Kyo



Miután Uruhát hazaküldtem összepakolni komótosan, öregemberek módjára sétálok vissza irodámba és egy sóhajjal ülök le a székembe, majd veszem kezembe a bögrémet, hogy kiigyam tartalmát, de főnököm ebben is megzavar.

- Uruha elvállalta? – ül le az asztal szembe levő részénél lévő székre Shinji.

- El. Legalább szórakozik egy kicsit. Laza munkája lesz, már ha ki nem rúgja az öreg a késéseiért.

- Remélem, nem teszi meg. De biztos vagy benne, hogy vissza fog érte jönni?

- Teljesen. Most huszonnyolc a srác. Még pont beleillik a korba. Ha betölti a huszonkilencet már nem fogja érdekelni és fene tudja, hogy mi lesz. Jobb esetben végemarad a dolognak, de nem tudom, hogy ennek mennyi az esélye. Kouyou meg feltalálja magát. Nem nagy ügy a dolog.

- Remélem igazad lesz. De most mennem kell, mert van még egy kis sürgős elintéznivalóm.

- Én is ezt mondanám. – vigyorgok rá sunyin, mire elvörösödik, és gyors léptekkel távozik.

Az évek alatt már hozzászoktam a dologhoz, így már nem zavar, sőt inkább örömmel hozom zavarba Torát, így legalább én is jót szórakozom a dolgon.

- Késtél. De csak fél órát. Javuló tendenciát mutatsz. – jegyzem meg az éppen megérkező Uruhának.

- Eleget hallom az öregtől, nem kellesz még te is. – morogja.

- Pedig dicséretnek szántam. A második részét. – kuncogok fel – Szóval, mi újság?

- Meghoztam az első jelentést.

- Bővebben? – kérdem.

- Semmi különös. Összebarátkoztunk és jól elvagyunk. Egyelőre minden rendben van.

- Helyes, tudtam, hogy jó embert küldtem be.

- És te? Mi ez a sok rajz? – vesz el egyet az asztalomról.

- Új tetoválás. – vonom meg a vállam.

- Már nincs is rajtad hely. Meg minek neked még egy? Így is ki vagy tiltva három helyről. – vigyorodik el.

- Nocsak, így megmaradtak a fürdőzések? – vonom fel szemöldököm.

- Hogy ne maradt volna meg, mikor a fél napot fürdők keresésével töltöttük miattad. – sóhajt fel drámaian.

- Na, jól van, menj vissza és elemezd csak a páciensedet. Nekem dolgom van. – állok fel és szedem össze a tetoválásvázlataimat.

- Aha, ez aztán kemény munka, csak kár, hogy nem neked. – áll fel, de nem menne ki, hanem szépen megvár engem is.

- Csak nem zavar, hogy én lazulok, te meg nyolc órában állatokkal foglalkozol. Pedig az elég laza meló. Nem panaszkodhatsz.

- Laza? Már megbocsáss, de ez sem könnyű feladat a sok állattal. Egyet még elvisel az ember, de ez sokszor egy!

Erre csak mosolygok, mert tudom, hogy úgy is meg fogja kedvelni a munkát, majd még szívjuk egymás vérét, míg el nem válnak útjaink. Ő haza én pedig a tetoválómhoz megyek a jól megszokott helyemre.

- Kyo! – hallom meg Kazuki lelkes hangját – Na, mit hoztál mára nekem? – ül le a helyére, én pedig csatlakozom hozzá.

- Csináltam pár vázlatot. Egy tigrisről lenne szó. – nyújtom át a vázlataimat, amiket átvesz, majd hümmög párat.

- Nem rossz, de várj, alakítok rajta egy kicsit. – piszkál bele rajzomba, majd nyújtja vissza – Mit szólsz hozzá?

- Tetszik. – mosolyodom el.

- Nos, hová lesz a kis tigris? – kérdi izgatottan.

- Ide. – mutatok csípőmhöz.

