Kyo



- Die, ne csináld! – kérlelem, mire csak azt látom, hogy lejjebb hajol és megcsókolja a fiú apróra nyílt ajkait, majd elégedett mosollyal ál fel mellőle.

- Már késő. Győztem. – emeli fel nyugodtan kezeit megadván magát, hogy a szobába beérkező Shinji rá tudja rakni a bilincset, Uruha pedig egyből a fiúhoz rohan, majd csak annyit látok, hogy térdre rogyik, így hozzá sietek, és szorosan magamhoz ölelem.

- Nincs semmi baj. – próbálom vigasztalni az immár síró társamat, akit Kazukival együtt viszünk ki a rendőr kocsiig és próbálunk továbbra is segíteni neki, majd az őrsre érkezve Saga veszi át a helyünket, mivel minket kihallgatnak, és csak utána látjuk ismét egymást. Ahogy kiengednek az ajtón egyből Kazu kezei közé rohanok és mellkasába fúrom arcomat, szorosan ölelve őt, ő pedig csöndben ölel.

- Gyere, menjünk. – hoz vissza a valóságba lágy hangjával.

- Jó, de Kouyouval mi lesz? Neki ez volt az első…

- Ne aggódj miatta. Éppen alszik. A barátnője is bejött hozzá és Toráék is ott vannak, szóval rendben lesz. – simogatja biztatóan a hátamat, így beleegyezően bólintok és elindulunk hozzá, mert valahogy nincs kedvem a saját lakásomban lenni.

Lakásába beérve elmosolyodom, mikor meglátom a kanapén heverő ruhakupacot és az egyéb egy-egy rendetlenség kupacot a rendezett, krémszínű lakásban.

A fürdőben elég sok időt eltöltök magamhoz képest, majd az ő ruháit viselve bújok be mellé az ágyba és az illata, ami körülvesz, teljesen megnyugtat, így könnyen alszom el, egyben a kikelést is megnehezíti. A reggeli már nem megy ilyen könnyen, csak az ételt tudom piszkálni és az agyam folyton a történteken jár.

- Tooru, egyél valamit.

- Nem tudok. – nézek fel a velem szemben ülő Kazukira – Daisuke a legjobb barátom és most – sóhajtok fel – ez az egész helyzet, én sok ember halálát láttam már, meg elég beteg emberrel találkoztam munkám során, de egyik sem állt hozzám ilyen közel. Bárcsak ez az egész egy rossz álom lenne – sírom el magam több év után újra – és mindjárt felébredek belőle. – törlöm le szemeim – Ne haragudj.

- Semmi baj, add csak ki magadból. – húzza mellém székét, így teljes mértékben kisírom magam a vállán.

A napjaimat Uruha lelkének ápolgatásával vagy éppen Dai látogatásával töltöm, míg az ideiglenes cellájában van a tárgyalás alatt. A tárgyalás végén a bíró végül elmegyógyintézetbe utalja magánzárkával, így csak havonta egyszer tudom majd ezentúl meglátogatni, de belül megkönnyebbülök és örülök, hogy életben maradt.

Valahogy meg sem lepődöm rajta, hogy a beszélgetéseink úgy telnek, mintha két normális ember tenné. Semmi jelét nem adja egyszer sem, hogy valami nem lenne rendben. Ugyanúgy viccelődünk, mint mások és kérdezget a kinti dolgokról vagy arról, hogy én hogyan is vagyok, ha éppen nem az angyalként ábrázolt Aoi rajzait mutogatja nekem.

Időközben Uruha is rendbe jött és egyik alkalommal büszkén mesélte, hogy Yuu sírjánál is járt már a barátnőjével, akit jövőhéten szándékában áll végre valahára elvenni feleségül.

Idő közben én is jobban lettem és visszamentem dolgozni, illetve Kazukihoz költöztem és azóta is a föld fölött lebegek tíz centivel, mert érzem, hogy ő az igazi számomra, még ha egy nálam tíz évvel fiatalabb kis taknyos kölyök, mert nekem azt marad mindörökké.

Este egyáltalán nem tudok aludni, akármennyire is fáradt vagyok a huszonnégy órázás után, egyáltalán nem alszom jól, főleg, hogy álmomban Dieal álmodom, aki elköszön tőlem, majd meghal a zárkájában. Ez az a pillanat, mikor levegőért kapkodva, verejtékezve kelek ki az ágyból és megyek a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam, de a rossz érzés még a fürdő után sem múlik el bensőmből, így annak ellenére, hogy hajnali két óra van, elkezdem öltözködni. Talán kissé hangosan öltözködöm, mert Kazuki álmos hangját hallom meg az ágy felől.

- Kyo, mit csinálsz? Valami baj van?

- Csak rossz előérzetem van. Meg kell látogatnom Daisuket. – bújok bele pólómba.

- Drágám, biztos minden rendben van vele, de azért elkísérlek. Így nem engedlek vezetni. – mondja két ásítás között és ő is gyorsan felöltözik, majd egy nagy bögre kávé után kocsiba ülünk.

Az út egy óra az intézetig és én végig a tájat figyelem, ahogy haladunk kifelé a fővárosból. Eddig sosem mentem ilyen korán oda, így most minden annyira másnak tűnik, hogy leköti figyelmem.

Bent meglepődve fogadnak, hogy négykor, látogatási időn kívül akarok találkozni a beteggel, de mivel rendőr vagyok, így beengednek.

