Ruki



Végre egy kis pihenő. Habár én személy szerint jobban örültem volna, ha egy luxusszállót kapunk, de a többieknek erre sírt a szája. Persze, mikor a menedzser közölte, hogy Koront is hozhatóm már nem volt akkora kifogásom ellene.

Az első két nap végig esett és ez unalmas volt, na meg kutyát sétáltatni az esőben nem olyan nagy élvezet. Még jó, hogy vettem neki kutyacipőt.

A harmadik nap csodás napsütésre keltem, így boldogan, dudorászva mentem le az étkezőbe a többiekhez.

- Jó reggelt! Nem megyünk ki sétálni?

- De, ez egy jó ötlet. – csatlakozott hozzám Kai. – Tegnap utána olvastam a szálló történetének. Egy csomó érdekes dolgot találtam.

- Tényleg? Miket írtak róla? – szól közbe Sakai.

- Erre én is kíváncsi lennék. – jelzem.

- Én valahogy nem. – morogja Aoi – fogadunk, hogy valami szellem van a dolog mögött, szóval inkább kihagynám. – áll fel és távozik az asztaltól.

Kai csak megvonja a vállát, majd nekikezd a mesélésnek.

- Szóval azt olvastam, hogy régen ez a hotel egy ház volt, ahol egy gazdag család lakott, majd miután meghaltak, akkor lett belőle hotel.

- És hol itt a szellem? – kérdez közbe Reita.

- Egyáltalán nem haltak meg azok az emberek. – halljuk meg az idős tulajdonos hangját, aki egyben a gondnok is – Majd én elmondom nektek az igazat. – ült le Aoi helyére a bácsi.

- Réges-régen ez a sziget lakatlan volt. Egy európai család költözött ide hosszú utazásuk után. Hajóval érkeztek a szigetre, majd később csatlakozott hozzájuk még pár család, akik már nem voltak gazdagok. Évekig éltek itt, de aztán elhajóztak, a házaikat meg lerombolták, így csak az elsőnek érkezett gazdag család maradt. Be akarták népesíteni ezt a szigetet, de nem sikerült nekik, így ők is hazamentek, de a házukat itt hagyták. Sokáig állt lakatlanul, míg a dédapám és a dédanyám rá nem talált egy kis hajós vakációzás során. Akkor döntöttek úgy, hogy szállót csinálnak belőle. Felújították az egészet, de minden bútort, festményt meghagytak, amit csak lehetett és a rossz állapotban lévő tárgyakat régi hatásúra cserélték ki. A szálló megnyitotta kapuit és rengetegen jöttek, főleg turisták. Aztán az én szüleim vették át a helyet. Még kisgyerek voltam, olyan tizenöt év körüli, mikor kezdtek meghalni az emberek. Mivel itt nincs se rendőrség se semmi, így azt hitték, hogy egy szellem öli meg az embereket. Mindenki meghalt akkor a vendégek közül. Mire a rendőrség kijött és korházba vitték őket, már késő volt, mert azok ott haltak meg. A nyomozás után kiderült, hogy az egyik ideiglenesen felvett beosztott tette ezt. Mérget rakott a vendégek ételébe, mert a házban elrejtett kincsre pályázott.

- Van kincs a házban? – csillantak fel Akira szemei.

- Dehogy, fiam. – legyintett az öreg – Nincs itt semmilyen kincs. Ez csak egy egyszerű régi ház. Ami itt van, az az. Nincs se rejtett részleg, titkos folyosók, kincsekkel teli láda. Ezeket kitalálta, mert hogy egy régi házról van szó. Amikor a rendőrök el akarták kapni az illetőt, levetette magát a szirt tetejéről és az alatta lévő sziklákra esve egyből meghalt. Azóta újabb pletykákat találtak ki az emberek. Azt beszélik, hogy a ház régi lakosai is itt haltak meg és a kincsüket őrzik és ők kísértenek vagy a régi gyilkos szelleme bolyong a házban és környékén, hogy megszerezze a kincsét. Nyáron és télen sokan jönnek ezért ide, mert akkor furcsa hangokat lehet hallani, amit a szellemnek tudnak be és arra várnak, hogy lekapják egy fotón vagy kapcsolatba léphessenek vele. Pedig én mondom, nincs itt egyetlen egy szellem se. Kiskorom óta ismerem ezt a házat. Jobban ismerem, mint a városi házamat. A zajok meg a tengertől vannak, vagy az idős padló néhol már nyikorog, illtetve a szél játszadozik a nyitott ablakon beáramolva a folyosón. Nincs mitől félni srácok. – fejezi be mondandóját.