- Vetkőzz. – csillannak fel szemei és már izzítja a tűt, én meg csak eleresztek egy mosoly, majd eleget teszek kérésének.

Szeretek hozzá járni, mert nála lelkesebb művészt még nem találtam és nem fecseg fölöslegesen, így én is csöndben, lehunyt szemekkel élvezhetem a dolgot a gép berregésével együtt.

- Készen vagyunk. – mondja, és közben egy utolsót végigsimít lágyan a friss tetoválásomon, ami jó érzéssel tölt el, amin nem is csodálkozom, hisz Saga óta senkivel sem voltam.

- Gyönyörű. – mosolyodom el elégedetten – Mennyi lesz? – kérdem.

- Csak a szokásos. – mosolyodik el, mire én le perkálom neki az összeget és távozom.

Talán Uruhának igaza volt, tényleg engednem kéne másoknak, de félek, hogy megint így fogok járni.

Persze minden simán megy, míg ismét el nem kezdődnek a gyilkosságok, ami aggaszt, mivel Dienak semmi nyomát nem látták és Yuu egy levéllel állít be, amiben Dai üzent és a haját is csatolta hozzá, így kénytelen vagyok Uruhához átmenni, aki örömmel enged be a kis albérletükbe.

- Gondolom, tudod, hogy miért jöttem. – nézek rá aggódva.

- Őszintén? Nem. Vagyis sejtem, hogy a borítékban lehetett valami.

- Igen. Die küldte a borítékot, amit te vettél át. Szeretném, ha elmondanád, hogy kitől vetted át.

- Hát, ne haragudj, de a sapka az arcába volt húzva és csak úgy belenyomta a kezembe a borítékot. Habár, ha jobban belegondolok, az a srác lehetett, aki követte Aoit.

- Követte? – ráncolom össze szemöldököm – Ezt nekem nem mondta. Mikor volt ez?

- Múlthét előtt. Akkor egy hétig követte a srác, majd eltűnt, de emlékszem rá. A friss jegyzeteimbe bele is írtam. Várj, oda adom őket. – áll fel és megy be a szobájába, hogy átadja őket, amikbe már most beleolvasok és a követő leírásában Kazukira ismerek.

- Ezt nem hiszem el! Itt valami nem stimmel! – csattanok fel és csörtetek ki egyenesen az őrsre, ahol próbálok összefüggéseket találni Kazuki és Die között vagy hozzá hasonló embereket keresni.

- Istenem, nem lehetek ilyen szerencsétlen, hogy akihez járok még annak is köze lenne hozzá, még ha papíron nincs is nyoma. – morgom, majd idegesen kapom fel a már több perce csöngő telefonom – Mi van már?!

- Ej, ha valaki nincs valami jó passzban. – nevet fel egy ismerős hang a vonal másik végé.

- Daisuke. – nyögöm.

- Igen, én vagyok. Na, mondjad mi a morgás oka? Pedig örülnöd kéne, hogy hallhatod végre a hangom.

- Hogy, mi? Tudod te azt jól!

- Nos, igen. Pont ezért is hívtalak. Szeretném, ha nem mászkálnál egyedül, habár az én drágám nagyobb veszélyben van, szóval örülnék, ha vigyáznál rá. Pedig nagyon jó volt Párizsban. Szerintem te is élvezted volna, de Tooru, komolyra fordítva a dolgokat, most nem én ritkítom az embereket.

- És ezt, higgyem is el neked? – ráncolom össze szemöldököm.

- Tudom, hogy rám tapadtál, így láthattad, hogy nem vagyok otthon. De ne aggódj, nemsokára hazaérkezem, szóval addig bírd ki és nagyon vigyázz magadra és rá, mert nem tudom, hogy ki csinálja és miért, így ti is veszélyben vagytok, de utána járok a dolognak, ne aggódj. Viszont most mennem kell, mert megy a repülőm. – bontja a vonalat, én pedig betámadom a turbékoló galambpár irodáját.

- Kyo, valami baj van? – kérdi Saga morcos tekintetemet látván.

