A mentősök hamar elvitték az ájult rendőrt, akit a társai követtek a kórházba.

A szobába az orvosok ki-be mászkáltak, míg a három rendőr a folyosón várt türelmetlenül a főorvosra, aki egy óra után végre hajlandó volt hozzájuk szólni.

- Mi történt vele? Ugye meg fog gyógyulni? – kérdezte reménykedve szerelme, aki titkon remélte, hogy csak leütötték a másikat.

- Nos, nem tudjuk mi történt vele. Külső sérülés nem történt illetve a láza is felszökött, de nem tudjuk mitől. A gyomrából vett mintákon se találtunk ételmérgezésre utaló nyomokat viszont a DNS állománya megváltozott.

- Az hogy lehetséges? – értetlenkedett Kyo.

- Nem tudjuk, de megváltozott és a levett vére is más már látszatra is, mint egy átlagemberé. Lehet, hogy egy parazitával van dolgunk és a szervezete éppen küzd ellene, ezért lázasodott be. A héten benntartjuk megfigyelésen és senki sem mehet be, mert ha fertőző, akkor bárki elkaphatja és ez egy steril szoba. – közölte a tényállást az főorvos, majd otthagyta a társaságot.

Kyo sokkoltan ült vissza a székbe és csak bámult maga elé. Azt kívánta, inkább tört volna el a másik lába vagy valami, minthogy egy rejtése betegség támadja meg, ami most ezek szerint felemészti őt és az orvosok semmit se tudnak ellene tenni. De, mégis mikor szedte ezt össze?

Még ha nem is engedték be a társához, akkor is bement hozzá minden nap és a kis üvegablakon át figyelte az alvó testét. Tora és Nao felváltva aludtak társuknál, mert féltek, hogy valami hülyeséget csinál.

Egy hét telt el, mikor az orvos közölte, hogy be lehet hozzá menni. Először el sem akartra hinni a kicsi, hogy végre láthatja a társát és érintheti is őt. Persze mikor megkérdezte, hogy mégis mi baja volt, nem tudtak rá választ adni, de már minden rendben van és ez a lényeg; zárták le a témát.

- Hülye, Takashi, legközelebb hallgass rám! – mondta könnyeivel küszködve a másik ágya mellet – Faszért kellett, így viselkedned! Tudod, hogy aggódtam érted, hogy nem láthatlak többet?! – törölte le könnyeit, majd csókot hintett a másik szájára, csakhogy arra nem számított, hogy fent van illető és elmélyíti a csókjukat.

- Szép kis aggódó beszéd. – vigyorog rá kisírt szemű társára.

- Te, szemét, végig fent voltál, és hagytad, hogy itt bőgjek neked?! – akadt ki a kicsi – Hogy a nyavalya vinne el!

- Csak élveztem a pillanatot, máskor úgy sem sírsz. Egyszer így is látnom kellet téged. Amúgy meg, a nyavalya most volt bennem. Nem elég az neked? – nyújtózott egy nagyot, miközben felült az ágyba – Mikor engednek haza? Már hiányzik a feneked. – panaszkodott.

- A perverz formádat, most is csak a seggemre tudsz gondolni, mikor egy hétig itt feküdtél.

- Hát mi másra gondoljak? Szivárványokra és pónikra?

- Látom, minden rendben van már. – hallották meg Tora hangját az ajtóból, aki Naoval együtt jött látogatóba.

- Majd akkor lesz rendben, ha a kis pulyka fenekét megtömködtem. – vigyorgott a beteg, mire a másik tarkón vágta.

- Nem otthon vagyunk, moderáld magad. – morogta.

- Hé, hé. Még mielőtt megveritek egymást, azért azt megtudhatnánk, hogy mi történt veled az épületben?

- Nos, követtek a kis hobbitot, Pulyka! – förmedt rá közben a társára, aki időközben bele bokszolt a másik kezébe.