- Oh, hát én azt olvastam, hogy itt haltak meg rejtélyes körülmények között és az ő szellemük kísért meg egyebek. – tájékoztat az általa olvasott szövegről.

- Ó, igen. Ezt én is hallottam már. Na de megyek, van még egy kis tennivalóm. – sétál el a bácsi.

- Hát, ezt jó tudni. Mondtam, hogy jobban jártunk volna egy luxushotellel.

- Na, mert ott nincsenek szellem sztorik. Mindegy. Jó ez. De azért, durva, hogy mire nem képesek az emberek. – gondolkodik el a dolgokon Reita.

Reggeli után megkerestük Aoit, majd elindultunk feltérképezni a lakatlan szigetet.

- Koron hol van? – kérdem, mivel drága kiskutyám eltűnt.

- Arra felé ment. Biztos a dolgát végzi. – mutat az adott irányba Sakai, ahonnan nemsokára furcsa hangokat hallunk meg.

- Koron? – futok oda, de ledermedek a látványon – Jézusom, a nő ki fog nyírni.

- Hagyjad már, csak jól érzi magát. – vereget hátba Akira vigyorogva mikor ő is meglátja azt, amit én.

Koron éppen Mimikót dugja meg. Add istenem, hogy a nő ne ismerjen fel a fényképeimről! Könyörgök magamban, miközben visszamegyünk a többiekhez, ahol Rei elmesél a látottakat, majd folytatjuk sétánkat.

Időközben Koron is csatlakozik ismét hozzánk és egész nap fel van pörögve.

- Ő legalább megteheti. Szerintem ránk is ráférne egy kis szórakozás. – jegyzi meg a basszeros.

- Ja, persze és mondd csak, melyik idős hölggyel kezdjek ki?

- Mondjuk MImiko gazdájával. – vigyorog rám – Akkor tuti nem nyír ki. Amúgy meg van itt egy két fiatal lány is, szóval nem panaszkodhatsz, ráadásul te vagy a legfiatalabb közülünk, szóval nem is értelek.

- Kössz a tájékoztatót. Francba, már megint esik, pedig csak délután van. – nyavalygok.

Mivel az eső újra elkezdett esni, még ha nem is annyira erősen, mint tegnap, ezért visszamentünk a házba, majd pár óra múlva ismét kimentünk és végre kint maradhattunk estig. Este befelé menet a hallban ismét találkoztunk a gondnokkal.

- Fiúk, most szóltak Tokióból, hogy vigyázzunk, mert elég nagy vihar jön várhatólag holnap után. Úgyhogy, ha lehet, akkor inkább maradjatok a házban, rendben?

- Köszönjük uram a tájékoztatást. Jó éjt. – köszönte meg az információt Sakai, majd elindultunk a szobáink felé.

Mivel Reitával vagyok egy szobában, így elsőként én mentem el tusolni. Éppen törülköztem, mikor a dúdolásomat egy női sikítás töri meg. Riadtan tekerem magam köré a törülközőmet és megyek ki a fürdőből.

- Mi történt?

- Póóók! – hallom meg ismét a hangot, így az ágyam felé fordulok, ahol Reita ült és a saját ágyára mutatott könnyes szemekkel.

- Bazd meg, Akira! Ez egy pók! Én meg azt hittem, hogy valami nő visítozik itt. – fogom meg a pókot és rakom ki az ablakon, majd bevágva a fürdőajtót felveszem pizsamámat.

- Most már mehetsz fürdeni. – morogom, majd ölembe veszem Koront és elkezdem babusgatni.

Miután végzett megáll az ágyam előtt.

- Figyelj, Ruki, nem lehetne, hogy ágyat cseréljünk? – vakarja meg tarkóját.

- Felőlem. – vonom meg a vállamat és megyek át Koronnal az övébe, majd alszom el.

Éjféltájt arra kelek, hogy világos van és ő még fent ül az ágyban.

- Nem akarod leoltani a lámpát? – kérdem álmosan.

- Még nem. – ingatja meg a fejét.

- Pedig le kéne, mert a fényre jönnek a bogarak.

Erre egyből leoltja a villanyt, majd kis idő múlva suttogva megszólal.

- Te is hallod?

- Mit? – kérdem cseppet sem kedvesen.

- A padló kint recseg. Mintha valaki mászkálna a folyosón.

