Uruha

Éppen pikáns oldalakat nézegetek, ártatlan fiúcskákról, mikor kopogás nélkül jönnek be irodámba.
- Látom megint pedofilkodsz.
- Akira! - fújom fel kissé arcomat - Én keményen dolgozom, de kell egy kis szünet. És, amúgy is, ez nem pedofilkodás. Én csak a csodás képeket nézegetem. Amúgy meg, ezt úgy mondod, mintha te annyira ártatlan lennél.
- Hát, én ártatlanabb vagyok nálad az már hót biztos. - tolja ide székét és ül le mellém - Kinézted már a megfelelő helyet az új étteremnek?
- Igen. És már beszéltem is a tulajjal. Olcsó, nagy és tengerparton van. Tsuba fogunk utazni egy fél óra múlva. Már lefixáltam az időpontot is.
- Szuper. És a szállás?
- Helyi hotelba. A vendéglőhöz át kell mennünk egy falun és az azt követő nagyobb faluban van a helység. Képek alapján jónak ígérkezik a hely.
- Rendben, akkor menjünk. Még jegyet is kell venni.
Szépen összepakolunk, majd útnak is indulunk, így egy négy óra alatt oda is érkezünk a kiadó helységhez. a táj csodás, az emberek kedvesek, a levegő tiszta. Tökéletes hely. Már csak a turizmust kell feldobni, mert ha az nem sikerül mi is lehúzhatjuk a rolót itten. Ami nem lenne jó egy jelenleg felfelé törekvő étteremhálózat számára, még akkor is, ha a Tokió és környékén lévő éttermeink mindig telt házzal működnek.
Egy velünk egy idős fiatal házaspár fogas minket és visznek körbe a helységbe alaposan elmesélve minden egyes rész történetét vagy jelenlegi állapotát, majd megkapjuk a papírok fénymásolatát is.

