Aoi



Mélyebbre, mélyebbre és csak még mélyebbre hatol belém Uruha, ahogy rajta lovaglok. Már teljesen bennem van, de nekem ez most nem elég. Azt akarom, hogy dugjon meg a lehető leggyorsabban bármiféle cicózás nélkül, amit örömmel tesz is meg, cserébe pedig kiengedem hangomat, annak ellenére, hogy szállodában vagyunk.

Ritka az ilyen reggel, mikor arra kelek, hogy neki akarok esni, de ő ezt cseppet sem bánja. Sőt, igazából kedvérevaló az egész jelenet. Egy gyors, kissé durva reggeli menet, ami elindítja az egész napot. Én csak nyögök vagy éppen sikítozom alatta, ő pedig durván mozog bennem, míg el nem élvezünk.

Elégedetten zihálok még mindig rajta ülve, közben kezemmel nyakát karolom át és fejemet nyaka hajlatának döntöm.

A levegőt még ő is szaporán veszi, fejét szintúgy nekem támasztja, egyik kezét derekamon tartja a másikkal pedig hátamat cirógatja, miközben az ágytámlának dőlve ül.

Miután légzésünk újra a régi lett átmegyek kiscicába és jobban hozzápréselem magamat, majd hajának hosszabb szőke részével kezdek el játszadozni, amin felnevet, mivel a haja vége a nyakát csikizi.

- Aoi, elég! Ez csikis. - szedi el nyakától a kezemet.
- De olyan jó piszkálni. - dünnyögöm.
- Inkább menj fürdeni.
- Nem akarok. Így akarok maradni. - bújok még jobban hozzá. Nem tudom miért, de ilyenkor szeretek hozzábújni és érezni őt magamban. Szükségem van erre, ahogy rá is, mint egy szeretethiányos gyereknek a szeretetre.
- Na, emeld meg szépen a formás feneked, mert mindjárt vége a reggelinek és én éhes vagyok. - csap rá finoman az említett testrészemre.
- jól van. - morgom durcásan és szállok le róla, majd birtokba veszem a fürdőt, de ő is csatlakozik hozzám.
Miután megtörülköztem én csak egy köntöst kapok magamra, majd bebújok bokszerembe és visszafekszem az ágyba.
- Nem jössz reggelizni? - kérdi az ágyra ülve.
- Nincs kedvem. Nem vagyok most éhes. Még lustálkodom egy kicsit.
- Akkor hozok fel neked valamit, hogy kibírd ebédig.
- Oké. Azt megköszönném.
Csillogó szemekkel néztem, ahogyan felöltözik, majd szomorúan vettem tudomásul, hogy most távozni fog, így oda az ingyen sztriptíz és nem láthatom a fedetlen combocskáit.
Uruha sokáig evett lent, így kezdtem már unatkozni és a festmény bámulása is unalmassá vált.
Hamar magamra kaptam a ruháimat és a kinti napsütést élveztem, aztán lemásztam az ebédlőbe még elcsípve a reggeli végét.
- Mégis lejöttél? - kérdi, közben kávét tölt nekem.
- Üm. Unatkoztam. Meg mire végzel már ebéd lesz. - cukkolom, mire csak durcásan felfújja az arcát, de ezen csak nevetnem kell.
Csakhogy nem sokáig volt jó kedvem, mivel közlik, hogy valakit megöltek. Ráadásul haza sem tudunk menni és Rukiékhoz besétált a gyilkos.
Uruha próbált megnyugtatni, de nem nagyon ment a megnyugvás. Egy egész doboz cigit sikerült elszívnom remegő kézzel, mert már mindenféle verzió megfordult a fejemben. Igazából nem is magam miatt aggódtam, elvégre ha nem a gyilkos, akkor én végzek magammal ha megint rám jön a dili. A többiekért viszont nagyon is aggódtam, főleg Ruruért, de ő mindig csak azt hajtogatta, hogy nem lesz baj, ő tud magára vigyázni és engem is megvéd majd.
Este lefekvéskor már nyugodtabban alszom el, de egy hatalmas durranásra riadok fel.
- Kouyou. - rázom meg karját finoman, mert kezdek félni.
- Mi az? - ül fel ő is az ágyba.
- Hallottad? Mi volt ez?- suttogom.
- Igen. Nem tudom. - oltaná fel a villanyt, de csak a kapcsoló kattogását hallom, fény sehol. - Csak az áram ment el. Régi a ház. Biztos a vihar kiverte a biztosítékot vagy a generátort. De látod, már minden rendben van. – mondja, mikor felgyullad a lámpa fénye.
- Ne haragudj, csak megijedtem. - bújok hozzá, miután leoltotta a villanyt.
- Semmi baj. De, most már aludjunk. – karol át védelmezően.
Szerencsére hamar visszaalszom, de másnap reggel újabb gyilkosságot tárnak elénk és Ruki ismét beszámol folyosós kalandjáról. Bónuszba még az is rájött, hogy tartalékgenerátorról megy az áram, amit a mai még erősebb vihar akár ki is iktathat.