- Ne nevezd így, én is akkora vagyok, mint ő! – morogta sértetten.

- De, te pulyka vagy és téged szeretlek! – adott egy nagy cuppanósat a másik szájára, majd folytatta a történetet – Szóval követtem őt felfelé, csakhogy nem volt egyedül. Egy Reita nevű alak volt vele. Nem láttam őt, mert hátulról kapott el, de eszméletlen erős egy szorítása volt, így nem tudtam kiszabadulni belőle, aztán az a kis kobold valami kék trutyit megitatott velem és ennyi. Nem tudom mi volt abban a fiolában, de minden homályos lett, levegőt alig tudtam venni és a szívverésem eszméletlenül felgyorsult, majd minden elsötétedett. Gondolom valami mérget akart megitatni velem. Fene tudja, de egy biztos ilyennel még a könyvekben se találkoztam. Hé, Shinji, kis strébert nevelsz belőle, vagy mi? – kezdett bele Naoyuki piszkálásába, aki eddig minden szorgosan leírt a kis noteszába.

- Ne bántsd őt, mert megjárod! Ő legalább jegyzetel. Az orvos azt mondta, hogy holnap már hazamehetsz, ha minden rendben van, de ahogy elnézem, túlont túl is jól vagy.

Egy kis ideig még beszélgettek, majd Tora kocsiba ülve hazavitte Naot.

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – eresztett el egy halvány mosolyt zavarában a fiatalabb, ami az idősebbet teljesen megbabonázott – Esetleg, nincs kedved bejönni egy italra? – tette fel a kérdést minden bátorságát összeszedve.

- De, örömmel. – csillantak meg a tigris szemei.

Bent a házban, a nappaliban helyet foglalva iszogatták sörüket, amit Nao igazából csak Tora miatt ivott. Nem nagyon rajongott a sörözgetésért, de úgy gondolta, hogy ez az egy üveg belefér a dologba. Arra viszont nem számított, hogy a másikban feléled időközben a vadászösztön és egy mozdulattal ledönti őt a kanapéra, miközben ajkait kóstolgatta. Aztán az események csak úgy történtek a részükről. Egyik percben még volt rajtuk ruha, a másikban meg már egy szál sem volt.

Akármennyire is lobogott a vad tűz Shinji szemében és égette testét belülről, ő mégis óvatos volt a másikkal és gyengéd. Finom csókolta végig a gyermeki testet egy árulkodó nyomot se hagyva maga után. A másik nyögései kísértő szirének dalaként hatott rá, amellyel szemben neki ellenállást kellett mutatnia. Ahogy testük egyesült és a szűk, forró nyílás magába fogadta őt a kísértés csak még jobban megnőtt, de ő erős volt és legyőzte a kísértést, így jutalmául a gyönyör járta át a testét a közösülésük végén.

Fáradtan rogyik rá a másik ziháló testére, akit magához von a lehető legközelebb, hogy illatát magába szívja.

- Szeretlek.

- Shinji….én annyira boldog vagyok. – szipogja, miközben a másik mellkasába fúrja a fejét.

- Nao, hallod ne sírj, megijesztesz. – a másik fejét simogatva próbálja nyugtatni, de belül majd szétreped a boldogságtól.

- Sajnálom, nem akartam sírni, csak annyira örülök, mert én is szeretlek téged, és az elején attól féltem, hogy sosem lesz közöttünk semmi sem, mert olyan morgós voltál, ráadásul mindig leszidtál szinte mindenért, aztán, mikor elhívtál randizni akkor annyira boldoggá tettél. – szipogta, amin a másik jót mosolygott, majd letörölte a könnyeit és betessékelte őt a zuhany alá.

Miután Nao kijött, ő is lefürdött és újra helyet foglaltak a kanapén egy újabb üveg sör társaságában. Szívesen ültek volna egymáshoz bújva, de a szülők ekkor jöttek haza, így maradtak a haveri pozitúráknál.