- Te mit gondolsz a helységről? - kérdem Akirától immár a hotelszobánkban.
- Szerintem jó. Kiváló állapotban van és tavalyelőtt építették, kivéve a benne lévő két díszkaput, de azok is stabilak. - mondja, miközben a papírokat bújja - Ráadásul nem is nagy, de nem is kicsi. Tökéletes ide. Szerintem megéri belevágni, mert ha bukunk is, akkor sem olyan sokat, mintha fent tennénk ezt a fővárosban. Gratulálok, ez egy jó döntés, de azért leállhatnál a kisfiúkkal.
- Bagoly mondja...
A nap folyamán a lézengésen kívül mást nem teszünk. Másnap a megbeszélt időpontban aláírjuk a szerződést és végre a miénk lesz a helység, így nekiláthatunk a tervek kidolgozásának.
- Szerintem a helybéliekből kéne felvenni alkalmazottakat. - jegyzem meg a fagyisnál ülve, miközben szemüvegemet kicsit lejjebb tolom, hogy tökéletes rálátásom legyen az előttünk játszó gyerekekre.
- Mi, mit mondtál? - kapja rám tekintetét barátom.
- Semmit, csak azt, hogy te nálam is rosszabb vagy. Míg én tudok a dolgok mellett az üzletre is gondolni, addig neked még fényes nappal is a mocskos dolgokon jár az eszed. Ejnye, ejnye Ue-chan.
- Bekaphatod, jó? - fújtat rám középső ujját felmutatva.
- Túl idős vagy te ahhoz, szóval felejtsd el. De ha már gyerekek, akkor tudod, hogy min gondolkoztam az utóbbi időben?
- Min? Csak nem venni akarsz egyet arról az oldalról? - vonja fel szemöldökét.
- Fenéket! - legyintek - Annál jobb ötletem van. Tudod, így a vidéki gyerekeket elnézve arra gondoltam, hogy örökbe fogadok egyet a helyi árvaházból. Ezek annyira aranyos kis ártatlan kölykök, hogy tök jó lenne egyet felnevelni, nem úgy mint a városiak.
- Kouyou, te megvagy húzatva. Egy gyerek felnevelése nem játék, arról nem beszélve, hogy ha rájönnek, hogy molesztálod, akkor búcsút inthetsz a szép dolgoknak.
- Tudom, de ki mondta, hogy molesztálnám? Ha ő nem akarja, akkor megelégszem én a nyálcsorgatással is. Szóval holnap látogatót teszek az árvaházba.
- Kötve hiszem, hogy adnának neked gyereket.
- Pedig fognak. Hidd el. Jó a meggyőzőképességem. - rebegtetem meg pilláimat.
- Jah, persze, hamarabb vágnak ki onnan és kerülsz tiltólistára. - mondja, majd visszafordul a játszó gyerekek felé, amiben követem példáját két nyalás között.
Másnap előveszem a legszebb normális ruhámat - mert túlöltözni se akarok -, majd Reita társaságában elindulunk a helyi árvaházba, hogy meglessem a felhozatalt.
Bent egy idősebb szigorú hölgy fogad minket, így kicsit félek, hogy tényleg üres kézzel távozom, hisz rá nem biztos, hogy hat a tökéletes sármom.
- Szóval, miben segíthetek uraim? - kérdi a fotelébe leülve.
- Nos, a nevem Takashima Kouyou és azért jöttem, mert örökbe szeretnék fogadni egy gyereket. Elhoztam az összes szükséges papírt, ami kell az eljáráshoz. - nyújtom át neki a mappát, amit egyből át is néz hümmögve.
- Értem. Ezek szerint az úr a munkatársa, legjobb barátja és egyben kísérője most. - néz végig Reitán - Ami önt illeti, anyagilag támogatni tudja a gyereket, nem büntetett előéletű, jelen pillanatban ha jól hallottam a helyi turizmus fellendítésében is szerepet vállat. Viszont, ön csak huszonkét éves. Furcsa, hogy valaki ilyen fiatalon gyereket szeretne. Ráadásul egyke szülőként. - néz rám összeszűkített szemekkel.
- Nézze, hölgyem. Tudom, hogy furcsa ez önnek, meg másnak is, de van két nővérem, akik jóval idősebbek nálam, amit a papírokban is láthatott. Nekik már van gyerekük és sokszor vigyáztam rájuk. Igaz, faital vagyok, de mégis, szeretnék apa lenni. Egy házasságra még nem állnák készen, de egy gyerek felnevelésére már igen, mivel annyira hozzászoktam hogy körülöttem vannak. Mondhatni, beindították az apai ösztönömet. És nem fogom meggondolni magam később sem ez ügyben.
- Rendben. Viszont, bizonyos időszakonként le fogják ellenőrizni. Ez kötelező, de maga fiatal, így sűrűbben fognak önhöz kijárni, habár a nővéreitől biztos tud majd segítséget kapni. Van elhatározása a gyerekkel kapcsolatban?
- Nincs. Csak annyi, hogy tíz és tizennégy év közé essen. Egy kisebb gyerekre nem tudnák százszázalékos garanciát nyújtani a vigyázása terén, hisz egyedül vagyok. Az idősebb pedig lehet nehezebben szokná meg a helyzetet, meg hát kamaszkor közepén vannak és akkor nem biztos, hogy jót tesz nekik a helyvázoltatás. Feleség hiányában pedig a lányokról is lemondanák. Én nem értek ezekhez a női dolgokhoz és egy lánynak mindenféleképpen szüksége van egy anyára. A nővéreim meg nem járhatnak minden nap hozzám, hisz nekik is megvan a saját családjuk.
Erre hümmög párat a nő, még végigmér párszor, majd meghozza az ítéletet felettem.
- Abból, amit mondott, arra következtetek, hogy maga nem a pedofilok táborát erősíti, így beleegyezem. Jöjjön velem. Megmutatom a gyerekeket. - áll fel a székből és indul el, mi pedig követjük. Mikor nem lát a nő minket egy hatalmas vigyorral az arcomon fordulok Reita felé, aki csak megcsóválja a fejét. Persze tudom, hogy úgy is lesz még ehhez az egészhez hozzászólása.
A gyerekekhez érve a hölgy megmutogatja a felhozatalt és mindegyikről mesél valamit, amit ő fontosnak talál az örökbefogadás terén.
- És ő? - mutatok a sarokban festő kisfiúra.
- Ő nemrég érkezett hozzánk. Először az apja, majd az anyja halt meg. Két hete van itt. Idén töltötte be a tízet. Elég csöndes és inkább magába fordulva szokott lenni. Talán még nem tette magát túl a dolgon. De kedves és segítőkész gyerek. Illetve a szülőknek köszönhetően három dialektusban beszél.
- Őt szeretném. Kreatívnak és műveltnek tűnik.
- Rendben van, akkor írjuk alá a papírokat. – sétálunk vissza az irodába, ahol szépen aláírom a papírokat – Nos, most, hogy evvel megvolnánk, a gyereket még nem viheti el. Felvesszük a kapcsolatot a Tokiói gyámhivatallal és onnan kiküldenek egy személyt, illetve innét is egyet, aki le fogja ellenőrizni, hogy a lakás is megfelel-e a gyermek számára, illetve az iskola, amelyet választ neki.