- Igen. Dai küldte – teszem le a borítékot – és most ő hívott telefonon, hogy jön vissza Tokióba és más gyilkol szerinte. Ja és vigyázzak magamra meg Yuura, míg utána nem jár a dolognak. – fújok ki egy nagy adag levegőt, majd folytatom – Ráadásul úgy néz ki, hogy a jelenlegi tetováló művészem is benne van a dologban. Sőt, már azt se tudom, hogy mit gondoljak. Lehet, hogy Uruha is veszélybe van akkor. – nézek rájuk kétségbeesetten.

- Ugye tudod, hogy ez mit jelent? – néz mélyen a szemembe Shinji.

- Tudom. – sóhajtok fel – Átadom neked az ügyet, nem kell leállítanod.

- Kapsz egy hetet. Elég lesz pihenőnek?

- Igen. Köszönöm. – állok fel és indulok haza, ahonnan nem is áll szándékomban kimozdulni, de azért Uruhának írok egy figyelmeztető üzenetet.

Békésen töltöm a szabadnapjaimat nyugodt magányomban, amit kivételesen élvezek. Végre nem kell gondolkodnom és aggódnom a dolgok miatt, csak kiürített, üres fejjel feküdnöm és lazítanom.

Pár napig elvagyok és minden szép és jó, míg hajnalban rám nem csörögnek.

- Igen? – veszem fel álmosan a telefont, mely eddig kitartóan csörgött.

- Kyo, én vagyok az Uruha. Gyere át, baj van. Aoit elrabolták. – hallom meg aggódó hangját, mire szemeim kipattannak, és az álmosság elillan belőlük. Gyorsan magamra kapok valamit és kocsiba szállva száguldom az albérlethez, ahol Uruha már felöltözve vár.

- Jól vagy? – kérdem aggódva és mérem végig szememmel.

- Jól. Szerencsére megúsztam.

- Ennek örülök. – könnyebbülök meg – Láttad a tettest? Toráéknak szóltál? Mikor történt? – bombázom kérdéseimmel.

- Nem, sajnálom, nem láttam, de Die volt az. Hallottam, ahogyan beszélgettek. Nagy valószínűséggel fegyver volt nála.

- Miről beszélgettek? – ülök le a kanapéra.

- Hát Die bejött majd beküldte Aoit a szobájába, ahol nagy valószínűséggel átöltöztette, mert a pizsamája az ágyon van, pedig az volt még az este rajta, majd annyit mondott, hogy kirándulni mennek és leléptek. Nem voltak túl bőbeszédűek, így is örülök, hogy megúsztam a dolgot, mert mikor kérdezte, hogy hol vagyok Aoi mondta, hogy alszom, de hallottam, hogy benyitott hozzám. Kyo, ugye nem azért vitte el, hogy végezzen vele? – néz rám félve.

- De, sajnálom, de azért. Habár, biztos, hogy nem ma fogja megtenni, de igen, végezni akar vele.

- Meg kell találnunk! Francba, nem szóltam Toráéknak. – csapja magát fejbe és nyúl telefonjáért, de én lefogom kezét.

- Nincs semmi baj. Nekem szóltál, így rendben van. Bemegyünk és beszélünk velük. Nemsokára négy, szóval mindjárt bent lesznek, ha jól emlékszem a beosztásukra.

- Jó, rendben. – bólint, majd összeszedi a jegyzeteit és bekocsikázunk a kapitányságra, ahol birtokba vesszük Shinji irodáját a pótkulccsal, majd egy bögre kávé társaságában beülünk a görgős székekbe.

Uruha nagyokat kortyol a forró kávéjából, miközben úgy szorítja a bögréjét, mintha azon múlna az élete, és csak bámul a semmibe, de tudom, hogy belül az okokat keresi.

- Nincs semmi baj, nem a te hibád. – simogatom meg bíztatóan a hátát.

- Ez volt az első ilyen megbízásom és azt is elrontottam. – néz rám nedves szemekkel.