Tora illően bemutatkozott, majd ismét helyet foglalt Nao mellett. Egy ideig beszélgettek, mikor az apa hozzájuk lépett és végignézett a két férfin.

- Amano Shinji, köszönöm, hogy férfit csináltál a fiamból. – hajolt meg előtte.

Az említett csak kerek szemekkel nézett az előtte hajlongó férfira, hisz nem igazán értette a dolgot, de azért kinyögött egy szívesent.

- Nem szoktam sört inni. – suttogta szerelme a másiknak, mire az megvilágosodott.

Este Shinji boldogan fütyörészve ment haza, amit Anna meg is jegyzett, hogy ma igencsak jó kedve van a másiknak.

- Oh, igen, ma nagyon jó napom volt. És neked megint igazad volt. – dőlt el az ágyon mosolyogva.

- Csak nem? – vigyorgott rá a lány – Látod, én megmondtam, hogy szükséged lesz rájuk! – húzta ki magát büszkén.

- Persze, mert te mindenkibe belelátsz. – durcázott be a másik.

- Hé, ez nem igaz! Csak szimplán ismerlek. – kacsintott rá – Amúgy meg, holnap nem tudom, mikor jövünk haza. Yutakát átvisszük az anyjához véglegesen, illetve elintézzük a papírokat. Meg Yuuval bemegyünk utána a gyámügyire.

- Rendben, akkor megkérek valakit, hogy holnap vigyen be. De, ha elmennek a gyerekek, akkor mi lesz?

- Nem biztos, hogy mindkettő elmegy, de ha elmennek utána tiéd lesz a lakás.

- Enyém? És te?

- Ó, én költözöm Amerikába vissza. – mutatja fel a másinak a jobb kezét, így Tora meglátta az eljegyzési gyűrűt.

- Na, nem mondod? Mégis kicsoda, mióta? Nekem miért nem szóltál róla egy szót sem?!

- De, mondtam én múltkor, hogy randizom a kollégámmal.

- Oh, avval a kétméteres Amcsival, igen, azt mondtad, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly lesz. Gratulálok. – eresztett el egy őszinte mosolyt, majd megölelte a nőt.

- Köszönöm. Ahogy elintéztük a gyerekeket egyből megyünk haza.

Másnap segítettek összepakolni Yutaka holmiijait, majd elindultak az édesanyjához, ahol kipakolták azokat.

- Örülök, hogy újra együtt lehetnek. Remélem a bíróság is bele fog hivatalosan is egyezni.

- Köszönöm, Anna. Én is nagyon remélem. Végre sikerült kiadnom a másik lakást, így abból a pénzből és az üzletből már rendesen el tudom kettőnket látni és még így is marad félrerakni való.

- Anya, Anya, ki az a fiú? – ráncigálta meg anyja szoknyáját Kai és mutatott az ajtóban álló szégyenlős kisfiúra.

- Oh, kicsim, ő itt Eunhyuk. Nemrég érkezett Koreából a családjával. Ők bérlik a másik házat. Ne félj tőle, nagyon ki szégyenlős fiú. De, összebarátkozhattok és akár meg is taníthatod őt az itteni szokásokra meg rendesen beszélni.

- Jó! – bólintott boldogak Kai és már rohant a megszeppent fiúhoz.

- Uke Yutaka vagyok! Mától barátok leszünk. – húzta ki magát büszkén, majd megragadta a fiú kezét és elkezdte maga után húzni, aki még csak ellenkezni sem mert a másikkal.

Anna búcsút vett Kaiéktól, majd Aoival újra kocsiba szállt és elmentek a gyámügyi hivatalhoz, hátha ott ki tudnak valamit deríteni az apjáról.

Miután megadták a birtokukban lévő összes adatot, ami nem sok volt jelen esetben leültek és vártak az eredményre.

