Kyo



Hajnalban a csipogómra kelek, amit elég morcosan fogadok, mivel nem sokat aludtam az utóbbi időben. Ráadásul Sagával sem a régi a kapcsolatunk és ez csak még jobban rátesz a morgós hangulatomra. Nagy nehezen kivet magából az ágy, így gyorsan felöltözöm, mikor kopognak az ajtón.

- Ki az? – kérdem kissé álmos hangon.

- Én vagyok, Amano.

Kelletlenül, de ajtót nyitok neki.

- Tudtommal mától szabim van.

- Igen, de gyakorlatilag máskor megkapod. Vettem neked reggelit. Útközben edd meg, nem tűr halasztást az ügy. – közli komolyan, így egy nagyobb sóhajtás mellett belebújok cipőmbe, majd követem a kocsijáig, ahol megeszem a nekem szánt reggelit.

- Mi ilyen fontos, hogy ilyenkor kiversz az ágyból? Saga nem elég melléd?

- Nem. Ide te is kellesz. A gyilkosunk a bejáratunk elé rakta most le az ajándékát.

- Micsoda? – nézek rá immár felébredve.

- Jól hallottad. – néz rám karikás szemeivel. – Az a barom miatt haza se tudtam menni aludni.

- Akkor aludj bent.

- Az lesz, de előtte ezt még kivizsgáljuk. Valami nem tetszik nekem ebben az egészben és nem tudom, hogy mi az. Ezért is kell a segítséged.

- Rendben. Legyünk túl rajta. – mondom teli szájjal, majd több szó nem esik köztünk.

A helyszínhez érve Saga fogad minket és vázolja fel a dolgokat.

- Minden ugyan az, mint a többinél. Kívülről semmi nem látszik az áldozaton, de ahogyan az ember megszabadítsa ruhájától, egyből teli van zúzódásokkal és vágásnyomokkal, de nemi erőszaknak semmi nyoma. A mostani áldozat egy huszonkét éves helyi lakosú fiú. Iratai, pénze minden nála van. Semmit se vettek el tőle. És mielőtt megkérdeznétek, semmi köze az előző áldozatokhoz.

- De, mégis ide rakta le elénk. Biztos van valami, amit nem vettünk észre.

- Tora, pihend ki magad. Akkor talán jobban tudsz majd gondolkodni. Mi majd Kyoval elintézzük a többit, oké?

- Rendben. – adja be a derekát.

- Kipihented magad? – lép hozzám és ad egy röpke csókot ajkaimra.

- Úgy nézek én ki? – morgom.

- Nem. – neveti el magát – Gyere, bent van még kávé.

- Nincs rá szükségem. Nekem inkább másra van szükségem. – pillantok rá célzóan.

- Kyo… - sóhajt fel – Nem hiszem, hogy itt kéne azt csinálnunk, főleg nem ebben a helyzetben.

- Már megint hárítasz. Pedig nem is a dugásra gondoltam. Ráadásul Egy pár hónappal ezelőtt még örömmel raktál volna meg az irodában is. – morgom neki, majd hagyom ott és megyek be az irodámba a még Tora által adott kávémmal.

Egy éve vagyunk együtt Sagaval, de valahogy az utóbbi hónapok nem éppen a legboldogabbak. Nem hibáztatom érte Torát, mert tudom, hogy Saga érte van oda, de akkor is. Nem akarok ismét egyedül lenni, így próbálom menteni a menthetőt, hátha mégis újra lesz belőle valami, még ha nem sok esélyét is látom a dolognak. Az utolsó korty után fejemre terítem bent hagyott pulóverem, majd visszaalszom. Ha bármi lesz, úgy is szólnak.

Mivel magamtól ébredek, ez csak egyet jelent; semmi nem történt. Ezen valahogy meg sem lepődöm, hogy a névtelen gyilkosunk egy újabb áldozatot zsebelt be magának.

- Jó reggelt. – mosolyog rám Uruha, amint belép az irodámba.

- Már akinek az… - morgom – Ha itt lenne, minden sokkal jobb lenne. – sóhajtok egy nagyot, miközben az íróasztalomra helyezett bekeretezett képen nézem, amin én és Die vagyunk – Ez volt az utolsó közös képünk.