- Akira –sóhajtok fel – az öreg megmondta, hogy ez miért van, amúgy meg én semmit se hallok. De biztos valami bogár jött bosszút állni rajtad. – zárom le a témát, de nem sokra rá arra kelek, hogy néznek. Mármint olyan érzés kap el, így felülök az ágyban.

- Az isten áldjon már meg! Menj és feküdj le aludni, ne bámulj az ágyam végéből! Nincsenek bogarak, na! – közlöm neki és húzom magamra a takarót.

Egy ideig még várok, majd újra felülök, de látom, hogy az ágyában van, így végre nyugodtan alszom el.

Reggel morcosan kelek, ami a reggelinél is meglátszik rajtam.

- Valaki nem akar velem szobát cserélni? – teszem fel a kérdést.

- Valami történt az este? – kérdi Kai.

- Igen. Valaki nem hagyott aludni, és még te akartad Aoit ijesztgetni. Hát, csak hogy tudd, te sem vagy különb.

- Ezt most miért mondod?! Hagytalak aludni!

- Igen, hajnali három után! Visítasz, mint egy lány, mert pókot látsz az ágyadon, aztán égeted a villanyt, amivel nem hagysz aludni, aztán fosol, mert kint lépteket hallasz, amikor az öreg is megmondta, hogy régi a ház és aztán beállsz az ágyam végébe és bámulsz az éjszaka közepén! – fakadok ki.

- Nori, én nem keltem fel. Nem bámultalak az ágyadnál. – néz rám döbbenten.

- Mi az, hogy nem?! Ott álltál és néztél! Azért mert nem látok, egy emberi alakot ki tudok venni a sötétben!

- De, én tényleg nem keltem fel! – néz rám komolyan.

- Akkor mit láttam, szellemet? – kérdem kissé gúnyosan.

- Fiúk, elég legyen. – szól ránk Sakai.

A reggeli csöndben telik és némán megyünk fel az emeleten. Én mentem elől, Akira hátul, mikor megint visítást hallok, így csak sóhajtva hátrafordulok.

- Már megint bogarat találtál?

- Most nem én sikítottam. – néz rám, majd ő is hátrafordul és a folyosó végén egy szobalány rohan ki a szobából.

- Mi történhetett? – kérdem.

- Nem tudom. Nézzük meg.

Elindulunk a szobába, majd az ágyra téved tekintetünk.

- Jézusom. – nyögöm ki, mikor meglátom az elvágott nyakú férfit a vérében feküdni.

Nem sokra rá jön egy férfi, aki rendőrnek vallja magát és egybeterel minket az étkezőbe és tájékoztat a történtekről.

- Én este lépteket hallottam kintről. – nyögi be Reita, így én is megszólalok.

- Én meg felkeltem és valaki állt az ágyam előtt. Azt hittem, hogy Akira az, így rászóltam és visszafeküdtem aludni. – és most kap el engemet a pánik, hogy ha nem ő, akkor ki állt az ágyam mellett?!

Aztán kitör a pánik, hogy biztos a szellem az meg egyebek, míg újra ránk nem szól a rendőr.

- Kérem, nincsenek szellemek. Egyszerű a dolog. Valaki bement a pótkulccsal a lakásba és úgy ölte meg. Ezért, ha nem bánja – fordul a tulaj felé – szeretném, ha elzárná őket egy olyan helyre, amelyről csak ön tud. Mindenki más, pedig a kulcsát tartsa magánál! Többet nem tehetek, most hívok erősítést a fővárosból, addig őrizzék meg hidegvérüket. Értették?

Az emberek némán bólintanak egyet, de így is sutyorogva folytatják a beszélgetést.

- Most mi legyen? – kérdem Sakaitól.

- Haza akarok menni! – jelenti ki Aoi, amivel szerintem mindenki egyet ér jelen esetben.

- Ahogy kijön a rendőrség, már megyünk is. Szólok a cégnek, hogy küldjenek egy kisbuszt, nem maradunk tovább. – majd megy telefonálni a menedzser.

Ez a sziget szar! Nem lehet egyszerűen elmenni, mert olyan magason vagyunk, hogy innen semmilyen közlekedési eszközzel nem jutnánk haza, csak azon az úton, amin jöttünk, majd onnan hajóval, mert egyedül azon a partszakaszon tudnak kikötni.

Erősen délután fele járt, mikor az egyik vendég feltette az ötvenezer yent érő kérdést.

- Hol van már a rendőrség?!

