Kai nem mert bemenni, mert félt, hogy ő is úgy végzi, mint testvére, de egyben meg is akarta őt menten. Szerencséjére nevelőapja és társa hamar megérkezett a helyszínre, így egyből berohantak, de már csak Aoit találták bent.

- Yuu, tarts ki! – kérte fogadott apja, miközben a sebre szorította a kezét. – Hol vannak már a mentők?! – kérdezte idegesen, mert a másik színe kezdett a fallal megegyezni.

- Úton vannak. Biztos sietnek. – próbálta Nao nyugtatni szerelmét.

- Akkor nem sietnek eléggé!

Pár percre rá megérkeztek a mentők, ami Shinji számára maga volt a pokol. Azt a rövid időt is óráknak érezte. Ahogy kivették a kezei közül a fiút a mentők, egyből tárcsázta az apját, hogy értesítse a történtekről, majd velük ment a kórházba, míg a többiek a helyszínt kutatták át, vagy hallgatták ki a járókelőket, köztük Yutakát is.

Tora idegesen mászkált a folyosón fel alá, míg meg nem látta a szintén ideges s egyben aggódó Daisuket.

- Hol van a fiam? – kérdezte a másiktól.

- Bent van a műtőbe. A közelben volt?

- Igen. Kaoruval pont fent jártunk. Ő elment Kyoéknak segíteni a helyszínre.

- Azt hittem visszavonult.

- Nem, csak lejött hozzánk. Mikor hozták be?

- Fél órája. Gyomron szúrták konyhakéssel. Yutaka talált rá, akkor még ott volt az elkövető is, de mire kiértünk, már nem volt ott. Elég sok vért vesztett.

- Nem kellett volna felengednem. – ült le az egyik székre kezeit összekulcsolva.

- Túl fogja élni. Erős fiú.

- Bízom benne. Ha őt is elveszteném, az már túl sok lenne számomra. Nem bírnám ki.

Tora bíztatóan a másik vállára helyezte a kezét egy kis időre, majd felálltak, mikor elaludt a műtő lámpája.

- Sikerült? – kérdezte az apa reménykedve az orvostól.

- Sajnálom, de kevés ez esélye, hogy megélje a holnapot. Túl sok vért vesztett, ráadásul a nyílás is elég mély. Megtettünk minden tőlünk telhetőt uram, de most már csak isten segíthet rajta.

- Be lehet hozzá menni? – kérdezte a rendőr.

- Egyelőre nem. Egy óra múlva, ha nem romlik a helyzete, akkor igen, egy kis időre bemehetnek hozzá.

- Köszönjük. – zárta le a beszélgetést, majd követték őket a szobáig, ahol kint leülve várták, hogy elteljen az egy óra.

Míg várakoztak, a többiek a helyszínen végezték a dolgukat, majd egyből a kórházba siettek, ahol a folyosón találkoztak.

- Megjöttünk, a rossz hír, senki nem látott semmit se. A jó pedig az, hogy Yutaka látta az elkövetőt. Az az Uruha nevű alak volt. – fejezte be mondandóját Kyo.

Kaoru leült régi barátja mellé és próbálta bíztatni. Reménykedett benne, hogy barátja nem jár úgy, mint ő annak idején, mikor egy bankrablás során elvesztette feleségét és az öt éves ikerlányait.

Ahogy letelt az egy óra, az orvos beengedte az apát egy tíz percre, hogy a fiával lehessen, majd miután letelt az idő kiküldte. A kis csapat úgy döntött, hogy lent a váróban várják meg a reggelt, addig az imádkozáson kívül mást úgy sem tehetnek érte.

Amíg ők lent várakoztak Uruha leült Aoi ágya mellé és szomorú szemekkel nézte másikat, aki halálán volt. Tudta, hogy magától már nem fog megmenekülni, így próbált rajta segíteni. Tenyerét megvágta, majd a másikét is és egymásra szorította a két sérülést és úgy fogta közre a másik kezét.

- Semmi értelme. – hallotta meg a volt társa hangját.

- Reita, legalább most hagyj minket utoljára kettesben. – szólalt meg a félig szőke hajú a sarokban álló társára nézve, aki kérésére távozott.

Uruha tudta, hogy már nem tudja visszafordítani a történteket és Gackt elérte azt, amit akart, de ő mégis reménykedett benne, hogy a reménynek legalább egy kis szikrája még él és megmentheti a másikat, de ahogy telt az idő, a haja úgy kezdett egyre jobban beszőkülni és érzései is úgy tűntek el. Mikor már csak egy centi hiányzott a hajából felállt a székről és egy utolsó búcsúcsókot hintett a másik ajkaira lehunyt szemekkel.