- Amerika? – kérdi.

- Igen. A jelek szerint. Ráadásul köszönés nélkül. – Eresztek el egy keserű mosolyt.

- Gondolom nem a rendőrségen végezte.

- Nem hát.

- Akkor biztos egy csinos lány volt. – mosolyodik el, mert immár rá terelem figyelmem.

- Meglehet. De, ha már a csinos lányoknál tartunk, mesélj valamit. – fordulok felé a székemmel, mire helyet foglal mellettem ide húzva a vendég széket.

- Oh, hát, sikerült lezárni a viharos heteket. Úgy néz ki, hogy egybe költözünk még az évben, ha találunk egy meglelő albérletet. – mondja csillogó szemekkel, majd belekezd a mesélésbe, amit csak mosolyogva hallgatok végig.

- Legalább neked jól megy. Kicsit irigyellek most.

- Miért nem beszélitek meg?

- Nincs mit megbeszélni ezen. Tora jött, látott, győzött és vitte Sagát. Az egészben az a rossz, hogy még így is együtt vagyunk.

- Akkor miért nem szakítasz vele? – értetlenkedik.

- Mert nem megy. – mosolyodom el keserűen – Már hozzászoktam, hogy velem van. Nekem már nem menne egyedül. Öreg vagyok én a magányhoz. Te még fiatal vagy. Élvezd csak az életet, mert aztán jön a házasság és vele a gyerek, azt akkor oda a tomboló életmódnak. – veregetem vállba.

- Nem hiszem, hogy feleségül fogom venni.

- Miért nem? – csodálkozom el – Pedig ő aztán csinos lány, meg okos is.

- Igen, de – húzza el a száját – tudod Kyo én még fiatal vagyok ehhez. Még csak gyakorlaton vagyok nálatok, tehát még suliba járok. Ő neki meg van még egy éve hátra és már a házassággal jön. Azt majd olyan harmincévesen szeretném nem most. Még csak huszonkettő vagyok. Azt a nyolc évet még ki szeretném élvezni, főleg, hogy ha megkapom az itteni állást. Elég gondom lesz akkor az áldozatok magánéletével. –sóhajt fel.

- Hát igen. Ha már ide jöttél pszichológusnak. De, ne aggódj, Tora biztos megadja neked az állást.

- Hé, nem sima pszichológus vagyok! Ezt kikérem magamnak! – teszi csípőre kezeit felfújt arccal.

- Jól van, kölyök, nekem mind egyre mentek. – legyintek – Inkább azt mondd, hogy miért jöttél.

- Csak gondoltam benézek hozzád. Megint eltűnt egy srác. A barátja jött bejelenteni.

- Ennek sosem lesz vége, igaz? – nézek rá gondterhelten.

- Ne engem kérdezz. – teszi fel a kezét védekezően - Te vagy a rendőr. Azért, remélem, most csak egy szimpla eltűnésről van szó és nem a gyilkos rabolta el.

- Én is remélem, de tudod jól, hogy ez csak egy módon fog kiderülni.

- Igen, tudom. – néz rám bánatosan. – Ez az egész annyira rossz. Akár én is lehetnék az áldozata hisz pont beleesek a tizennyolc –huszonnyolc év közé.

- Ne gondolj ilyesmire. Inkább menj és beszélj a barátnőddel, azt élvezd a fiatalságot.

- Kyo, te is fiatal vagy még. Ne sajnáltad magad. Majd ha ötven leszel, akkor megteheted. – mosolyog rám a szőke langaléta, majd kisétál az ajtómon, majd Tora váltja fel őt.

- Jött egy állítólagos eltűnés bejelentés. – ül le Uruha helyére.

- Tudom. Most mondta a váltótársad. – biccentek az ajtó felé.

- Az jó. Akkor rövid leszek. Mivel ma szabadságod lenne, így rád bízom a dolgot. Menj a vasútállomásra és nézd meg a kamerán a kis haverjával, hogy tényleg leszállt-e a vonatról a gyerek. Ha valami van, akkor csörgök.

- Oké, de miért vigyem magammal? – nézek rá kérdőn.