- Kouyou, nézz rám! – fogom meg vállainál szerencsétlen srácot – Nem rontottál el semmit sem! Ha akkor nem tetteted az alvást, akkor lehet, hogy most holtan feküdnél az ágyadban! Ha tényleg volt nála fegyver, akkor a lehető legjobban döntöttél.

- És ha nem volt? – kérdi halkan.

- Akkor is jól csináltad. Neki Yuu kell és nem te, tehát nyugodt szívvel ölt volna meg ott helyben. Akár volt fegyver, akár nem, a vége ugyan az lett volna. De, így most te itt vagy biztonságban, és élsz! Ez a lényeg, kölyök! Én is ezt tettem volna a helyedben. – veregetem meg vállát.

- Köszönöm. – szipogja megkönnyebbülten, majd megtörli szemeit.

- Megkedvelted? – kérdem.

- Igen. Tudom, hogy nagy hiba, meg nem kellett volna, de megkedveltem.

- Semmi baj, megesik az ilyen. Ha vége lesz a dolognak, akkor utána nyugodtan barátkozhatsz továbbra is vele. Te még fiatal vagy és rá fogsz jönni, hogy néha kell hagyni az ilyet is, mert sosem tudhatod, hogy kiben találsz legközelebb barátot.

Erre hálásan bólint és kiissza a maradék kávéját.

- Most már jobban vagy?

- Igen. Köszönöm. – néz rám hálásan.

Ekkor hangokat hallunk meg a folyosóról, majd egy meglepett galambpár néz ránk az irodába benyitva.

- Hát ti, titokban itt keféltek? – vigyorog ránk Saga, aki az egyetlen közülünk, akinek nem számít az idő. A hülyeség mindig dől belőle.

- Bagoly mondja. – nyújtom ki rá nyelvem.

- Szóval, mi történt? – tér a lényegre Shinji, így Uruhával beszámolunk a dolgokról.

- Nagyszerű. – sóhajt fel kissé idegesen – Amúgy, Kyo, utánanéztem a kis tetováló művészednek, és úgy tűnik, hogy határozatlan ideig szabit vett ki, de érdekes módon telefonja, pénztárcája, iratai mind a lakásán hevernek a porban. Szóval, az ő keze sem tiszta.

- Már azon se csodálkoznák, ha merényletet szőnének ellenem. – húzom el a számat.

- Gondolom, vissza akarsz jönni.

- Igen. Van pár ötletem Dait illetően.

- Rendben, de csak ésszel. – egyezik bele főnököm.

Szerencsére pár nap után sikerül is a nyomára akadnom, majd egyik alkalommal követem is, melyről Uruhát telefonon ismertetem.

- Zöldfülű, rajta vagyok a dolgon. Ha nem jönnék ma vissza, három nap múlva hatkor találkozzunk az északra menő főúton lévő kis lepukkant kávézóba. Gondolom, tudod, melyikről beszélek.

- Igen, de Kyo, mire készülsz?

- Csak követem Diet és próbálom majd oda terelni, ha sikerül.

- Jó, de vigyázz magadra.

- Ne aggódj, engem sosem bántana. – bontom a vonalat, és reménykedem benne, hogy akkor igazat mondott a telefonban és tényleg nem bántana engem.

Egészen egy erdőig követem, ahol kocsimból kiszállva megyek utána a fák között, míg egy faházba be nem megy. Várok egy kicsit, majd az ablakhoz osonok és onnan lesem, hogy mi folyik bent, míg valaki meg nem kocogtatja a vállamat, én pedig ostoba módon hátrafordulok és találkozom a kloroformos ronggyal.

Mikor magamhoz térek, egy kanapén találom magam bokámon egy hosszú lánccal, ami a radiátorhoz van lakatolva. Tehát nem lesz találkozóm Uruhával, hacsak nem hatok rá valahogy.

- Felkeltél? – hallom meg mellőlem Kazuki lelkes hangját, miközben egy szelet pizzát töm magába.