- Az iskolát nem választhatná inkább a volt osztályfőnöke? Ő jobban ismeri őt és tudja, hogy milyenek a tanulmányi eredményei, így ő biztos tudja, hogy melyik az az iskola, amely a számára a legmegfelelőbb.

- Rendben, erről lehet szó, sőt kiváló ötletnek találom. Akkor, az ellenőrzés után, ha mindent rendben találnak, akkor jöhet is a gyerekért.

- Köszönöm szépen. Akkor a viszont látásra, asszonyom. – hajolok meg udvariasan.

- Viszont látásra uraim. – köszön el.

Az árvaházból kiérve örömmel gyújtok rá egy szál cigire.

- Na, mit szólsz hozzá? – kérdem a cigijét bogarászó Reitától.

- Azt, hogy ha beteszik a lábadat a házba, egyből mész a dutyiba.

- Na, ne legyél ilyen borúlátó. Hidd el, semmit se fognak ott találni. Tiszta vagyok, mint a friss hó. Na és te? Te nem akarsz egy kölyköt magad mellé?

- Kouyou, ez egy gyerek és nem egy kisállat. Oda kell rá figyelned, törődnöd kell vele, nevelned, tanítanod kell, és még sorolhatnám a dolgokat. Két hét után nem mondhatod azt, hogy bocs, még sem kell.

- Értelek, de ez csak egy kölyök. Nem lesz vele gond.

- Igen, az első taperolásig.

- Azért mert te béna vagy és nem tudsz vigyázni egy gyerekre, attól én még igen. Szóval ne magadból indulj ki, és ha kérhetlek, ne legyél ennyire borúlátó, drága barátom. – karolok belé és úgy indulunk meg a köpésnyire lévő tengerpartra.

- Csak aggódom érted Uruha.

- Tudom, de bízz bennem. Nem kell aggódnod. Profin felnevelem a kis kölyköt. És amúgy is, csak tizenkét év van köztünk, szóval, no para. – zárom le a témát.

Hazaérve az emeleten lévő vendégszobát kinevezem gyerekszobának. igaz nincs benne semmi extra, de majd ő feltölti avval, amivel akarja. Nem fogok fölöslegesen vásárolgatni mindenfélét. A kétszemélyes ágyra meg egy szava sem lehet, mert a legkényelmesebb fajtából való.