- Mert addig úgy sem nyugszik meg. Kint pattog, mint egy gumilabda.

- Jól van. De aztán hazamegyek, úgyhogy kifelé! – hessegetem kifelé az irodámból, hogy be tudjam zárni.

Kint egy talán tíz centivel magasabb barna hajú srác várt rám türelmetlenül.

- Nishimura Tooru vagyok.

- Uke Yutaka. – mutatkozik be.

A kocsiig csendben megyünk, majd csak beszállva szólok hozzá.

- A barátod sokszor szokott lógni?

- Nem. Ő nem olyan, de ezt már bent is elmondtam. A szülei sem tudnak róla semmit se, csak azt, hogy az utolsó csatlakozást elérő vonattal jött fel.

- Telefonált nekik?

- Nem, de ha nem indult volna el, vagy lekéste volna, akkor biztosan szólt volna. Ő sosem szokott késni.

- Értem. – mondom, mert tök mindegy mit mondok neki, ő akkor is ragaszkodni fog ehhez.

Az állomáson elkérjük az adott órára vonatkozó videoszalagot, majd berakjuk a lejátszóba, ahol ő egyből kiszúrja a barátját, amint éppen leszáll a vonatról.

- Ő az! Én megmondtam.

- Jól van. Akkor a kérdés már csak az, hogy most vagy lóg valahol kikapcsolt telefonnal, vagy elrabolták. Innen nézve csak egy helyen tud kimenni az állomásról. Az a szerencséd, hogy be van kamerázva az épület. – állok fel és kérem el az adott szalagot és tekerem a megfelelő időponthoz, de sehol semmi – Ez érdekes. – ráncolom össze a szemöldökömet. Miért nem jön ki?

- Lehet, hogy a vészkijáratot használta. – szól közbe a bent lévő biztonsági őr – A folyosón van egy vészkijárat, de az a terület nincs lefedve. Óránként szoktunk oda bemenni, ellenőrizni.

- Nagyszerű. – sóhajtok fel –Köszönöm a segítségüket. – hajolok meg, majd karon ragadom a gyereket és kimegyünk megnézni a folyosót – Mint látod sehol semmi. Most hazaviszlek. remélhetőleg csak elcsatangolt a barátod. Ha holnap sem kerül elő, akkor értesítjük a szüleit. Rendben? – nézek rá, mire némán bólint.

Miután kiraktam a gyereket, otthon egy becsiccsentett Saga várt és egyből nekem esett.

- Takashi, te ittál. – jegyzem meg, miután elvált az ajkaimtól az ajtóban.

- Csak egy kicsit. – kezdi el nyakamat csókolgatni.

Na igen, ez már csak így megy. Iszik, mert nem jut dűlőre és csak akkor vagyunk együtt. Mindig ugyan úgy csinál mindent. Ajkaimra mar, majd nyakamat csókolja, és már tépi is le rólam a ruhákat, miközben az ágy felé terel, ahol ledönt és kapok tőle pár csókot, majd bekeni magát és tágít rajtam egyet-kettőt, majd belém hatol. Legalább annyira józan, hogy teljesen álljon neki és velem is foglalkozzon, így miközben mennem mozog, kezével rám segít, mikor érzi, hogy közel a csúcshoz.

Aztán mikor végez, rám fekszik, és úgy alszik el, én pedig nagyot sóhajtva mászok ki alóla és teszem rendbe magam, majd visszabújok mellé az ágyba és úgy alszom el.

Este, mikor felébredek, ő még mindig alszik, én pedig Uruha tanácsán gondolkodom. Tény, hogy neki van igaza, de akkor is, én képtelen vagyok ezt megtenni.

Nem sokra rá ő is felébred és kibattyog, én pedig elé tolom a pohár vizét és a fájdalomcsillapítókat, amiket kikészítettem számára.

Nem szólunk egymáshoz, mert nincs mit mondani. Csak vagyunk, pedig én is mondanák valamit, meg ő is. Kíváncsi lennék, hogy kiből bukik ki hamarabb a dolog. Habár, nagy a valószínűsége, hogy ő lesz az.