- Kazuki? – kerekednek ki szemeim és ülök fel – Mit keresel itt és mi ez az egész?

- Hát, bocsi, de gondoltam magadtól nem fogsz besétálni a házba, szóval, ha már itt vagy itt marasztallak mellettem. – vigyorog rám, de én még mindig nem értem a dolgot, hogy miről hadovál, amit azt hiszem észre is vett.

- Dieal együtt vagyunk itt, meg a kis Aoi sráccal, na meg most már veled. – kacsint rám.

- Ezt nem hiszem el! – sóhajtok fel kissé hisztériásan, mert most tudatosult bennem, hogy Die végig azt akarta, hogy kövessem, hogy aztán el tudjon rabolni, én hülye pedig belesétáltam a csapdájába.

- Hát, pedig van ilyen. Nem voltál elég figyelmes. Kérsz pizzát? – kérdi.

- Nem vagyok éhes. Inkább engedj el.

- Nem lehet. – komorul el arca és hangja egyszerre, a jókedve pedig teljesen elszáll – Ne haragudj Kyo, de egyelőre így kell lennie a dolgoknak. – áll fel és hagy itt a tálcán lévő pizza szelettel.

Végül rászánom magam és nekikezdek a falatozásnak, de magányomat most régi barátom töri meg, aki egy sört nyom a kezembe és úgy ül le mellém.

- Látom, a kölyök feltalálta magát. – néz végig a lábamon díszelgő láncon.

- Miért csinálod ezt? Őt miért kellett belevonnod? – kérdem.

- Hogy miért csinálom? Hm, talán azért mert nem akarom, hogy Aoit megrontsátok. Tudom, hogy ott fent – mutat felfele – azt akarják és el akarják tőlem venni őt, de sikerült keresztülhúznom a számításaikat. Én győztem a játékban és nem ők. – mosolyodik el elégedetten én pedig egyre biztosabb vagyok benne, hogy ha így folytatja teljesen beszámíthatatlan lesz – Ami meg Kazukit illeti, gőzöm sincs. – vonja meg a vállát – De nem is érdekel. Ha gyilkolni akar, akkor gyilkoljon. De lehet, csak így akarta felhívni a figyelmedet. – kacsint rám.

- Ezt meg, hogy érted?

- Kyo, az a srác oda-meg vissza van érted. Csakis miatta vagy itt. Rád meg rád férne már egy kapcsolat, szóval ne aggódj e miatt, mi el leszünk fent Aoival. – kacsint rám, én meg csak nagy szemekkel nézek rá, míg vissza nem jön Kazuki.

- Te, te, te! Ezt mégis, hogy gondolod?! – fújtatok rá és már mennék neki, de a lánc nem ér el odáig, pedig elég hosszúra hagyta – Azt hiszed, hogy ha elrabolsz, akkor beléd szeretek?! Nekem nincs Stockholm-szindrómám! És nem is lesz!

Erre csak nagyokat pislog, majd kis szünet után megszólal.

- Szerintem én sem vagyok közömbös neked. Láttam, hogy élvezted múltkor a kis cirógatásokat. – vigyorodik el, mire én elvörösödöm.

- Csak beképzeled a dolgokat. – ülök vissza a kanapéra, de még mindig gyilkos szemekkel nézek rá, mert zavar, hogy látta, hogy élveztem a dolgot. Ez így nem fair.

- Ja, persze. Na meg most már úgy sincs barátod, szóval adhatnál egy esélyt. – simít végig combomon.

- Hozzám ne érj! – vágom hozzá a kezembe akadó díszpárnát.

- Miért? Inkább kivered magadnak? Már félig így is merev vagy. – vigyorog rám, én meg ekkor veszem észre, hogy mennyire is igaza van. Ilyen nincs! Sírok fel magamban. Nem létezik, hogy csak ettől az egy simítástól így reagáljak rá. Tuti azért van, mert csak szimplán hiányolom a dolgot. Nyugtatom magam evvel a gondolattal, de be kell látnom, hogy ahogyan telnek a napok, úgy veszem észre magamon, hogy kedvelem a srácot, még ha neki nem is ezt mutatom, és folyton veszekszünk e miatt, de titkon tetszik, hogy ilyen kitartó. Az már viszont egyáltalán nem tetszik, hogy Aoi Dieal együtt tért vissza az Uruhával való találkozásról, de amíg meg nem találom valamelyikük gyengepontját, addig nincs ellenük esélyem.