Szemeit kinyitva ismét a régivé vált, s ezt a gépek sípolása is jelezte.

Az ügyeletes orvos és csapata amilyen gyorsan csak tudott megérkezett a szobába, ahol a szőkének már csak hűlt nyoma maradt, s nekikezdtek az újraélesztésnek, de hiába.

Daisuke remegő kezekkel fogta meg halott fia kezét és ült le a mellette lévő székre, majd tovább nem bírva, sírva fakadt.

Miután erőt vett magán, letörölte könnyeit, felállt a székről és oda hajolt hozzá, végigsimított a kihűlőben lévő arcon, majd homlokára nyomott egy puszit, s végül illően betakarta az élettelen testet, majd Tora felé fordult érzéstelen arccal.

- Amano, azt akarom, hogy derítse ki, hogy ki volt az, aki ezt tette a fiammal és kapja el minél hamarabb. Nem érdekel, hogy hogyan, csak tegye meg!

- Rendben. Megteszünk minden tőlünk telhetőt.

Mikor az orvosok kitolták a szobából az ágyat Kaoru jelzés képen oldalba bökte Kyot, aki szintén észrevette a változást.

Kaoru, Dieal maradt, míg a Naoyuki hazavitte Kait, a többiek meg visszamentek az őrsre, ahol Kyo megosztotta az észrevételét a többiekkel, miután Nao is csatlakozott hozzájuk.

- Amíg lent voltunk valaki volt bent a szobában.

- De hát be volt zárva. – értetlenkedett Nao.

- Nekik ez nem akadály. Yutaka megmondta, hogy a magasabb szőke tett ezt. – szólt közbe Tora.

- Shinji, hagyd őket békén. Te nem láttad azt, amit én. Jobb, ha békén hagyod őket. – szólt közbe Saga, mivel aggódott a barátjáért.

- Megölték a fogadott fiamat! Mégis mit tegyek? Hagyjam futni a tettest?!

- Takashinak igaza van. Nem akarunk téged is elveszteni. Mint a főnököd megtiltom, hogy egyedül bármit is tegyél ez ügyben. – szólt rá Tooru.

- Akkor meg kell várnunk a boncolást és addig üljünk itt, miközben tudjuk, hogy ki tette?!

- Nem lesz semmiféle boncolás! Daisuke nem fogja megengedni, ráadásul elég nyilvánvaló a halál oka. Illetve, a kezén lévő seb, ami a szobában került rá, nem fogják gyanúsnak találni, hisz a forradás túl hamar gyógyult be és evvel a témát lezártnak tekintem! – fejezte be a mondandóját a főnök.

Kaoru magához vitte át barátját, aki egész úton semmit se szólt. Teljesen magába volt roskadva. Nem értette, hogy miért történik mindez vele. Magát okolta a fia haláláért, hisz, ha nem engedi fel Tokióba, akkor még most is élne.

- Ne magadat okold. – ült le mellé a kanapén Kaoru – Nem a te hibádból történt.

- Mégis felelősnek érzem magamat. Ezek után nem tudom, hogy van-e értelme az életnek. Kaoru, nekem már csak ő maradt és most már ő sincs velem. – nézett fel barátjára, szemében kétségbeeséssel.

- Dai, akkoriban te se engedted, hogy magamba zuhanjak, most én se fogom hagyni, hogy te megtedd. Még te mondtad nekem, hogy akiket szeretünk, azok a szívünkben tovább élnek, míg gondolunk rájuk. Akkor tartsd is ehhez magadat!

Most, hogy Uruha ismét a régi lett, újra felmehetett a többiek közé, de az elmúlt hetekben történteket egyáltalán nem felejtette el.

- Uruha, örülök, hogy újra köztünk vagy. – nézett végig rajta elégedetten Gackt – A feladatodat tudod továbbra is, de több hibát ne kövess el. Legközelebb nem leszek ennyire elnéző.

- Értettem. – hajolt meg főnöke előtt, majd ment a dolgára.

Egy hét telt el az óta, hogy ismét szőkévé vált. A feladatát hibátlanul végezte, mintha mi sem történt volna, azonban Aoi temetésére mégis elment. Érzései nem voltak, mégis kötelezőnek vélte a jelenlétet. Az eljöttek leghátsó sorában állt, majd kissé távolabb az egyik fa mellől figyelte a történteket. Miután mindenki elment a sírtól ő is odasétált és elhelyezett a virágok közé egy szál mályvarózsát, majd leróva a kötelező tiszteletet ismét munkába állt, mintha misem történt volna.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.