- Tooru, figyelj… - szólal meg fél óra után – Áh, mindegy, felejtsd el. – szállna le a székről, de én itt tartom.

- Mondjad. Hallani akarom. – nézek a szemébe.

- Gondolom, tudod, hogy miről van szó. – süti le szemeit.

- Tudom.

- Akkor még sincs mit mondanom. Majd talán máskor. Most túl nagy macerával járna a dolog. – dörzsöli meg a szemeit, majd megy vissza a hálóba.

Igen, tőle akarom hallani a dolgot, de belül mégis félek attól, hogy egyszer ki fogja mondani, pedig mindkettőnknek az lenne a legjobb, hisz nem egyszer láttam őket együtt, de azt tisztelem benne, hogy nem feküdt le vele. Így legalább azt a tudatot tartja bennem, hogy egyszer sem csalt meg a hátam mögött.

Mikor a srác negyvennyolc órája tűnt el, akkor Tora összehívott egy sajtótájékoztatót és közölte a médián keresztül a tényállásokat, miszerint a gyilkosnál van a gyerek, és amíg nála van addig biztos nem lesz újabb hulla és engem helyez ki az ügy vezetésére, aminek egyáltalán nem örülök.

Miért nekem kell ezzel az egésszel foglalkoznom?

Éppen a köveket rugdosom a hátsóudvarban, ahova cigizni szoktak járni, mikor Saga betalál.

- Tooru, én ezt már nem bírom tovább. Legyünk túl egymáson oké? – hadarja el, mire csak nagy szemekkel bámulok rá és automatikusan rábólintok a dologra.

- Ennyi? – néz rám szintén nagy szemekkel.

- Ennyi. – vonom meg a vállam – Ez már lássuk be, nem volt kapcsolat és Shinji mellett legalább boldog vagy.

- Igen, ez így van. Még ma kipakolok tőled, és köszi. Attól még ugye szóba állsz még velem?

- Persze. – mosolygok rá, amit viszonoz, majd távozik.

- Na, látod, nem is volt ez olyan vészes. – hallom meg Uruha hangját a két épület közötti zugból.

- Te egész végig hallgatóztál?

- Igen. Gondoltam nem zavarlak meg titeket és jól is tettem. Látod, nem volt ez olyan vészes, mint gondoltad.

- Fiatal vagy, könnyen beszélsz. – legyintek és gyújtok rá egy szálra – És még előttem az éjszaka…

- Ha így állsz hozzá, persze, hogy szar lesz. Lazíts és nézz valami jó filmet.

- Na, ez aztán jó tanács.

- Bocs, jobbra nem futotta. Majd ha időpontot kérsz, akkor tudok jobbat is mondani. – kacsint rám.

- Persze, addigra én is ki tudok rá valamit keresni a neten! – nyújtom ki rá a nyelvem.

- Látod, máris jobb kedved van. Aztán, csak így tovább! – megy vissza az épületbe.

Könnyű azt mondani. Nappal minden rendben van, de az este már nem. Egyedül a házban, szörnyű. Egyszerűen nem tudok aludni. Csak forgolódom, vagy bámulok bele a sötét éjszakába. Az éjszakai műszak sem megoldás erre, mert nappal még mindig Saga zajait képzelem be.

Legalább ha lenne egy jel, vagy egy nyom az ügyben, amin el tudnák indulni, akkor legalább az lekötné a figyelmem.

Evvel a gondolattal bámulom a főváros térképét, ahol pontokkal vannak jelölve a halottak helyei, majd csap belém egy isteni szikra.

- Hé, kölyök! – kapom el Uruhát karjánál fogva – Vess csak egy pillantást a térképre!

- Mit kéne látnom? – kérdi két szürcsölés között.

Míg ő a térképet nézi, addig beleiszom a kólájába.

- Hé, ez az enyém! – néz rám összeszűkített szemekkel.

- Csönd legyen, te még csak gyakornok vagy és amúgy is, késtél! Ez a büntetésed. Segíts egy kicsit.

- Mégis miben?

- Jelet találni! Nézd át a női áldozatokat én meg a férfiakkal foglalkozom.

- Miért én kapom a nőket? – néz rám felvont szemöldökkel.