Most is Aoi Dieal kint turbékol a verandán mi pedig a kanapén térdelve nézzük őket.

- Aranyosak. - jegyzi meg Kazuki.

- Addig, ameddig meg nem tudod, hogy az egyik pszichopata. – teszem hozzá.

- Az most nem számít. Amúgy is, amióta Aoi itt van, Die teljesen megváltozott. Egyáltalán nem tűnik kattantnak. - mondja, közben egy kezet érzek meg fenekemen.

- Vedd el onnan! - morranok fel, közben rácsapok taperoló kezére.

- Miért vagy ilyen kegyetlen? - néz rám boci szemekkel, én pedig megsajnálom egy kicsit.

- Nem vagyok kegyetlen és ne nézz így rám, mert a végén megsajnállak. - mondom, majd inkább a gerlepárnak szentelem figyelmem és kénytelen vagyok belátni, hogy Kazukinak igaza van Dieal kapcsolatban. Talán tényleg szerelmes. De vajon Aoi is?

Ahogy telnek a napok, azon kapom magam, hogy nem a szökésen jár az agyam, vagy azon, hogy mikor jönnek értünk, hogyan is értesíthetném a többieket, hanem azon, hogy egyre jobban érzem magam Kazukival és ennek köszönhetően már teljesen közel került hozzám, így már lánc nélkül mászkálok a házba és próbálok alkalomadtán Aoinál puhatolózni a helyzetéről, mert féltem őt.

- Ideges vagy. – jegyzi meg Kazuki egyik este az ágyban, miközben engem ölelve próbál aludni, de nem megy, mert az én álmatlanságom rá is átszállt.

- Tudom. – motyogom, miközben mellkasára rajzolgatok kicsi karikákat, pólóját összegyűrögetve, míg ő hátamat cirógatja, ami kellemes érzéssel tölt el.

- Lazíts és menni fog. – mosolyog rám, immár arcomat cirógatva.

- Akkor, segíts. – suttogom ajkaira és csókolom meg lágyan, amit egyből viszonoz.

- Örömmel. – válaszol, majd felém kerekedik, és úgy kezd el kényeztetni. Egész testemet végigcsókolja, beleértve tetoválásaim körvonalait, melyeket ujja begyivel körbe is rajzolgat, én meg csak élvezem ezeket a puha, gyengéd gesztusokat, melyekben rá kell, hogy jöjjek még sosem volt részem. Senki nem volt velem még ennyire gyengéd és figyelmes, ami kimondottan jól esik, főleg most. Az meg végképp meglep, hogy mindezt annyira, de annyira jól csinálja, hogy csak akkor érzem meg tágítását, mikor a harmadik ujja is belém kerül, de ekkora már testem elég türelmetlen, így egy morgással jelzem neki, hogy igazán válthatna, amin felkuncog, de teljesíti kérésem és egyből tövig merül bennem, amit egy jóleső nyögéssel tudtára is adok.

Nem sietjük el a dolgot, hagyjuk, hogy minden a maga tempójában történjen, még ha így lassabban is érjük el a célt.

Egy hatalmasat sóhajtva fészkelem magam még közelebb Kazuhoz a közös tisztálkodásunk után.

- Most már tudsz aludni? – kérdi, kezemet cirógatja.

- Nem. – vigyorgok rá – Inkább feldobódtam. Rég éreztem már magam ennyire gondtalannak és boldognak. – motyogom a végét pirulva.

- Szóval mégis csak szeretsz! – húzza ki magát büszkén csillogó szemekkel.

- Meglehet. – vonok vállat.