Mikor a gyámügyes és az árvaházas megérkezik, mindent tökéletesnek tartanak a szobát kivéve, amit szerintük elég sablon szoba, mire szépen közlöm nekik, hogy majd a gyerek kialakítja, mert minek vegyek neki autót, ha nem szereti azt. Végül belátják, hogy nekem van igazam, így a kishölgy közli, hogy majd ha megyek a gyerekért, akkor összeszedik a házból a holmiit és avval majd feldobjuk a szobát.

Ahogy kiteszik a lábukat a házból, egyből felhívom Reitát és megünnepeljük a dolgot. Pár napra rá felhív a volt osztályfőnöke, így aznap be tudtam íratni őt az adott iskolába és még az egyenruháját is sikerült megvennem a könyveivel együtt.

Már most több kiadással jár a gyerek, mint gondoltam, de szerencsére nem panaszkodhatom pénzügyileg.

Reggel órám csörgésére kelek, de egyből ki is nyomom és alszom is vissza, míg fel nem riadok.

- A gyerek! – pattannak ki szemeim, majd én is az ágyból. Magamra kapom az első ruhadarabot, megfésülködöm, fogat mosok, és már rohanok a kocsimhoz és még időben sikerül elérnem a vonatot, ahol a kis büféslánykától kérek valamit reggelire. Vonatról nyugodtan szállok át a repülőre, majd ismét vonatra, aztán pedig a helyi busszal célba veszem az árvaházat, ahol a látogatóba jött idős úr vár a kapuban három kartondobozzal.

- Jó napot. – köszönök.

- Jó napot önnek is. Elnézést, hogy csak most tájékoztatjuk, de történt egy kis változás.

- Miféle változás? – vonom fel a szemöldököm.

- Nos, ezt majd az állomásig vezető úton megbeszéljük. Kérem, szálljon be a kocsiba.

Beszállok a kocsiba, ő pedig berakja hátulra a dobozokat és elindulunk a vonatállomáshoz.

- Találtunk egy rokont, aki viszont nem felel meg arra, hogy a gyerekre vigyázzon, viszont fel kellett vele vennünk a kapcsolatot. Beleegyezett, hogy önnél maradhasson a gyerek, de még nem érkezett meg tőle az aláírt papír, melyben lemond a gondviselésről, így egy-két napot várnia kell, de nem kell akkor már lejönnie ide. Mi majd felvisszük a fiút, mivel úgy is van fent elintéznivalónk az irodával.

- Rendben, de igazán szólhattak volna. A dobozokban legalább a dolgai vannak?

- Igen. És még egyszer elnézést a kellemetlenségért.

- Semmi gond. Csak szóljanak, ha jönnek, mivel én is dolgozom.

- Ne aggódjon, most jelezni fogunk.

Így hát a csomagok társaságában hazamegyek és bepakolom a ruháit a szekrénybe, a játékait is berakom meg az egyéb holmiit, amit a dobozban találtam, majd a kispárnáját is elhelyeztem az ágyon. A cuccok között lévő fotókeretet, amiben a szüleivel készült kép van, felrakom az éjjeliszekrényére, a fotóalbumot pedig végignézem, majd berakom az éjjeliszekrény egyik fiókjába.

Másnap munkába megérkezve Reita egyből be is támad.

- Na, milyen a gyerek?

- Semmilyen. Holnap után jön. Felhozzák, így csak a cuccait kaptam meg.

- Értem. Na, majd akkor este munka után meglátogatlak. Gondolom, szabin leszel aznap.

- Igen. És még egy héten keresztül. Hogy haladunk az új éteremmel?

- Jól, már vagy négyféle tervet összehoztak a kollegák a mieink mellett, most jelenleg a megvalósításukhoz kellő összeget számítják ki, aztán majd döntünk és beindulhat az üzlet. Viszont nélküled nem döntök.