Hát ez engem egyáltalán nem nyugtat meg! Aztán Sakai előállt avval a csodás ötletével, hogy maradjuk egy kupacban, mert így biztonságosabb, tehát a napi program a hallban való közös ücsörgés volt, amit én inkább twitterezéssel töltöttem. Legalább addig is jó kedvem volt, amíg a többiekkel beszéltem. Viszont cigizhetnékem támadt közben, a bibi annyi az egészben, hogy nincs egy szálam se, mert tegnap elszívtam az egész dobozzal, így Uruhától kellett kunyerálnom, de szerencsére hamar megszánt két szállal.

- Köszönöm! – nézek rá hálásan.

- Ne köszönd. Oszd be a hétre. Nekem sincs már sok.

- Gonosz. – játszom a kisgyereket.

- Nem hinném. Csak előrelátó. – gyújt rá egy szálra.

- De két szál nem lesz elég négy napra. Véletlen nincs dugi dobozod? – vetem be bociszemeimet, hátha megsajnál, de ő rendíthetetlen, mint az ólomkatona.

- Nincs, és ha lenne is, tuti elszívnád egy nap alatt, szóval oszd be, vagy szívj mást helyette. – mondja mindezt fapofával, de a szemében látom a rejtett perverzitást.

- Kapd be! – fonom keresztbe a karomat és veszem fel az előttem lévő újságot.

- Te akartál szívni nem én.

- Nem csak azt lehet szívni, jó?! Perverz. – válaszolok kissé hisztisen.

- Ki mondta, hogy arra gondoltam? – teszi az ártatlant.

- Álszent. – morgom.

- Aoi-kun, szerintem nem egy hetet leszünk itt. – szól közbe Sakai, persze erre mindenki nagy szemekkel néz rá – ha tényleg igaz az, amit mondanak, akkor tovább maradunk, mivel a vihar elmosta a hazavezető út felét, és ha ma este tényleg erősebb lesz, akkor az egész földút tönkremehet a fahídról nem is beszélve. Persze ez csak holnap derül ki. Sajnálom fiúk, ez van.

- Ezt hamarabb is mondhattad volna. – veszi ölébe Koront Ruki és kezd el vele játszani.

- Ez komoly? Tényleg itt fogunk maradni a gyilkossal? – jön hozzánk egy lánybrigád.

- Igen lányok, sajnos ez a helyzet. – válaszol szomorúan a drága menedzser – Megyek szólok a feleségemnek. Addig ne másszatok el.

Ahogy távozik, a lányok egyből betalálnak minket, de én tüntetőlegesen az újságba bújok, még ha nem is érdekel. Utálom a visítozó lányokat. Miért nem tudnak normálisan beszélni? Ettől egyáltalán nem cukik és társai. Rengeteg okot sorolhatnák még fel, de az is meglehet, hogy szimplán féltékeny vagyok, hogy rámásznak Uruhára, vagyis inkább csak az egyik.

- Fiúk, arra gondoltunk, hogy esetleg nem tölthetnénk együtt a mai napot? Tudjátok most ünnepeltük a barátnőnk – tolják előre az illetőt – huszonegyedik születésnapját és hát, ha már úgy is mind itt halunk meg, akkor akár jól is tölthetnék ezt a napot nem? – és ehhez hasonló egyéb szövegeket adnak le, majd a következő pillanatban a nagyszájú és legnyávogósabb csak fogja magát és belehuppan Uruha ölébe.

- Nézd, az én hajam is olyan, mint a tied. És a horoszkópunk is megegyezik – és bla,bla, bla mondja a magáét.

– Szóval fiúk nem lenne kedvetek este ránk vigyázni? –teszi combomra a lábát, mire én dühösen lecsapom az újságot és lábát lelökve felállok.

- Nem, és inkább töltenétek értelmesebb dologgal a szabadidőtöket, mint a kurválkodással! – hagyom őket ott és megyek ki a szállóból a sziklaszirtre, ahol rágyújtok, és onnan nézem a tenger hullámait, miközben a szél belekap immár rövidebb hajamba, így a rózsaszínes tincsek ellepik arcomat. Miközben a sziklaszirten sétálgatok, észreveszek lentebb egy kis faházikót, ami igencsak felkelti az érdeklődésemet, így elindulok az előre kivésett lépcsőkön a sziklában, amin igencsak meglepődök, hisz úgy tudtam, hogy a hotelen kívül más nincs itt. De az idő kezd rosszra fordulni, így kénytelen vagyok visszafordulni, mivel nem egyszer csúsztam meg az erős szél miatt. Majd a holnap, ha elmúlt a vihar, megnézem a házikót. Az lesz a legjobb. Nem szeretnék a tengerben landolni. Így is sikerült jópár karcolást összeszereznem a karomra.