- Mi az, hogy meglehet? – vonja fel a szemöldökét.

- Hát, elmondhatom a választ, de annak ára van.

- És mi lenne az? – támasztja meg fejét.

- Mondd el az igazat erről az egészről. – nézek mélyen a szemébe.

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – komorul el.

- És, ha tudnák segíteni? Amíg nem mondod el, addig nem tudhatod. Hallgatlak, ráérünk.

Egy ideig még állja tekintetem, majd megadóan felsóhajt.

- Rendben van. Szóval, kezdem a legelejéről.

Erre helyeslően bólintok.

- Régen én is rendőr akartam lenni, mint te, hogy a közeledben lehessek, mert első látásra beléd szerettem. Elvégeztem a sulit, de nem engedtek a főkapitányságra, hanem az egyik külvárosi őrsön helyeztek el, mondván, hogy ott van ránk szükség. Ez akkor volt, mikor a környéken a motoros banda randalírozgatott. Aztán egy évig voltam még ott, de egyszer sem akartak áthelyezni, így kiléptem és visszamentem a régi szakmámban és nyitottam egy tetováló szalont ahová szerencsémre be is találtál egy fél év után.

- Értem, de ennek mi köze van Diehoz? – vonom fel szemöldököm.

- Ő is volt nálam régen, a kezén lévő tetoválást én csináltam neki. Később pedig megkaptad a Terachi ügyet, mely szerint a vállalatnak köze van a yakuzákhoz és nem kevés sikkasztást csináltak és egy két gyilkosság is feljött.

- Igen, emlékszem rá, de átadták végül másnak az ügyet és még mindig az a nyomozó figyelik a céget.

- Pontosan, és azt a nyomozót természetesen lefizették.

- Ez világos, de nem értem még mindig, hogy hogy jön össze a két ügy.

- Úgy, hogy Shinya jobb keze Kaoru ott volt, mikor Die tetoválását csináltam, így amikor kiadtátok a körözést felismerte akárcsak engem is. Egyik nap bejött a boltba és megfenyegetett. Azt akarta, hogy hívjam vissza Deit, de én mondtam, hogy azóta nem volt nálam. Erre közölte, hogy akkor nekem kell megölnöm bizonyos embereket és cserébe elnézi, hogy rendőrként anno keresztbetettem neki, cserébe nem viszonozza azt.

- És te igent mondtál?

- Nem. Mondtam, hogy nem érdekel a dolog. Kiment majd egy hét múlva visszajött és közölte, hogy ha nem teszem meg, akkor végez veled. Sajnálom, de ezt nem engedhettem meg. Féltelek. Túl fontos vagy nekem. Így megtettem, amit kért, majd Die rám talált és egyezséget kötöttünk. Ezért vagy most itt. Amíg Dieal vagyunk, addig biztonságban vagyunk. Ezért nem akarom, hogy elmenj, különben Kaoru simán kicsinál, mint a többi felismerhetetlenné vert embert, akiket a zsákutcában találtok meg hébe-hóba.

- Ezt nem gondoltam volna. – nézek rá döbbenten – Ahogy, azt sem, hogy ilyen rég óta így érzel irántam. Sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak. Szeretlek. – csókolom meg.

- Én is szeretlek és, most, hogy itt vagy velem, már nem szalasztom el az esélyt.

- Nem is kell. De, ne aggódj, tudok segíteni, csak egy telefon az egész és Tora elintéz mindent, de most inkább mással foglalkozzunk. – vigyorodom el sunyin, ő pedig szerencsére veszi a lapot és nem ellenkezik az egészestés hancúrozás ellen.

Délbe már kicsit nehezen megy a járás, meg az ülés se a legkényelmesebb dolog, de jól érzem magam, Kazuki arcáról meg nem lehet levakarni a vigyort.

- Ej, ha. Csak nem csoda történt az este? – kérdi vigyorogva Die a konyhába belépve egy szál alsóban és trikóban.

- De még mekkora. – válaszol büszkén az új barátom.