- Ha gondolod, attól még átugorhatsz a kész tervekkel és adatokkal, hogy menjen a dolog. Úgy is mindjárt itt a nyár, addigra el kéne készülnünk és meg is kéne nyitnunk, na meg emberek is kellenek. Sok dolgunk lesz akkor. Szerencsére a fenti éttermekkel nincs gond. A főétterem új szakácsa milyen?

- Jó, jobb, mint vártam. Kiválóan teljesít, nem lesz gond.

- Akkor jó. – sóhajtok fel.

- Csak nem aggódsz? Eddig lelkes voltál a gyerekkel, most meg megfutamodsz? – vonja fel szemöldökét.

- Nem aggódom. Csak igazából semmit se tudok róla. Olyan mintha egy élő zsákbamacskát vettem volna.

- Te választottad.

- Tudom. Csak ez a várakozás. Rosszabb, mint egy karácsonyi ajándék. Azt legalább ki tudom lesni előre. – nevetek fel.

Ez a két nap pik-pakk eltelik, és már azon kapom magam, hogy egy óra múlva érkezik a fiam. Kicsit furcsán hangzik még belegondolva is a dolog és valamilyen szinten tartok tőle, hogy ezentúl apunak fog hívni. Talán tényleg túl nagy fába vágtam a fejszémet és Reitának volt igaza, de már nem gondolhatom meg magam.

Oké, nézzük, ebéd kész, szobája kész, kiskert kész, lakás kész, én is kész vagyok, akkor már csak ő hiányzik. Vagyis már nem, merthogy éppen most csöngettek.

Kisétálok a házból, majd nagylevegőt véve nyitom ki a kertkaput.

- Jó napot. – köszön a gyámügyes.

- Jó napot. fáradjanak beljebb. – nyitom kijjebb a kaput, hogy be tudjanak jönni rajta.

- Köszönöm, de én most nem jönnék beljebb. Még egy másik gyereket is el kell vinnem. Remélem, elnézi ezt nekem, de nem szeretném egyedül hagyni a kocsiban.

- Semmi gond, megértem. Akkor viszont látásra.

- Viszont látásra. – köszön el a férfi, majd száll be a kocsiba, én pedig kettesben maradok a fiammal.

- Gyere beljebb. – szólok neki, mire bólint, majd pár lépést megtesz, hogy betudjam csukni a kaput, de tovább nem mer menni. Ahogy végignézek rajta elmosolyodom. Olyan kis aranyos és félénk, ahogy a pólójának az alját gyűrögetve bámul maga elé és csak néha pillant rám félve, így leguggolok vele szembe.

- Szia. – mosolyodom el – Nem kell félned, nem harapok. Én fogok mostantól rád vigyázni. Mint látod itt nincs olyan nagy kert, mint lent vidéken, de remélem itt is elleszel majd. Gyere, megmutatom a lakást, meg a szobádat, ahova már bepakoltam neked. – állok fel és tenyeremet hátára téve bíztatóan, hogy ő is elinduljon velem együtt.

Csendben lépked mellettem, miközben az egy fából álló kis kertet nézi, majd bemegyünk a házba, ahol lent elmutogatom neki, hogy lent a spejzt, nappalit és konyhát találja, fent az emeleten pedig a fürdőt, a szobámat és az ő szobáját.

- A szekrényekbe már beraktam a dolgaidat, de ha szeretnéd, nyugodtan rendezd át rendben? Ha kellenék, a szobámban leszek. - erre kapok egy apró bólintást, majd magára hagyom és elkezdem átnézni az eddigi vázlatokat az új étteremmel kapcsolatosan, közben szorgos levelezésbe kezdek drága idősebb nővéremmel, akitől egyből megkapom a lehordást, hogy máris magára hagytam szegény gyereket.

Talán egy fél óra telik el, mikor is a frászt hozza rám a gyerek.

- Éhes vagyok. – szólal meg mellőlem, mire ijedtemben megugrom.

