a dolgok. Mert ő akkor végighallgatta a kitöréseimet, rezzenéstelen arccal tűrte, ahogy ordibálok vele, majd szimplán leöntött egy lábosnyi hidegvízzel és leültetett beszélni. Azt hittem, hogy ki fog nevetni és bolondnak tart majd, de nem így lett. Közölte, hogy velem jön minden egyes alkalommal, ami eléggé kellemetlen volt a számomra és sokat feszengtem emiatt, de végül elfogadtam. Inkább kénytelen voltam elfogadni, mert egy idő után nem csak elkísért, hanem be is költözött hozzám és szavak nélkül, de összejöttünk, amit csak később illettünk szavakkal. A két kegyetlen év alatt rengetegszer fordult meg a fejemben, hogy elhagy és az már tényleg az én hibámból, hisz én vagyok a beteg, nem ő. Ez a rettegés, csak még jobban rárakott a dolgokra, főleg, mikor az orvos megbeszélte vele, hogy segítsen leállni a gyógyszerekről, mielőtt azoknak a mellékhatása is kijön rajtam. Kegyetlen egy két év volt, de sikerült. Már nem kell szednem őket és nincsenek depressziós hullámaim sem. Mondhatni, hogy olyan vagyok, mint mielőtt feljöttem volna Tokióba. Persze, a biztonság kedvéért mindig van nála is a gyógyszerekből, de örülök, hogy három éve nem kellett hozzányúlnom.

De most, minden rendben van azt leszámítva, hogy kint már mióta esik, és ez már nem csak eső, hanem egy jó nagy vihar. Hiába mentem elsőként fürdeni és töltöttem el ott a kelleténél is több időt, hogy ne halljam a dörgést és ne lássam a villámok fényeit, most mégis kint vagyok és ülök az ágyban. Félek elhúzni a függönyöket, mert olyan vagyok, mint egy gyerek. Nem merek kinézni az ablakon, Kou meg sokáig fürdik, mint mindig. Nem tud sietni, csak a szexben és a piálásban. Lassan már idegesen trappolok az ujjaimmal a térdemen, mire végre valahára kitalál és elhúzza a függönyöket. Lehet, együtt kellett volna fürdenünk. Most már mindegy, mert itt van mellettem, mitől megnyugszom. Berak a tv-be egy ezer éves vígjátékot, majd a hangerőt a kelleténél is magasabbra tekeri, csakis miattam, hogy ne halljam, ha dörög az ég. A film pocsék, de most mégis szükségem van rá, hogy elaludjak.

Reggel elsőként ébredek. A tv már nem megy, dörögni se dörög már annyira hangosan és kint sincs már olyan sötét. Kouyout hagyom aludni, így csöndben öltözöm fel, majd lemegyek az étkezőbe, ahol egy tálcát telipakolok és felviszem, mert mire felébred, már nem lesz reggeli.

Egy részét elfogyasztom, majd a régimódi kanapéba beülve nekikezdek az olvasásnak.

Az egész hely ahol most vagyunk, a lehető legmesszebb van a fővárostól és a civilizációtól japánon belül. Tetszik a hely, hogy egy lakatlan kis szigeten vagyunk egy régebbi európai stílusú hotelba ahol maximum huszonöt ember ha elfér. Az étkező egy hatalmas nagy asztal a társalgóban meg egy óriási kandalló megy, előtte szintén régi stílusú kanapéval. Itt még az ágyon kívül a kád is régi stílusú. De tetszik. Megnyugtató. Jobban örülnék, ha az eső nem esne, mert akkor lehetne kint sétálni, de most be kell érni ennyive. Itt még a telefonomhoz sincs kedvem hozzányúlni, pedig azt szinte le se lehet vakarni rólam.

Sejtésem beigazolódott. Dél fele Uruha egy nagy nyújtózással egybekötve ül fel a hatalmas ágyban.

- Jó reggelt. Hoztam fel neked reggelit.

- Reggelt. – törölgeti meg szemeit – Köszönöm. Te nem eszel?

- Már ettem. Mindet megeheted nyugodtan.

Ölébe veszi a tálcát én nekilát az étel elfogyasztásának. Amint végez megy fogat mosni, majd ő is átöltözik és lemegyünk a hallba, ahol a többiek is lassan helyet foglalnak.

- Hát, fiúk, ne haragudjatok. Nem gondoltam volna, hogy ilyen lesz az idő. Pedig jó időt ígértek. – szabadkozott Sakai.

- Jah, Tokióba. – szól be Akira, mire Yutaka vet rá egy szigorú pillantást.

- Semmi baj, majd eláll. Amúgy is, ennek az egész helynek van egy hangulata, így tudunk relaxálni.

- Jó nektek. Nekem viszont ki kell vinnem Koront sétáltatni. Szóval, ha megbocsájtotok én mentem megázni. – állt fel Takanori, majd a kutyájával együtt elindultak kifelé a bejárati ajtón.

Egész nap a hallban található uno kártyákkal játszottunk, mint a régi időkben. Mást úgy se nagyon tehettünk volna, mert az eső még mindig esett.

Koron új barátra tett szert Mimiko társaságában. Mimiko egy fajtájából való lánykutyus volt és egy idős hölgyhöz tartozott.