A hely ahol van, igazából nem nagyon különbözik egy magánzárkától, de higiéniai és kényelmi szempontból mégis ezerszer jobb, illetve a folyosónak csak egy oldalán vannak betegek, így mindenkinek vagy egy kinyitható ablaka, ugyanis ezen a részlegen az úgymond ép elméjű vagy annak tűnőek vannak. Már ha lehet őket így nevezni.

Die az ágya közepén ül hátát a falnak támasztva és úgy bámul kifelé a rácsos ablakon, de lépteim elhalkulásánál irányomba fordítja fejét.

- Tooru? – kérdi meglepetten, mégis örömmel a hangjában, amit az ajkai sarkában bujkáló kis mosolya is jelez.

- Szia. – köszönök – Gondoltam megnézem, hogy jól vagy-e.

- Mint látod, jól, mint mindig, de minek is köszönhetem ezt a korai látogatást?

- Aggódtam érted. Rosszat álmodtam veled. – mondom, közben a rácsot piszkálom ujjammal, ahogyan visszagondolok az álmomra.

- E miatt ne aggódj, minden rendben van. Kérsz egy kávét?

- Kérnék, ha lenne. – mosolyodom el immár én is.

- A folyosó végén van egy kávéfőző gép az ápoló szobában. Biztos bent van az ügyeletes. Nekem is hozhatnál onnan egyet.

- Rendben. – bólintok és megyek el az említett helyre, majd térek vissza a két bögre kávéval, melyből az egyiket át is nyújtom neki.

- Kazuki nem jött veled?

- De, ő is eljött, csak elment még mosdóra, meg leállt beszélgetni az egyik tetovált biztonságival. Gondolom témára találtak.

- Á, igen, a tetoválások. Kel fel a nap. Lassan itt az idő. – jegyzi meg a rózsaszín ég felé pillantva, ahová követem tekintetét és meg is akadok az ég csodás látványán és behunyom szemem, hogy testemet elárassza az áradó kellemes meleg.

- Érzed? – kérdi.

- Igen, érzem. – mosolyodom el, mert olyan minta a boldogság áradna a levegőben.

- Itt van ő is velünk. Eljött közénk.

Erre kinyitom a szemem és mondanák valamit, hogy ez csak a felkelő nap sugara és a csodás látvány kombinációja, de inkább semmit se mondok, mert tudom, hogy Die gondolatvilágában Aoi az ő őrangyala, aki azért jött a földre, hogy megbocsájtást adjon lelkének, hogy a mennybe is együtt lehessenek majd.

Csak ül mosolyogva és úgy tesz, mintha mellette lenne és most az ő kezét fogná a levegő helyett.

Ahogy feltűnik a nap második sugara, felém fordul nyitott szemekkel.

- Magunkra hagynál minket egy kicsit? – kérdi kedvesen, mire bólintok, mást úgy sem tudok tenni.

- Persze. Addig visszaviszem a bögréket.

Ahogy visszaérek a bögrékkel, hogy oda adjam az ápolónak a rossz érzés ismét eláraszt és az előbbi meleg, nyugodt levegő valahogy megszűnik körülöttem és ismét a hideg csap meg, amitől libabőrös leszek, így egyből visszasietek hozzá, de csak annyit látok, hogy Die fekszik az ágyon, úgy mint akkor Yuu és fulladozik, így egyből orvos után kiáltok, miközben a rácsok miatt tehetetlenül nézem, ahogy barátom éppen megfullad a szemem előtt. De legnagyobb döbbenetemre, Aoi alakját vélem felfedezni felette, és most ő folytja meg, majd Die mosolyogva kel ki testéből és vált vele egy gyors csókot, aztán mind a ketten egy mosolyt küldenek felém egymást ölelve és tűnnek el a kellemes meleg aurával együtt, az orvos pedig ekkor nyitja a cellát, de már hiába.

- Láttad? – kérdem az idő közben mellém érkező Kazuki kezét szorongatva – Te is láttad? – nézek rá kétségbeesetten.

- Mit? Azt, hogy fulladozott?

- Nem, Aoi itt volt!

- Tooru… - sóhajt fel és ölel magához – Szellemek nem léteznek, és nem jönnek vissza másokat fojtogatni.

Erre inkább semmit nem mondok neki, mert tudom, hogy mit láttam és az orvos is világosan megmondta, hogy már pedig valaki megfojtotta, amit ő sem igazán ért, hogy ez hogy lehetséges. Kazuki szerint csak a pánik és egyéb érzések kreáltak bennem olyan képet, hogy könnyebben feldolgozzam a barátom halálát, de én nem hiszek neki, mert tudom, hogy pont ma van egy éve, hogy Yuu meghalt és pont percre pontosan ugyan akkor, mint most Die. Ez nem véletlen és nem az agyam képzelte be a dolgokat. Dai nem is volt bolond, csak mi nem hiszünk a természetfelettiben, pedig tényleg létezik, és Aoi tényleg egy angyal volt, aki lejött közénk, hogy megmentse őt.

- Boldog vagyok. – mondom Kazukinak a kezét fogva immár Die sírja mellett, melyet Yuué mellé helyeztettem Miében, hogy itt is együtt lehessenek – Tudom, hogy fent együtt vannak és boldogok. Remélem mi is együtt maradunk. – mosolygok rá.

- Úgy lesz, e miatt ne aggódj. Fent is vigyázni fogok rád mindörökké. – csókol meg finoman, majd egész úton csak mosolygok a boldogságtól. Vajon Kazuki is egy angyal lenne, akit nekem szántak odafent, úgy, mint Dienak Aoit?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.