- Mert neked van barátnőd, így ha valami olyat találsz, ki tudod szűrni a dologból. – vágom hozzá az egyik dobozt, mely teli van iratokkal.

- Kyo, ennek semmi értelme! Ezeket már annyiszor átnéztük. – nyavalyogja egy fél óra után és be kell látnom, hogy igaza van.

- Jó, akkor hagyjuk. Keresek más elfoglaltságot. – pakolom össze a papírokat és hagyom ott.

Irodámba bebattyogva előveszek egy régi keresztrejtvényt a fiókomból és azt kezdem el fejtegetni, míg Uruha fel nem tép az ajtómat és nem kezd el kifelé mutogatni.

- Mi az? – vonom fel szemöldököm.

- Baj van. Gyere gyorsan! – rángat kifelé a közös nyomozási szobába.

- Mi történt? – kérdem.

- Szóval miután elraktam a dokumentumokat eszembe jutott a térkép. A filmekben mindig összekötik madzaggal a nyomokat. Na most, mivel nem volt jobb dolgom elkezdtem én is kötögetni és mikor az idősorrendben tettem meg ez jött ki belőle. – mutat az összekötött térképre.

- Francba. – mondom döbbenten, mikor meglátom – Ennek a szemétnek végig ez volt a terve. Amanonak szóltál?

- Még nem, de már itt van. –mutat az ajtóba így megfordulok.

- Mi történt? – kérdi.

- A térkép. Ez a szemét ismer és végig azt akarta, hogy én foglalkozzak az üggyel! A rohadt kanjim virít rajta! – mutatok kissé idegesen az említett tárgyra, ami az alvatlanságnak is köszönhető.

Shinji Arcára kiül az aggodalom.

- Ha ez igaz, akkor most büszke lehet magára. Elérte, amit akart. Francba. Szólok Sagának, te meg, ha lehet, ezek után ne mászkálj egyedül és gondolkozz el rajta, hogy melyik őrült szerethet téged ennyire. – fordul meg és már el is tűnik.

- Kösz Kouyou, ez szép munka volt! – veregetem hátba – Most már biztos, hogy fel fognak venni. Ez ügyes volt. Most már csak azt kéne megtudni, hogy a srácnak mi köze az egészhez. Ha keresnek, akkor az irodámban eszek. Átnézem a srác adatait.

- Rendben. – bólint.

Amennyire belelendültünk a dologba, annyira nem jutottunk tovább, mert ismét zsákutcába jutottunk és a srácnak már két hónapja nincs nyoma. Már abban sem voltunk biztosak, hogy él-e még.

- Nishimura-san! – ront be irodámba az egyik telefonokat kezelő hölgy. – Az előbb telefonált egy férfi, hogy látta az eltűnt fiút és feltehetőleg a gyilkosát.

A hír hallatán egyből felpattantam és a hölgy után eredtem, aki lejátszotta nekem a beszélgetést, így felírtam a helyet.

- Köszönöm. Máris utána nézek. Ha bármi van, akkor értesíts.

- Rendben.

Visszarohanok az irodámba a pulóveremért, mert már kezd későre járni, majd fegyveremet is eltéve ülök kocsiba és hajtok japán északi része felé az erdők között menő úton. Mikor megérkezem az említett benzinkúthoz, egyből befelé veszem az irányt az eladóhoz.

- Miben segíthetek? – kérdi az eladó férfi.

- Nishimura Tooru vagyok. A rendőrségtől jöttem. – mutatom fel jelvényemet - Úgy egy és fél órával ezelőtt az itteni fülkéből telefonált egy férfi, hogy látta az eltűnt srácot és az elrablóját.

- Azt kötve hiszem. Itt a mai nap tízen, ha megfordultak. Belőle nyolc család volt, akik a hegyekbe mentek kirándulni, egy üzletember, aki a fővárosba igyekezett és egy másik férfi, aki csak a telefont használta. Szóval magát szépen átverték.

- Ebben biztos?

- Teljesen. Akár a felvételeket is megnézheti. A kutat a héten zárják be, mert nincs nagy forgalma már. Szóval ennyi embert könnyű megjegyezni.

- Értem. És a telefonáló férfit látta?

