Die



Japán mocskos városa, Tokió kedvemre való játszótér, ahol kiélhetem rejtett vágyamat. Ez sokkal, de sokkal jobb, mint a szerencsejáték vagy bármely más ostoba dolog, amit az emberek titokban űznek. Pedig abban nincs semmi titkolni való és élvezet. Nem tudják milyen az, mikor az adrenalin ellepi a tested minden egyes porcikáját, amikor a vadászösztön beindul és te dönthetsz más élete felett.

De a játszma ekkor még mindig nem ért véget, mert utána jön a bujkálás, és ahogy belekezdesz, máris az életeddel kezdesz el játszani és ebből az ördögi játszmából nincs kiszállás, ahol az életed a tét és a véred a nap minden egyes percében pezseg, az érzékeid kiélesedtek és a körülötted lévő világ válik a játszótérré, ahol az egész szórakozás folyik, míg meg nem halsz, vagy el nem kapnak. Ez az igazi élet, ami nem más, mint egy jól kitervelt játék, ahol ha elég ügyes vagy, akkor a szálakat akár te magad is mozgathatod.

Vidéken a kabócák hangos koncerttel jelzik, ha valaki meghalt, itt viszont nincs semmi jele annak, ha egy élet eltávozott. Ezért jó ez a város. Sok az ember, senki nem figyel senkire és semmire, csakis saját magára. Rengeteg szabad préda halad el mellettem nap mint nap az utcán, de én mégis válogatós vagyok. Nekem nem csak a külső számít, hanem a kisugárzás is, ami a belsőt rejti, mert a móka ebből adódik.

Tíz éve jöttem fel ide. Azóta is játszom ezt a játékot, mégsem kaptak még el a rendőrök. Még a kinézetemet sem tudják. Így mondhatni, kicsit unalmas a játék, de nem bánom. Sosem lehet tudni, hogy később mi lesz.

De, ma hiába járom a város, valahogy nem találok megfelelő áldozatot, aki csillapíthatná szomjamat a mai napra, mert minden ember csak egy napra elég, így végül kénytelen vagyok egy hostklubból hazafelé tartó srácot elkapni, aki olyan, mint az első áldozataim. Unalmasak és tárgytalanok. Sikítozik és könyörög az életéért, de fölöslegesen. Hiába kínálja fel magát, mint egy rossz kurva nekem akkor sincs szükségem a szolgálataira. Próbálom érdekesebbé tenni a játékot, de nem megy, így csalódottan ontom végül vérét egy vágással a torkánál. Talán holnap majd jobb napom lesz. Evvel a gondolattal rakom ki a hulláját a rendőrség főbejárata elé hajnali egykor. Legalább nekik had legyen egy jó napjuk, ha már nekem nem volt az.

Hazaérve levetem véres ruhámat és elégetem a kádban, majd lefürdök és befekszem az ágyamba, hogy kifizessem a fölösleges fáradozásomat.

Délután kelek fel és utam egyből a konyha felé vezet, ahol pucér seggemet a párnázott székre helyezem, és úgy fogyasztom el a müzlimet, majd magamra kapok egy trikót és rá egy inget a szaggatott farmeromhoz. Miután az öltözködés megvolt fogat mosok és nekilátok gyönyörű vörösre festett hosszú hajamat fésülni a tükör előtt, akárcsak Rapunzel a mesében, még ha az enyém nem is olyan hosszú, de így is a vörös hajam az én büszkeségem.

Cicomák és társai után a sarkon lévő kifőzdében megebédelek és nézem a járókelőket. Ma kimondottan jó kedvem van, és úgy érzem, hogy jó lesz a mai napom.

Érzékeimre hagyatkozva indulok el az állomás felé, ahol sok a járókelő. Rengeteg jó falat van külsőleg, de a kisugárzásuk valahogy nem köt le.

Éppen felfelé megyek az egyik hátsólépcsőn, mikor kiszúrok egy srácot a beérkezett vonatról leszállva. Ő lesz az! Tudom, érzem, kell nekem! A vérem jobban pezseg, mint máskor, a bőröm izzik, a levegőt is nehezebben veszem, ahogy elönt az ösztön. De, ez más, mint a többi áldozatnál. Ilyet még sosem éreztem. Meg kell tudnom, hogy mi ez az érzés. Nem hagyhatom elfutni a srácot.

Mint egy kígyó, úgy közlekedem az emberek között követvén áldozatomat, majd kihasználva a tökéletes pillanatot berántom a vészkijárathoz és elkábítom, így ájultan fekszik karjaimon én pedig egy elégedett mosollyal kapom fel és rakom be kocsim hátsó ülésére.

Ő különleges, más, mint a többiek. Már most érzem, így nem vihetem őt csak úgy akárhova. El kell rejtenem a külvilágtól, mielőtt rám találnak, mivel minden ami gyönyörű, annyira veszélyes is egyben. A tűzzel játszom most.