Vacsora után ismét visszamentünk a szobánkban. Uruha éppen a függönyt húzta volna el, mikor szemét módon a hideg kezeimmel benyúlok a pólója alá és kicsit megcsavarom mellbimbóit.

- Aoiiiiiiii! – visít fel a hidegtől, majd mint akit bolha csípett, úgy fordul meg velem szembe és nekiáll mellbimbóit dörzsölgetni és meg csak vigyorgok rajta.

- Ezt miért kellett? – néz rám boci szemekkel.

- Csak. – vonom meg a vállamat – Nem tudom, de muszáj volt.

- Vagy úgy. – szűkíti össze a szemeit.

- Na, én mentem fürdeni. – riszálom be magam szó szerint a fürdőbe, de ahogy becsukom az ajtót, máris tépődik fel és egy türelmetlen Uruha esik nekem.

- Fürödjünk együtt. – leheli nyakamra rekedtes hangon, miközben ágyékát az enyémnek dörgöli.

Megengedem a vizet a kádba, hadd folyjon, amíg egymást szabadítjuk meg a ruháinktól.

A kád csak a negyedéig telt meg vízzel, de már tessékel is bele, hogy ott folytassuk a mi kis játékunkat. Nyakamtól halad lefelé, gyengéden meg-megszívogatva bőrömet ágyékomig, majd egy kis tusfürdőt nyomva ujjaira nekilát a tágításomnak, mielőtt magát rakná belém. Nem hazudtolja meg magát, türelmetlensége újra lángra kap, így hamar hagyja abba a tágítást, mire leültetem őt a kádba és ráülök, úgy fogadom magamba teljes hosszát, s nekikezdek a meglovaglásának. Tudom, hogy ezt szereti a legjobban és az őrületbe tudom vele kergetni avval, ahogy mozgatom a csípőmet, így hamar rámfog, hogy én is vele együtt menjek el.

Az ölében ülve játszadozom a fürdőhabbal, mikor két nyakba puszi között megszólal.

- Van egy meglepetésem a mai napra számodra.

- Mi lenne az? – nézek rá a kíváncsiságtól csillogó szemekkel.

- Nemsokára megtudod, de most gyere, törülközzünk meg és vedd fel a köntösöd.

Nem kell kétszer mondani, kipattanok a kádból és egy gyors törülközés után magamra kapom a jó meleg köntöst, míg ő csak a törülközésnél tart, így nekilátok a siettetésének, amin csak jót nevet, hogy én is őt törlöm, csak éppen csiklandozva őt.

Miután ráaggattam a köntösét elindultunk lefele a társalgóba, ahol a tűz ropogott a kandallóban. Előtte egy vastag, nagy pokróc hevert egy tálcával, azon egy üveg pezsgővel, amit csak a poharak alakjából szűrtem le, míg le nem ültünk mellé.

- Hát ez? – kérdeztem Rurut, miközben nagyot pukkanva nyitotta ki a pezsgősüveget és töltött a két pohárba.

- Gondoltam örülni fogsz neki. Egy kis éjszakai romantikázás a kandallónál. Ne mondd, hogy nem neked való.

- Ruru. Tudod, hogy szeretem az ilyen helyeket.

- Tudom. Azért is gondoltam, hogy most, hogy senki sincs itt, kihasználhatnánk a helyzetet. – mosolyodik el.

- Díjazom az ötletet. – mosolygok vissza rá, majd ahogy a filmekben szokott lenni megejtünk egy békés, romantikus beszélgetést, miközben a levegő felforrósodik körülöttünk és csak úgy pezsegnek a hormonjaink, majd egy-két pohár után bekövetkezik a finom, lassú és lágy első csók, amit további hozzá hasonló mozdulatok követnek. Egyáltalán nem sietjük el a dolgot, de nem is aprózzuk el. Csak hagyjuk, hogy a testünk beszéljen helyettünk és átadjuk magunkat a belső ösztöneinknek, hogy egy igazi szerelemben teljes szeretkezést bonyolítsunk le eme romantikus helyen az éjszaka csendjét kéjjel teli nyögéseinkkel megfűszerezve, majd a rituálé végeztével egymáshoz bújva pihenünk élvezve a tűz melegét.

Erre szokták mondani, hogy „ez volt életem legjobb szeretkezése” de én nem mondanám rá, hisz mind ugyan olyan jó vele. Inkább azt mondanám, hogy ez volt a legérzékibb, mikor a testünk magától cselekedett és minden egyes érintés teli volt óvással, törődéssel és szeretettel, mely mélységére már nem lehet szavakat találni. Szavak nélkül, de a másik tudtára adtuk, hogy mennyire is szükségünk van egymásra. Ide fölösleges azt mondani, hogy „szeretlek”, mert nem csak a testünk, hanem a lelkünk is eggyé vált ugyanazon időben.

- Köszönöm. – suttogom ajkaira egy rövidke csók társaságában.

- Én köszönöm. – viszonozza előbbi cselekedetemet, majd még jobban magához húzva lehunyja ő is szemeit, hogy álmunkban újra egyesüljön a testünk és a lelkünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.