- Nem. Kapucnis fekete pulóver volt rajta és lehajtott fejjel járt.

- Köszönöm. – sóhajtok. Újabb zsákutca és a gyilkos csak jót szórakozik rajtam.

- Kávét vagy valamit?

- Igen, azt kérnék. Meg valami apró ehetőséget az útra.

Erre a kávé mellé leveszi a kezébe akadó első csokit, majd közli az árát.

- Tartsa meg. – célzok a visszajáróra és megyek ki a parkolóba, ahol rágyújtok, majd a kávé elfogyasztása után visszaindulok immár a sötét nyári éjszakában.

Az úton senki nem jön velem szembe, a szemeim meg a kávé ellenére majd leragadnak. Egy pillanatra lehunyom szemeim, de mikor kinyitom egy alakot látok meg kifutni a fák közül, így tövig nyomom a féket, mielőtt elütném, a szemeim pedig kipattannak az ijedtségtől. Szerencsére sikerül még időben lefékeznem.

- Jól van? – kérdem aggódva, kiszállva a kocsiból, miközben az idegen a szemét takarja kezével a fényszórók erős fénye miatt.

- Igen, jól vagyok. – mondja megkönnyebbülve, majd leereszti a kezét és hunyorogva néz engem.

- Te jó ég. – mondom döbbenten. – Te vagy Shiroyama Yuu?

- Igen, így hívnak. – bólint hozzá.

- A nevem Nishimura Tooru, rendőr vagyok. Hála az égnek, hogy megtaláltalak. Egyedül vagy? – kérdem, de kezem a fegyveremen pihen.

- Igen.

- Akkor jó, gyere velem. Beviszlek a kapitányságra. – nyitom ki neki a hátsó ajtót, ő pedig engedelmesen beül oda.

Mielőtt beszállnák, még körbenézek egyszer, majd én is beülök a kocsiba.

- Tessék, majd bent kapsz rendes ételt. – nyújtom hátra a benzinkútnál vett csokit.

- Köszönöm. – köszöni meg, majd lát neki az eltüntetésének.

Tövig nyomom a gázt az egy órás kocsiúton, hogy minél hamarabb beérjek a sráccal. Én az utat figyelem, ő pedig a mellettünk elsuhanó tájat.

Bent egyből bevezetem az egyik kihallgató helységbe, majd Felkeresem Shinjit, miközben megkérem az egyik rendőrt, hogy hozzon valami ehetőt és ihatót a srácnak.

- Megvan a srác! –nyitok be új főnököm irodájába csöppet sem foglalkozva avval, hogy éppen Takashival egymás szájában járnak.

- Mikor találtad meg? – kérdi csodálkozva, miután elváltak egymástól.

- Most, egy órája. Jött egy hívás, amit szerintem az elrabló intézett. Mindegy. A lényeg, hogy elmentem az adott helyre, ahol állítólag látták a gyilkossal, de természetesen nem volt ott és mikor jöttem visszafelé az erdőnél a hegyes résznél, akkor láttam őt kifutni a fák közül. – tájékoztatom a helyzetről.

- És most a kihallgatóban van? – kérdi Shinji.

- Igen.

- Akkor menjünk. – ragadja karon Sagát és megyünk be a tükör túloldalára. - Ki hallgatja ki?

- Én szeretném.

- Biztos vagy benne? Mostanság nem sokat aludtál. – jegyzi meg Saga.

- Tudom, de ha a gyilkos engem akar, akkor csak így tudhatom meg, hogy miért.

- Ebben igaza van. De nekem ez akkor sem tetszik. Túl nyugodt és ápolt.

- Igen, ez nekem is feltűnt. –sóhajtom, majd bemegyek a sráchoz az útközben megszerzett onigirivel és teás flakonnal, majd benyitok hozzá és elé rakom – Tessék, edd meg nyugodtan.

- Köszönöm. – lát neki az evésnek én pedig leülök vele szembe.

- Gondolom, tudod, hogy miért vagy itt. – erre bólint egyet – Szeretném, ha elmesélnéd, hogy mi történt veled azután, hogy leszálltál a vonatról a pályaudvaron.