- Egy részét hallottuk is, úgyhogy nem kell kommentálni. – mondja, majd egy tálcára pakol két tányért, kanalat, rárakja a müzlis dobozt meg a tejet és már megy is vissza.

- Te mikor hozol nekem ágyba reggelit? – kérdem nagyokat pislogva.

- Majd ha vége lesz ennek az egésznek. Addig gondoskodom róla, hogy tudj járni. – kacsint rám, de azért elém pakolja a reggelimet, majd mi is nekilátunk falatozni. Reggeli után ígéretéhez híven elvisz a legközelebbi út menti telefonfülkéhez, ahol tudok Torának telefonálni, hogy intézkedjen a Terachi ügyben.

- Mit mondott? – kérdi visszafelé menet Kazu.

- Intézkedik. Nézzük a híreket.

- Rendben. Remélem, tényleg sikerül a dolog, mert nem szeretnék életem végéig bujkálni. – mondja, én pedig boldogan dőlök hozzá, hogy kifejezzem szeretetemet, miközben kézen fogva sétálunk az út mentén, mire kapok egy puszit a fejem búbjára.

Ezek után szorgosan néztük a híradót és egy hét múlva meg is hallottuk a várva várt hírt, amit egy kisebb italozással ünnepeltünk meg.

Csakhogy a boldogság kettőnk részéről eddig tartott, mert Die kezdett egyre furcsábban viselkedni, amiről egyikőnk se beszélt, mert elég volt egymásra nézni és tudtuk, hogy ez mit jelent. Mivel fogalmunk se volt, hogy pontosan hol is vagyunk, így az egyik éjszaka folyamán újra kiszöktünk a fülkéhez, hogy segítséget kérjünk Toráéktól, még mielőtt túl késő lenne. Remélhetőleg ők be tudják mérni, hogy hol is lehetünk.

Egész este virrasztottam, velem ellentétben Kazuki egy pár órára azért lepihent, de mikor fent volt, próbált rávenni engem is arra, hogy aludjak legalább egy keveset, ami végül sikerül is neki.

- Kyo, ébredj. – kelteget suttogva, mire csak morgok és átfordulok a másik oldalamra – Kelj fel, itt vannak.

- Kik? – nyitom ki résnyire álmos szemeim.

- A társaid. Láttam őket a fák között. Hajnal van. – válaszol a fel nem tett kérdésemre is egyben.

Nagy nehezen erőt veszek magamon és felkelek, majd kimegyünk és kinyitjuk a bejárati ajtót, így a kis csapat Tora vezetésével beoson.

- Jól vagy? – kérdi aggódva.

- Igen, hála Kazukinak. – fogom meg az említett kezét, jelezvén, hogy ő velünk van és egyben velem, mire kapok egy rövid mosolyt főnökömtől.

- Vedd fel, fent mozgást láttam az előbb. – szólal meg Uruha is adja át a golyóálló mellényem.

- Akkor felmegyek. – bólintok.

- Veled megyek. – szól közbe Uruha és Kazuki egyszerre.

Kazuki félt, így értem, hogy jönne, de ha igaz, amit Die mondott, akkor engem nem bántana csak őt. Uruha pedig úgy érzi, evvel jóváteheti azt, amit elrontott, pedig igazából semmit se rontott el. Mivel ismerem az érzést, így engedek neki, mert tudom, hogy mit érez most. Kazuki megkapja Tora mellényét, Uruha előveszi a fegyverét és hárman nyitunk be a felső szobába talán még pont időben.

- Die, engedd el! – szólok rá, ugyanis az említett az ágyon fekvő Yuu felett térdel és éppen a fiút fojtogatja.

- Nocsak, felmentő sereget is hoztál magaddal? – kérdi nevetve – Tudod Kyo, én megmondtam neked, hogy én fogok győzni, így már elkéstetek, ő az enyém. – mosolyodik el és erősebben rászorít a fiú nyakára minket figyelmen kívül hagyva.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.