Útközben kénytelen vagyok megállni egy gyógyszerészetnél, hogy altatót vegyek, mert nem lenne jó, ha felébredne az úton. Míg ájultan fekszik kocsim hátsó ülésén kinyitom száját és lenyomok torkán egy szemet belőle és egy kis vizet töltök utána, de vigyázok, nehogy megfulladjon.

Az út kanyargós, a házak tűnnek el, fák váltják fel őket, az utat pedig a földút, majd kénytelen vagyok leparkolni, mivel az út elfogyott alólunk. Kikapom a srácot a kocsiból és gyalog indulok el az ösvényen a fák közé rejtett faházba.

A házban rejtett padlás van, ahová felviszem őt. Egy fotelon és a fent lógó lámpán kívül semmi más nincs fent, így felhozom neki az egyik ágy matracát és a hozzá járó ágyneműket. Cipőjét levéve fektetem be az ágyába, de kezét elöl összekötöm egy kötéllel és szemét is bekötöm egy kendővel, hogy ne lásson még ebben a gyér fényben se, amit a lámpa nyújt, én pedig kényelmesen elhelyezkedem a fotelban rágyújtva egy szál cigarettára és onnét figyelem alvó alakját.

Nálam valamivel alacsonyabb a srác. Tizennyolcnak tippelem. Még iskolás lehet. Most, hogy vállig érő fekete, festetlen haja nem lóg az arcába, jobban ki tudom venni vonásait. Nem gondoltam volna, hogy találok még itt a városban ennyire ártatlan embert, ami nem csak a külsején, hanem a kisugárzásán is látszik. De, vajon belül is ennyire ártatlan? Nemsokára úgy is kiderül, csak ébredjen fel édes álmából Csipkerózsika, és akkor talán megtudom azt is, hogy mi vonzz benne ennyire, hogy lassan magammal sem fogok bírni, ha még sokáig nézem őt.

Csak nézem, nézem őt, talán már egy óra is eltelhetett azóta, de ő még mindig békésen alszik, mintha otthon lenne. És ez kezd zavarni. Már idegesen trappolok ujjaimmal a karfán, hogy addig is elfoglaljam magam, de nem sok sikerrel. Szinte kipattanok a fotelből és két nagy lépéssel már mellette is termek.

- Hé, kölyök, kelj fel! – szólok rá, közben lábammal böködés céljából meglököm, de semmi.

Kissé dühösen megyek le a konyhába, ahol rápillantok az órára és kínosan felnevetek.

- Ezt nem hiszem el. – masszírozom meg homlokom bal kezemmel – Csak negyed óra telt el.

Kinyitom a hűtőt és egy hideg sörrel nyugtatom meg magam. Iszogatás közben egy újabb szálra gyújtok rá és csak bámulom az előtte lévő erdőt, ahol néha fel-feltűnik egy helyi állat a fák sűrűje között.

Söröm végeztével beülök a tv elé, hogy meglessem a mai híreket. Kíváncsi vagyok, hogy mit mondanak majd az új ajándékomra. Nem kell rá sokat várnom, hisz ezzel a húzásommal én lettem a főszenzáció. Mindenhol a rejtélyes gyilkosról, vagyis rólam beszélnek. Ráadásul izgatottságomat és egyben elégedettségemet az is fokozza, hogy Kyo kapta meg az ügy vezetését.

Még anno együtt jártunk a rendőrsuliba, csak én otthagytam és belekezdtem ebbe az életmódba, ő pedig a legjobb tanulóként végezte el. Az egyetem alatt barátok voltunk, de utána megszakítottam vele a kapcsolatot az ő érdekében, hisz ha rájönnének, hogy milyen barátja van, akkor a munkája is odaveszne, de még így is figyelemmel kísérem őt. Jó tudni, hogy mi van vele.

Kyo nem csak a suliban volt a legjobb, hanem a gyakornokok között is, így gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán, mert ő mindig csak egyre jobb lesz. Most, hogy ő kapta meg az ügyemet úgy érzem, végre elkezdődhet a macska egér játék.

Vajon mit fog találni a régebbi színhelyeken, amit a többi nyomozó nem vett észre? Rá fog jönni, hogy kivel áll szemben, vagy kell hozzá egy kis segítség?

- Gyerünk Kyo, mutasd meg, hogy mit tudsz! – kiáltok fel izgatottan, csillogó szemekkel.

Még nézném tovább az adást, de fentről egy puffanást hallok meg.

- Hoppá, meg is feledkeztem róla. – kapcsolom ki a tv-t és sietek fel a padlásra, ahol feloltom a villanyt, hogy lássam, mi folyik odafent.

A srác, az ágytól kicsivel arrébb térdel és venné le magáról a kendőt, mikor rászólok.

- Na, na! Én a helyedben ezt nem tenném! – megyek oda hozzá és nyúlok be karjai alá, hogy talpra állítsam, de ez nem egy olyan könnyem, mivel ahogy hozzáérek máris összerezzen – Most szépen visszamész a helyedre. – irányítom oda az ágyhoz és ültetem le rá – Ne aggódj, az altató nemsokára kimegy a szervezetedből és nem leszel ennyire kába. – magyarázom el neki a helyzetet, miközben a kezén lévő kötést leszedem, hogy hátra kössem kezeit.