- Anna, mi lesz, ha a papa sem él? – nézett elkeseredetten az említettre a mellette ülő fiú.

- Jaj, ne is gondolj ilyenre! Biztos, hogy él az apukád és meg fogjuk találni. – bíztatta a fiút.

Egy fél órás várakozás után nyílt az ajtó és kijött rajta az ügyintéző.

- Sajnálom, de a városi adatbázisban nem találjuk.

- És, mi van az országossal? – kérdezte Anna.

- Jelen pillanatban nincs hozzáférésünk rendőrségi okok miatt, de ha benyújtanak egy kérvényt az illetékes főbírónak, akkor lehet, hogy lesz eredménye, ha jóváhagyja.

- Az mennyi idő?

- Nos, egy hét, amíg elfogadásra kerül utána meg újabb egy hét nagyjából, amíg kipostázzák az értesítő levelet, melyben megkapják az időpontot, hogy mikor tudják meg az eredményt.

- Értem. Köszönöm szépen. – hajolt meg az úr előtt, majd kézen ragadta a letört gyereket és elindultak a kocsi felé.

Anna sajnálta a fiút, pedig ő csak jót akart neki, de nem tudta, hogy a gyermekrablások miatt lezárják az adatbázist.

- Sajnálom, nem tudtam, hogy ez lesz. De, ne aggódj, nem adom fel. – guggolt le a fiúhoz és ölelte meg, aki hozzábújva szipogott, mivel a sírást próbálta visszatartani.

Egész héten magába volt fordulva, annyira beleélte magát, hogy végre újra láthatja majd az apukáját. És most Kai sincs itt vele, ráadásul Uruha se jött el hozzá a héten, így teljesen elhagyatottnak érezte magát.

Egyik este az ablaknak a belső megszélesített és kipárnázott párkányán aludt el, mert eléggé meleg volt, ráadásul most, hogy ott voltak a rácsok, így nem kellett attól tartania, hogy kiesik, nyugodtan foglalta el, mivel még pont elfért rajta.

Miközben aludt arra, kelt, hogy valaki a hajával játszik vagy éppen arcát simogatja, így álmosan nézett fel.

A rácsokon kívül egy ismerős alakot látott meg, akit a szemből sütő hold fénye világított meg.

- Uruha! – lelkesül be és ölelte meg az említett belógó kezét – Azt hittem, már sosem jössz el.

- Dolgom volt.

- De, most már velem maradsz? – nézett rá reménykedve.

- Még nem végeztem.

- Értem. - szontyolodott el.

- Akarsz találkozni az apáddal? – tette fel a váratlan kérdést a szőke.

- Ismered a papát? – kapta fel a kérdésre a fejét.

- Nem, de tudom, hol van. Holnap után menj el Toráva, akkor találkozni fogsz vele. – közölte hidegen, majd kezét kihúzta a rácsok mögül és eltűnt az éjszaka sötétjében.

Másnap majd kicsattant az örömtől, ami fel is tűnt nevelőszüleinek.

- Itt valami nem stimmel. – jegyezte meg az este Tora – Eddig teljesen maga alatt volt, most meg, mint akit kicseréltek. Fogadni mernék, hogy a szőke keze van a dologban.

- Gondolod? – kérdezte Anna.

- Van jobb ötleted?

- Talán. Nem tudom. Holnap beszélek vele, tudod, hogy a gyerekek lelke érzékenyebb és másképp működnek.

- Tudom, de most aludjunk, így is fogadok, hogy a fél napot a bíróságon fogom tölteni, csak az a hülye papír miatt, hogy Yutaka végre az anyjával legyen. Ráadásul Andou Daisuke a főbíró. Elég vaskezű és nem fut át a részletek felett.

- Csak menni fog. Drukkolok neked.