- Oké. – nyeli le a falatot és iszik rá – Szóval mikor bejött a vonat a pályaudvarról, akkor elindultam a kijárat felé és a folyosón egyszer csak hátulról egy rongyot raktak az arcom elé – mutatja – aztán semmire sem emlékeztem.

- És mi történt, mikor magadhoz tértél?

- Be volt kötve a szemem és a kezem pedig hátul össze volt kötve, tehát csak voltam és csak beszélni tudtam hozzá, amikor velem volt. Egy padláson voltam, ő pedig oda vitt fel vagy vitt le engem a házba. Tehát ő etetett, fürdetett meg egyebek, ami a mindennapos rutinokhoz tartozik.

- Szóval a gondodat viselte. – döbbenek meg, de így már érthető, hogy miért néz ki ápoltan – Az ételt ő főzte vagy hozta valahonnan.

- Ő főzte mindig. Amíg távol volt a bevásárlás miatt, addig otthagyott a padláson.

- Azon kívül, hogy fogva tartott csinált mást is veled? Bántott szóban vagy testileg?

- Nem. Nem is kiabált velem egyszer sem. Mindig rendes volt velem, kivéve mikor… - néz a földre és harapja be alsóajkát.

- Megerőszakolt? – teszem fel az egyértelmű kérdést.

- Igen. De csak egyszer! – néz vissza rám – Utána mindig kedves volt velem és rendes – ereszt el egy halvány mosolyt, ahogy visszagondol az elmúlt időre – Jó volt vele lenni, még ha néha kissé kattantan is viselkedett. Szóval nem csinált semmit se.

- Értem. Azért egy orvosi vizsgálatra elviszlek most. A többiek értesítik a szüleidet és a barátodat, akinél majd az este elleszel. Ez így rendben lesz?

- Igen.

- Jól van, de előtte még kérdeznék pár dolgot, ha nem bánod.

- Semmi gond.

- Először is, tudod, hogy mennyi ideig voltál nála?

- Nem. Csak egyszer tévéztem vele, mikor magát helyezték ki a hírek szerint az ügy szélére.

- Igen, az volt a második napod. Két hónapig tartott fogva. Mondott valamit a hírrel kapcsolatban vagy a nyomozás miatt? Esetleg hallottál rajta kívül más személytől jövő zajt?

- Nem. Csak ő volt egyedül. Azt mondta, hogy ő ölte meg azokat az embereket, de én ezt valahogy nem tudom róla elhinni. A hírt illetően pedig csak örült a dolognak és sokat mesélt rólad, habár folyton Kyonak nevezett és azt mondta, hogy az iskolában ismerkedtetek meg, de ő azt nem végezte el.

Ne, Istenem, mondd, hogy ne ő legyen az!

- Hogy szöktél meg tőle? – terelem el a témát, mert kezdek félni.

- Szerintem nem szöktem meg. Az utolsó este levette rólam a kendőt, mert, hogy látni szeretne engem – pirul el – aztán reggel mikor felkeltem, akkora már nem volt ott. Vártam rá, hátha visszajön, de mivel nem jött, így kezdtem sejteni, hogy magamra hagyott, ezért indultam el.

- Értem. Ezek szerint láttad azt, aki elrabolt és a gyilkosságokat tette?

- Igen. Akkor este láttam őt, már amennyire ez lehetséges volt a holdfényben. Hosszú vörös haja volt. Ráadásul ő is onnan jött, ahonnan én, csak ő egy másik faluból. Kinézetre olyan harmincnak nézett ki.

- A nevét nem mondta? – kérdem gyomromban egy hatalmas görccsel.

- Azt mondta, hogy Dienak hívják. – néz a szemembe, mire kezemet ökölbe szorítom a név hallatán az asztal alatt, majd tetetett nyugodtsággal szólalok meg.

- Értem. Ő volt az? – kapok elő egy régi képet róla, amit mindig magamnál hordok az irataimnál.

- Igen. Ez ő.

- Köszönöm. – állok fel és vonulok ki a teremből Sagáékhoz.

- Ismered a tettest? – kérdik szinte egyszerre.