Én a fotelból nézem őt, ő pedig még mindig ugyanúgy ül, ahogy leültettem. Számomra szinte már kezd kínos lenni a kialakult csönd, így megtöröm azt.

- Mi az? Nem kezdesz el könyörögni? – merthogy mások ilyenkor már rég könyörögnek, sikítanak, kiabálnak, hogy engedjék el őket vagy éppen csak segítséget próbálnak hívni, de mind hiába. Ő meg csak ül ugyan úgy és szó szerint csak úgy van. – Hallod te azt, amit mondok?! – Istenem, mondd, hogy nem egy süket gyereket sikerült elrabolnom!

Várok még egy kicsit, majd utána állok fel és guggolok le vele szembe. Ujjammal megböködöm vállát, mire megint nem reagál, amit nem tudok mire vélni, de maghallom egyenletes, nyugodt szuszogását, ami viszont mindent elárul.

Nem süket a gyerek, csak szimplán bealudt. Hallgatnom kellett volna a gyógyszerészre. Ebből tényleg elég lett volna egy fél tabletta is. Ez még egy lovat is képes kiütni. Azt hiszem, a mai nap egy unalmas nap lesz. Így nem lehet szórakozni.

Unalmamban csak sörözgetek és tv-zem, így a tv előtt alszom be, reggel pedig a napfény kelt, ami beszűrődik a lombkoronák között.

Álmomban sokféle verzió lepörgött, hogy mit is kéne tennem a sráccal, de valahogy egyik sem volt az igazi. Nem ölhetem meg őt úgy, mint a többieket, mert akkor oda lenne a mókának.

El kell érnem, hogy megbízzon bennem és csak utána lecsapnom rá. Az úgy sokkal izgalmasabb lesz. Nyújtózom egy nagyon, majd lefürdöm, átöltözöm, nekiállok összedobni egy tojásrántottát két főre.

A magamét hamar megeszem, majd egy pohár vízzel a tálcán felviszem az övét is.

Mikor feloltom a villanyt a padláson és meghallja lépteimet felém kapja a fejét.

- Ki van ott? – kérdi kissé bizonytalanul.

- Vajon ki? Aki elrabolt természetesen. –ülök le mellé – Nyisd ki a szád. – szólok rá, ő meg kérdezné, hogy miért, de én nem hagyom, hanem élek a lehetőséggel és szájába nyomok egy adagot a reggeliből – Nem mérgező. Edd meg. Sima tojásrántotta.

Ő nem válaszol, hanem szépen engedelmesen megeszi, majd megitatom és megtörlöm a száját, mikor kissé pirult arccal megszólal.

- Pisilnem kell.

- Nagyszerű. – sóhajtok fel, miközben felhúzom az ágyról és az ölembe kapom.

- Ezt miért csinálod?

- Mert csak így mehetsz oda. – morgom és megyek le vele a lépcsőn.

- Nem erre gondoltam.

- Hát? – nézek le rá kérdőn, amit ő persze nem lát.

- Miért raboltál el?

- Szerintem elég nyilvánvaló, ha nézel tv-t vagy olvasol újságot. – teszem le a folyosón.

- Nem szoktam tévézni. – motyogja – és újságot se nagyon olvasok.

- De csak tisztában vagy vele, hogy mi folyik itt Tokióban, ha már itt laksz. – akadok ki tudatlanságán, miközben a mosdó felé navigálom.

- Nem itt lakom. Csak a barátomat jöttem meglátogatni.

- Hát, akkor honnét jöttél, hogy ennyire tudatlan vagy? – kérdem kissé gúnyosan, de egyben rosszul esik, hogy van olyan hely, ahol nem tudnak rólam.

- Miéből. Egy kis halászfaluban lakom a szüleimmel. – teszi hozzá és így már minden világos számomra. és egyben rájövök, hogy a sors mennyire aljas játékot próbál velem űzni.

- Nagyszerű. Akkor most tájékoztatlak, ha a kis barátod nem tette volna meg, hogy én vagy az, aki minden nap megöl egy embert és még mindig vígan rohangálok az utcákon. – lököm be a helységbe, de erre inkább nem mond semmit se, így övéhez nyúlok, hogy kicsatoljam, de ő ismét megugrik, csakhogy én vagyok mögötte, így feneke ágyékomhoz simul, ami igen csak jó érzéssel tölt el, mert már hamarabb is észrevettem a formás testrészét, de így érzem is, hogy tényleg feszes és nem csak a látszat csal velem.

- Mit csinálsz?! – kérdi ijedten.

- Na, vajon mit? – forgatom meg szemeim - Előbb még itt sírtál, hogy pisilned kell, vagy hátrakötött kézzel is meg tudod tenni?

-Nem…, de ez annyira zavarba ejtő. – motyogja.

Erre inkább nem mondok semmit. Azt hiszem ez az egész nehezebb lesz, mint gondoltam. Ez a gyerek maga a megtestesült ártatlanság, ráadásul igencsak kívánatos teste van, amit ki is fogok használni. Ebben biztos vagyok.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.