Másnap Tora elővette a legjobb öltönyét, és a hozzá járó kiegészítőket, hogy csak azért se tudjon majd a másik belé kötni. Épp a cipőjét vette, mikor Yuu sétált mellé és közölte, hogy vele akar menni. Ráadásul akár mit mondott neki a gyerek hajthatatlan volt, így rákérdezett a dologra.

- Pontosan miért is akarsz te velem jönni? – vonta fel a szemöldökét.

- Mert a papa is ott lesz! Uruha megmondta!

- Tessék? –nézett rá nagy szemekkel a gyerekre, majd ahogy eljutott a tudatáig Uruha neve, ki is akadt – Na, még mit nem! Nem foglak csak azért oda vinni, mert az az őrült azt mondta neked. Fogadjunk, hogy csak azért mondta, hogy elraboljon téged is! Egyáltalán mikor beszéltél te vele?!

- Shinji! – szólt rá Anna, mivel a másik nem vette észre, hogy milyen hangnemben is beszél a megszeppent gyerekkel.

- Ne haragudj, de nem. – fejezte be a mondatát immár normálisan.

- De igen! – akaratoskodott továbbra is Aoi, míg végül Anna félrehívta a másikat.

- Vidd el magaddal és kérj erősítést. Ha feltűnne a másik, akkor ott biztos el tudjátok kapni.

- Igaz, de az is lehet, hogy csak szórakozik és Yuut használja fel csalinak.

- Shinji ha nem viszed el, akkor lesz a baj. Gondolj csak bele. Gyerek vagy nyalókát ígérnek neked. Elmész, de nem kapsz nyalókát, akkor arra fogsz haragudni, aki ezt mondta neked. Viszont, ha nem engednek el a szüleid oda, akkor a szüleidre fogsz haragudni, hogy miattuk nem kaptál nyalókát, még ha igazából nincs is ott nyalókat, de te ezt ugye nem tudod, hogy nincs ott, mert nem voltál ott. Érted már?

- Értem. Látod, ezért értesz te a gyerekekhez. – adta meg magát a másik, így elvitte magával a fiút. Útközben felvették Yutakát és az édesanyját majd besétáltak a bíróságra, megkeresték a legfőbb bíró szobáját, majd bekopogott rajta, de nem jött válasz.

- Andou-san nemsokára jön. – hallott meg maga mögül egy női hangot.

- Köszönöm.

- Szívesen. – mosolygott rá a hölgy miközben jól megnézte magának a másikat, majd besétált a folyosó másik végén lévő egyik terembe.

Pár perc után meg is látta a keresett személyt egy másik társaságával kijönni abból a teremből, ahova a hölgy ment be. Shinji kezdett félni, mert a másik innen nézve nem volt éppen a legjobb kedvébe.

- Papa? – hallotta meg Yuu hangját, aki az előbb pattant le a várakozói székről és a főbíró felé nézett, aki végre abbahagyva a másikkal a beszélgetést feléjük vette az irányt, de egyszer csak megállt a folyosó kellős közepén.

- Papa! – rohant felé a fiú, Andousan, meg a gyermek felé majd letérdelve hozzá szorosan magához ölelte rég látott fiát.

- Yuu, édes kis fiam! – nem akarta elhinni, mikor a folyosó végén meglátta a fiút, de most már tudta, hogy tényleg az ő fia az és nem csak egy hasonló gyerek, így boldogságában útnak eresztette könnyeit, amiket most nem szégyellt.

Azon a bizonyos estén, mikor egy összejövetel volt a bírók és családjaik számára akkor este történt a baleset, amelyben azt nyilatkozták, hogy felesége és gyermeke is életét vesztette, de csak a felesége holttestét találták meg a kocsiban. Mindenki más azt mondta neki, hogy a fia holttestét biztos azért nem találták meg, mert mire kijöttek a tűzoltók a kocsi fele lángokban állt és elégett a teste, de ő nem akart nekik hinni. Úgy volt, hogy amíg nem talál kézzel fogható bizonyítékot addig az ő fia igen is életben van valahol, de az eset így is teljesen lesújtotta őt. Egyedül a fia tartotta benne a reményt. Aztán mikor bejött a gyermekrablós ügy, csak még jobban kikészült, hisz megfordult az is a fejében, hogy mi van, ha a fiát is elrabolták. A munkájából megpróbálta kizárni a magánéleti traumáját, így nem vállalt több gyermekekkel kapcsolatos ügyet, ha nem kellett, hiába volt arra szakosodva.