- Yuu, a frászt hoztad rám! Úgy közlekedsz, mint egy macska. Mikor jöttél be? – kérdem feléfordulva.

- Bocsánat. Nemrég, de kopogtam. – néz rám bocsánatkérően.

- Tényleg? – csodálkozom el – Nem is hallottam, biztos belefeledkeztem a munkába. Nem kell bocsánatot kérned, csak én bambultam el. Már vártam, hogy mikor kérdezed, mert én is kezdtek éhes lenni. Gyere, menjünk akkor le a konyhába.

- Jó. – lelkesül be egy kicsit.

Szépen lemegyünk a konyhába, ahol odaül az asztalhoz, én megterítek, majd szedek a levesből, majd a csirkéből is.

- Nos, nem tudom, hogy szereted-e az édességet, de vettem egy pár szelet tortát. Kérsz belőle?

- Igen! – lelkesedik be teljesen, amit megmosolygok. Szóval édesszájú a kicsike.

Kiveszem a négy tortaszeletet a hűtőből és elé rakom, hogy válasszon onnan egyet.

Hosszas gondolkodás után a legédesebbet választja az epres joghurttortát, én pedig a borsos ét csokisat kiszedem magamnak. Én a felénél járok, mikor ő az utolsó falatot tünteti el a tányérjáról. Habár az előző ételeknél is észrevettem, hogy sokkal gyorsabban eszik nálam. Mint általában mindenki más.

- Ha kérsz még nyugodtan vegyél. Mind a tied lehet. Én nem vagyok édesszájú. – ajánlom fel neki az újabb szeletet, mivel látom, hogy nagyon szemez velük.

- Köszönöm. – és már veszi is le a következő szeletet.

Miután befejeztük az ebédet és elmosogattam elmondom neki, hogy melyik suliba fog járni és odaadom neki az órarendjét, ami jövőhéttől lesz érvényes, mivel egy hétig még nem fog suliba járni, mivel jelen pillanatban szünet van, ő pedig szorgosan bólogat.

- Figyelj csak, - ülök le mellé az ágyra – tudom, hogy furcsa és új neked ez az egész helyzet, akárcsak nekem, de bármi van, nyugodtan szólj. Nem kell apának szólítanod, ha nem szeretnél. Ezt rád bízom, hogy hogyan fogsz hívni, de szeretném, ha jól éreznéd magad itt.

- Nem tudom, hogy hogy hívnak. – süti le szemeit.

- Azt hittem megmondták, hogy kihez fogsz jönni. – csodálkozom el, mire megingatja a fejét.

- Nos, akkor bemutatkozom. A nevem Takashima Kouyou, de ha gondolod, hívj nyugodtan Uruhának. A barátaim így szoktak hívni. A gyerekkori barátommal együtt egy elit étteremláncot vezetünk, de van egy-két mindenki számára elérhető éttermünk is. És még csak huszonkettő vagyok, szóval benne vagyok a buliban. – kacsintok rá – ja, igen és van két nővérem, akik jóval idősebbek nálam és általában folyton kioktatnak vagy piszkálnak.

- És csak te vigyázol majd rám?

- Igen, mivel nincs se feleségem, se barátnőm. De, érezd csak otthon magad, ez a te szobád, szóval úgy rendezed, ahogy te szeretnéd. A héten itthon leszek veled és majd elmegyünk pár helyre. Esetleg van valami allergiád, vagy étel, amit nem szeretsz?

- Nincs, de az édesebbeket jobban szeretem.

- Oké, akkor igyekszem úgy csinálni a dolgokat. Most visszamegyek dolgozni, ha bármi van, a szobámban leszek.

- Rendben.

Ahogy becsukom szobám ajtaját az ablakon át egy ismerős kocsit pillantok meg leparkolni a házam előtt, így egy nagyot sóhajtva indulok meg lefelé. A lépcsőkanyarban már meg is hallom a csengő hangját.