Mikor beérek a hallba a többiek már nincsenek ott. Remélem nem találkozom egyik lánnyal se a szobában.

Mikor benyitok megkönnyebbülök, hogy nem találok egy lányra utaló nyomot se, de az azért zavar, hogy Ruru nincs itt. Utam egyből a fürdőbe vezet, ahol lemosdok, majd sebeimet lekezelem a szobában elhelyezett elsősegélyláda tartalmával, aztán csak bekapcsolom a tv-t és várom, hogy megjöjjön. Kint már az idő is sötétebbre fordult, ráadásul az eső is eleredt. Félek, hogy nem jön és baja esik a folyosón. Remélem nem annál a lánynál tölti az éjszakát, húzom fejemre a takarót elhessegetve ezt a gondolatot.



- Aoi! Aoi, te vagy az?! Mondd, hogy te vagy és nem egy véres fejet látok! – hallom Ruki hangját, ahogy hozzám beszél, de én semmit se látok, sőt olyan távolról jön a hangja.

- Yuu! Könyörgöm, válaszolj már! – szinte már sírva kérlel, mikor eltűnik előlem a sötétség és a konyhában találom magam az éjszaka közepén egy hatalmas konyhakéssel a kezemben.

- Én…- de nem tudok többet mondani. Nem értem az egészet. Hogy kerültem ide és mikor? És a kés a kezembe?

Aztán a hátam mögül nyílik az ajtó, de egyszerűen nem tudom felfogni a dolgokat. Megint ott tartok, mint régen?

- Yuu! – hallom meg mellőlem Uruha hangját – Tedd le a kést. – szólít meg lágyan és veszi ki kezemből az említett tárgyat – Nincs semmi baj. Csak Takanori van itt. – próbálja kimagyarázni a helyzetet.

- Miért van nálad gyertya? –teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jut így hírtelenjében.

- Elment az áram. Nektek viszont nem kéne itt mászkálnotok az éjszaka közepén. Ha Sakai megtudja nem lesz jó vége.

- Én csak Koronnak akartam valami ehetőt szerezni, de Yuu már itt volt mikor lejöttem. Mármint nem tudtam, hogy ő az, csak azt láttam, hogy valaki az ablakon bámul ki és mikor villámlott akkor nagyon megijedtem, hogy egy újabb hullába botlottam a haja színe miatt. Ráadásul hiába szólongattam nem válaszolt! – esik pánikba.

- Jól van, nincs semmi gond. – nyugtatja Rukit, majd újra kézbeveszi a gyertyát.

- Nincs, akkor az ott mi?! – kérdem hisztérikusan az ablakra mutatva, ahol egy alak állt tenyérrel rátapadva az üvegre és mikor villámlott egyet, akkor látszott, hogy tiszta vér és az üveg is, ahol végigcsúszott a keze.

- Jézusom. Eljött értünk a halál. – nyögte ki Ruki, mikor az ablak félig kinyílt és a kezével be akarta magát húzni, én meg sikeresen felsikítottam.

- Futás! – szólt ránk Uruha, majd a gyertyát elfújva kézen ragadt minket és úgy rohantunk fel az emeletre botladozva a szobánkig, ahol beérve egyből becsukta az ajtót és kulcsra zárta.

- Ez mégis mi a franc volt? – kérdeztem pánikolva.

- Nem tudom. De most már minden rendben van, oké? – fogta két keze közé arcomat, mire bólintottam egyet – Jól, van. Ne félj. – húz magához, ami most nagyon is jól esik.

Miután megnyugodtam, finoman eltolom magamtól.

- Norival mi legyen? – kérdem az ájult énekes felé pillantva.

- Szerintem sokkot kapott. Rakjuk be az ágyba. Most nem lenne jó ötlet bárkinek is mászkálnia.

- Ruru, figyelj, a zongorát nem tolhatnák az ajtó elé? – kérdem.

- Legyen. – egyezik bele, majd a sötétben a szobában lévő zongorát az ajtó elé toljuk. Még jó, hogy befelé nyílik az ajtó.

Rukit befektetjük az ágyba aztán mi is helyet foglalunk, de nem tudok elaludni. Csak forgolódom és azon jár a fejem, hogy most mi lesz velünk ezek után. Mivel aludni nem tudok, így felkelek és bemegyek a gyertyával a fürdőbe, ahol beveszem a még fel nem kezdett altatós dobozból az első pirulámat, hátha ettől jobb lesz, de félek kimenni, mivel a függönyök nincsenek elhúzva. Tudom, nevetséges, hogy valaki pókemberként másszon fel a falon a másodikra, de nem merek kimenni, így becsukom a fürdő ajtaját és leülök a középen elhelyezett szőnyegre felhúzott lábakkal a radiátornak dőlve a gyertya társaságában és mivel a gyógyszer kezd hatni, így a szemeim lassan lecsukódnak.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.