- A rendőrség nem jön. A vihar elérte őket és a tengert. Nemsokára ezt a kis szigetet is eléri. Így várnunk kell.

- Akkor a busz se jön értünk. – sóhajtok fel.

- Mind itt fogunk meghalni. – zokog fel egy idős hölgy, mire kitör a pánik, amit nekem nagyon nincs kedvem hallgatni, így Koronnal inkább kiülök a verandára. Innen pont rálátok Uruhára, aki beszél valakivel. Kicsit oldalra döntöm a fejem, így már nem takar a bokor. Ahogy elnézem Aoit próbálja megnyugtatni, aki remegő kézzel szívja a cigijét.

Talán én is megnyugodnák tőle, gyújtok rá egy szálra és amint visszagondolok a tegnap estére a hideg is kiráz tőle.

Este lefekvés előtt még bekopogott hozzánk is a rendőr, majd megadta a számát, hogy ha bármi van, szóljunk neki. Éppen csuktam volna be az ajtót, mikor Koron kirohant rajta boldogan ugatva.

- Csak nem a másik kutyához ment? – kérdezte Yamada-san.

- De, nagyon dúl köztük a lamoure.

- Azért ne mászkáljon, ha lehet. Fő az óvatosság.

- Rendben van. – indulok el Koron keresésére, csakhogy az egyáltalán nem segít rajtam, hogy az áram ingadozik, így a folyosó egy kis időre sötétbe burkolódzik percenként, majd egy nagyobb durranást hallani és végleg sötét lesz. Szerencsére Koron csaholását meghallom így elindulok a hang irányába, csakhogy a sötétben nekimegyek valakinek, pedig meg mernék rá esküdni, hogy senki nem volt a folyosón, mikor elindultam.

- Elnézést. – kérek bocsánatot, de az illető nem válaszol, de hallom, hogy itt van, mert szuszog, bennem meg megáll az ütő. Végem van. Biztos a gyilkos az, aki tegnap is benyitott hozzánk.

Hideg ujját megérzem arcomon és végighúzza bőrömön. Nem tudom miért, de érzem, hogy elégedetten vigyorog rám, mert érzi, hogy félek és szégyen vagy sem, összepisiltem magamat.

Aztán hírtelen visszajön a fény és ismét egyedül találom magam a folyosón.

Mi a picsa?! Nem, nem létezik, hogy szellem legyen. Remegve nyúlok arcomhoz és nyúlok bőrömhöz, majd emelem remegve ujjamat szemem elé és igen, jól sejtettem, hogy valamit rám kent. Méghozzá vért.

- Koron! – kiáltom el magam kétségbeesetten, mire kiskutyám hangját meghallom és nem sokra rá meg is látom, ahogy felém fut, én meg remegve ölelem magamhoz.

- Istenem, de jó, hogy nem esett bajod! – nyugszom meg, hogy nem az ő vére van rajtam.

Felkapva Koront rohanok szobám felé, de a folyosón ismét elmegy az áram, mikor az ajtóm elé érek, amit elkezdek ököllel verni, miközben könnyeim is elerednek.

- Akira nyisd ki! Nyisd már ki azt a kurva ajtót!

Éppen ütnék még rá az ajtóra, mikor nyílik, így sikeresen beesek.

- Takanori, mi történt veled?! – kérdezi a fényben, mert az áram ismét visszajött.

- Láttam! Ott állt előttem a sötétben és vért kent az arcomra vigyororgva!

- Szólunk a rendőrnek rendben? Addig fürödj meg.

- Ne hagyj itt! – kapaszkodom belé.

- Telefonálok. – nyugtat meg, így remegve veszem le vizeletes alsóimat és fürdök meg a kádban.

Mikor kimegyek, már itt van a rendőr és egyből kérdezget, de nem tudok sokkal többet mondani neki sem.

- Ezek szerint ma is meghalt valaki. Ha nem bánják, itt éjszakáznák, mert a durranás a generátorból jött. Most a tartalékgenerátorról megy az áram, de nem tudom, hogy a holnapi vihartól meddig fogja bírni. De, ha megértik, nem szívesen mászkálnák a folyosón.

- Rendben, maradjon nyugodtan. Azt hiszem, ez most Takanorinak is jót fog tenni. – válaszol helyettem.

Valamivel nagyobb biztonságban érzem magam, hogy itt virrasztanak mellettem, így ahogy világosodni kezd, lehunyom szemeim, hogy aludjak valamelyest.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.