- Megyek már, drága nővérem. – morgom, majd megyek ajtót nyitni neki.

- Szia, öcsi. – mosolyog rám angyalian egy nagyobb dobozzal a kezében – Hol van a kis drága?

- Neked is, szia. A szobájába.

- Hogy hívják?

- Shiroyama Yuu, de miért? Egyáltalán mi van a kezedben? – kérdem gyanakodva.

- Az, amit neked totálisan kiment a fejedből. Inkább hozd be a többi cuccot a csomagtartóból és rakd a helyére őket. – dobja felém a kocsikulcsot és már száguld is be a lakásba.

Mikor kinyitom a csomagtartót csak sóhajtani tudok egy nagyot, ugyanis egy kutyaházat tartalmaz a csomagtartó és egyéb kiegészítőket.

A házat a bejárat mellé helyezem a betonperonra a kinti tálkákkal együtt. A fotelt pedig a nappaliba helyezem el a konyhába pedig a másik két tálat, majd felmegyek, hogy megnézzem, drága nővérem mivel traktálja még a gyereket.

Az ajtófélfának dőlve, összefont karokkal nézem őket, ahogyan a nővéremmel beszélget, majd drága testvérem magára hagyja a gyerekem a kutya társaságába és csatlakozik hozzám a mozizásban, így ketten nézzük mosolyogva őket, majd lemegyünk a nappaliba magukra hagyva őket.

- Aranyos fiú. – mosolyog rám.

- Igen az. Te meg kapásból lekenyerezed. Nem lesz esélyem ellened.

- Jaj, de hülye vagy! A kutya minden gyereknek kell. Én mondtam, hogy vegyél egyet neki, de te fölöslegesnek találtad. Pedig nem az. Így hamarabb feloldódik és nyílik majd meg, mert mind a ketten gyerekek és újak itt. Ez fontos neki, főleg, hogy a szülei nemrég haltak meg.

- Jól van, győztél. – adom meg magam – De azért ne halmozd el mindenfélével. Nem akarok állatkertet tartani.

- Nyugi nem fogsz. A kutya volt már állatorvosnál, de neve még nincs, szóval a papírral majd menjetek vissza, de nekem most mennem kell. Várnak a gyerekeim. Na, hajrá öcsi! Bármi gond van, hívj!

- Úgy lesz. – kísérem ki, majd felmegyek, hogy megnézzem a gyerekeket.

- Örülsz neki? – ülök le a földre Yuu mellé, aki éppen a kutyakölyökkel játszik.

- Igen, nagyon aranyos.

- Örülök neki. Na, és adtál már neki nevet? – kérdem, közben én is belekezdek a kutyázásba.

- Még nem.

- Hm, mit szólnál a Sonyhoz? – kérdem, miközben a fekete fehér foltos kis szőrpamacsot próbálom leszedni a nadrágom száráról.

- Ümm, jól hangzik.

- Akkor ezt megbeszéltük.

Este szépen megvacsorázunk, majd Yuut elküldöm fürdeni. Lefekvés előtt még benézek hozzá.

- Sony, kifelé! – szólok a kutyára, aki befészkelte magát a gyerek mellé.

- Nem aludhat itt? Kérlek! – néz rám boci szemekkel, mire megadom magam, hisz csak egy kisgyerekről van szó. Csak nem gonoszkodhatok vele már az első nap.

- Jól van, maradjon, amíg oda nem piszkít! De, akkor alvás legyen.

- Köszönöm!

- Jó éjt. – nyomok egy puszit feje búbjára, mire nagyokat pislog, majd kicsit elpirulva bújik be a takaró alá egy jó éjtet motyogva, amit megmosolygok, majd leoltom a lámpát és becsukom szobája ajtaját és én is elrakom magam másnapra. Ez a gyerekdolog nem is vészes. Azt hiszem, így elleszek vele és nem lesznek gondjaim. Remélem…
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.