Tegnap este viszont egy szőke alak várta a háza előtt, aki csak annyit mondott neki, hogy „holnap újra láthatod ő”, majd távozott tőle. Nem igazán tudta hova rakni a dolgot, de most már minden a helyére állt és végre boldog volt.

- Úgy hiányoztál, kisfiam. – puszilta homlokon újra mosolyogva az apja.

- Te is apu. – bújt hozzá, míg az fel nem kapta az ölébe miután letörölte könnyeit, majd úgy sétált oda a kis csapathoz.

Tora döbbenten nézte az eseményeket és álmában nem gondolta volna, hogy a szőket akitől óvta a fiút igazat mondott.

Így a szerencse az oldalára állt, hisz elég volt csak röviden elmondani, hogy miért jöttek, majd a bíró el sem olvasva a papírokat aláírta majd visszanyújtotta nekik.

- Köszönöm bíró úr, de kérdezhetek öntől valamit?

- Mondja, mit szeretne tudni? – kérdezte a bíró fiával az ölében ülve.

- Hogy, hogy más a család neve a fiának? – tette fel az őt foglalkoztató kérdést Shinji.

- Mert a feleségemét kapta meg, de ha nem bánja, akkor visszavenném a fiamat. Köszönöm, hogy eddig vigyázott rá.

- Értem. Semmi gond. Igazából ez lett volna a másik dolog, amivel önhöz fordultam volna, hogy megtaláljuk az apját, de azt hiszem itt már nincs több dolgom. – mosolyodott el Tora, ahogy rájuk nézett.

- Akkor, tényleg nincs már több dolga itt. – mosolygott vissza boldogan a bíró.

- Ugye veled maradhatok papa holnap is meg utána is? – nézett rá reménykedve Aoi.

- Még szép! Nem csak a mai napra gondoltam. – borzolt bele fia hajába.

- Akkor jó! – mosolygott rá egy szem fia.

Shinji a mai napot szintén tökéletesnek érezte és ez ismét feldobta őt, majd bement az őrsre, ahol elmesélte a többieknek mi is történt ma.

- Ej, ha. Ilyet se pipáltam még. Büszke lehetsz magadra, hogy egy ilyen ember fiára vigyáztál. Na, meg már van saját lakásod, ahova fel tudtok járni a kis szerelmeddel. – kacsintott rá Tooru, majd újra a munkába vetette magát. Örült a másik boldogságának, és hogy nála minden rendben van, de ezt az ő életéről jelenleg nem mondhatta el, mert a párja egyáltalán nem volt önmaga. Mintha teljesen kicserélték volna.

Saga amióta kijött a kórházból egyre morcosabb lett, már nem piszkálta Naot, csak volt. Este meg folyton forgolódott, egyszerűen nem volt képes aludni. Hiába próbált pihenni, nem érezte szükségét az alvásnak. Ráadásul volt, hogy hangokat is hallott, de ezt nem merte elmondani szerelmének.

Egyik reggel az öltöző tükrében bámulta magát. Pontosabban a haját, melyben egyre több szőke tincset vélt felfedezni.

- Takashi, minden rendben? – lépett hozzá Tora.

- Shinji, olyan leszek, mint ők.– eresztett el egy fanyar mosolyt a társála, mikor megfordult, hogy szemébe nézve közölje a nem éppen boldog tényeket. - Szőkülök.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.