- Igen. Andou Daisuke az. Azt hittem, hogy ki ment Amerikába, de ezek szerint nem. Tudtam, hogy van valami kattanása, de nem gondoltam volna, hogy ennyire. Nehéz dolgunk lesz vele. Ismer téged.

- Akárcsak te őt. Ez a hasznunkra is válhat, míg nem fajul túlságosan is személyessé az ügy a részedről. – néz rám Tora.

- Tudom mire célzol, de el fogom őt kapni! Ez az én ügyem! – nézek rá határozottan.

- Én ezt nem értem. – szól közbe Saga – Hogy jön össze egy Stockholm-szindrómás egy Lima-szindrómással? Ez annyira lehetetlen.

- Szerintem meg pszichopata. Nem hiszem, hogy csak úgy elengedte volna a srácot.

- A Stockholm-szindrómában egyet értek a srác részéről, de Dainak biztos, hogy nem Lima-szindrómája van. Vissza fog jönni a srácért. Direkt hagyta életben.

- Ezt miből gondolod Kyo?

- Tora, ez a gyerek kiköpött mása Dainak. Ugyan úgy néz ki, mint ahogyan ő nézett ki ekkor és még egy helyről is jöttek. A srácot csak azért nem ölte meg, mert magára ismert benne, de ettől még idő kérdése és vissza fog érte jönni, hogy végezzen vele akkor, amikor mi nem fogunk rá számítani. Ebben biztos vagyok.

Ezután a srácot elvittem a kórházba, ahol megállapították, hogy minden rendben van nála, így elvittem a barátjához, majd hazamentem, ahol döbbenetemre Saga állt az ajtóm előtt.

- Takashi? – kérdem döbbenten.

- Nem hagylak egyedül ma este.

- Ez igazán rendes tőled, de nem én kellek Daisukenak, hanem a fiú.

- Nem baj. Aggódom érted, szóval maradok.

- Rendben. – egyezek bele és invitálom be a lakásba.

- Shinji szerint a srácot el kellett volna vinned pszichológushoz.

- Avval semmire se megyünk. Majd egy hét múlva lemegyek. Körül akarok nézni Dai régi lakásában. Hátha találok valamit. Az erdőben lévő házzal mi van?

- Odament pár emberrel és azt nézi át. Nem lesz gond. Most inkább pihenj le. – terel a háló felé, ahol az ágyba feküdve egyből elnyom az álom.

Egy hét múlva Saga társaságába mentem le Mie prefektúrába, hogy megnézzük, hogy van Yuu.

Az eset óta négy év telt el. Yuu felköltözött Tokióba, így Uruhán volt a sor.

- Zöldfülű, itt az új munkád! – nyitok be irodájába és csapom le asztalára a papírlapot.

- Nem vagyok zöldfülű! – néz rám összeszűkített szemekkel.

- Nekem az maradsz. Te jöttél ide utoljára, szóval te vagy az. Téma lezárva.

- Mit kéne csinálnom? – veszi el a papírt.

- Egyszerű, mostantól egy állatkereskedésben fogsz dolgozni Yuuval és te leszel az új lakótársa. Szépen beépülsz a kis életébe és figyelsz, hogy Die megjelenik-e a közelében vagy sem.

- De, miért pont én? – ráncolja össze a homlokát.

- Mert te tanultál ilyesmit és te vagy az, akit még nem látott, így nem gyanakodna, és veled őszintébb lenne, mint velünk, főleg, hogy hasonló korúak vagytok.

- Jól van. Legalább addig se ennek a hülye liba hisztijét kell hallgatnom. – sóhajt fel – Mikor kezdek?

- Holnap. Itt a hirdetés, amit feladott a lakótárs ügyben. – nyomom a kezébe – a munkádat meg már lefixáltuk a kereskedővel. Szóval együtt fogtok dolgozni. – veregetem vállba.

- És veled mi lesz? – kérdi.

- Én utánanézek, hogy Daisuke merre van, de egyelőre nem sok jelét látom. Lehet, hogy a Franciaországba váltott repülőjegye is hamis. Egy biztos, ha ismét elkezdődnek a gyilkosságok, akkor nem hagyhatjuk, hogy ismét ennyi áldozatot szedjen és megölje a fiút.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.