Aoi



Este nyugodtan fekszem le aludni Die mellé, reggel pedig arra kelek, hogy fojtogat, alig kapok levegőt és a dolgok is homályosak, majd egy durranást hallok, a következő pillanatban meg már Uruhát érzékelem magam mellett, de az is lehet, hogy csak beképzelem, aztán pedig teljes sötétség.
Mikor magamhoz térek és Uruhát megpillantom mellettem, akkor tudatosul bennem, hogy tényleg megtörténtek a dolgok. Nem nagyon akarok vele beszélni, mert még nem tudtam feldolgozni a dolgokat, így hálát adok, hogy nem kérdez, és hamar jön egy rendőr, aki kihallgat, majd hazavisz, így otthon tudom folytatni az elmélkedésemet.
Nem értem az egészet. Természetesen végig tisztában voltam vele, hogy Die meg fog ölni valamikor, de nem így gondoltam azt. Úgy voltam vele, hogy majd velem is azt teszi, mint a többi áldozatával. De nem. Engem nem akart megkínozni, hogy szenvedjek a kezei között. Csak szimplán meg akart fojtani álmomban, hogy ne érezzek belőle semmit se. Talán, a maga módján tényleg szeretett engem. Erre a gondolatra belekortyolok a teámba. Kedveltem őt, de nem tudom, hogy az, amit iránta éreztem akkor, az szerelem volt e vagy sem és miért éreztem magam boldognak, mikor Uruha ott volt? Gondolkodnák tovább is, de az emlegetett belép ajtómon, majd egy rövid beszélgetés után, - melyben elfogadom a dolgokat, hogy így kellett lenniük- pihenőre hajtom fejem. Érdekes módon álmomban újraálmodom az eseményeket, így a fojtogatós résznél felriadok, azonban valahogy mindent tisztának találok. Kissé morcos tekintettel mászok el a fürdőig, ahol megmosom arcom, majd jobb kezemet lassan felemelve érintem meg remegve a fojtogatás nyomát nyakamon és egy nagyot nyelek mikor megérintem. Utálom. Remélem hamar el fog tűnni. Zárom le a dolgot, hajamat előre dobom, hogy minél jobban takarjam, majd kimegyek a konyhába és örömmel tapasztalom, hogy drága bérlőtársam vett egy óriás pizzát, míg aludtam és hagyott nekem belőle.
Szépen betolom a maradék pizza felét, majd visszamegyek a fürdőbe egy gyors fürdés erejéig. Persze a gyors fürdésből nem lesz semmiféle gyorsaság, ugyanis elmém megbombáz azokkal a bizonyos tettekkel, melyeket Dieal műveltünk a fürdőben közös fürdőzés alatt. De, most, valahogy egyáltalán nem tölt el boldogsággal a dolog és meg akarok tőlük szabadulni, de elmém nem enged belőlük, így sírva fakadok a kádban. Össze kell szednem magam nagyon gyorsan. Mély levegőt veszek, és hideg vizet eresztek magamra, majd miután lenyugodtam megtörülközök, belebújok pizsamámba és elindulok vissza a szobámba, de félúton Uruha szobájának ajtajánál megállok, kopogok, majd félve nyitok be hozzá.
- Alszol?- kérdem félhangosan, ugyanis nem ég nála a villany, csak a tv-je megy, ő pedig vízszintesben fekszik.
- Annyira még nem. Miért? Valami baj van?- kérdi álmoskás hangon, miközben felül az ágyban és feloltja az olvasólámpáját.
- Nem, én csak... - de nem tudom, hogy befejezni a mondatom, hisz azt se tudom igazából, hogy miért jöttem be hozzá.
- Nem tudsz aludni? - kérdi, mire egyből rábólintok. - Akkor mit szeretnél csinálni?
- Nem tudom. - nézek rá elveszetten az ajtófélfát markolászva bal kezemmel.
Egy ideig csak néz, s csak utána szólal meg.

- Öltözz fel, lemegyünk sétálni, jó?

- Oké. - egyezem bele, majd visszamegyek szobámba, ahol kérésének eleget teszek.

Nem tudom, hogy merre szeretne menni, vagy mit szeretne csinálni, így az irataimat a biztonság kedvéért berakom vékony bőrdzsekim belső zsebébe.

Nem tudom, hogy Uruh hová visz, vagy merre akar sétálni, csak követem őt némán, egyre távolabb a város zajától az éjszaka közepén.

Végül csak a folyóig megyünk, ami úgy sétálva egy órányira van a házunktól, majd a partjára épített kis betoncsíkon foglalunk helyet és csak ülünk csöndben egymás mellett, mint ahogyan a horgászok szoktak.

Nem tudom, hogy meddig ülünk így csendben egymás mellett felhúzott lábakkal, de nekem nem kell sok, hogy ismét elsírjam magam, így próbálom összébb húzni magam, hogy ne vegye észre, de hamar megérzem körülöttem ölelő karjait, minek hatására kibontakozom gubómból, és szorosan hozzábújva sírok tovább csendben.

Nem kérdez, csak hallgat néma csöndben, és tűr, amiért hálás vagyok. Ez most többet ér számomra minden aggódó szónál. Talán, ezt ő is tudja. Ha most kérdezne, válaszolni se tudnák, hisz én magam sem tudom, hogy miért teszem. Azt hittem, hogy minden rendben van és sikerült magamban rendbe rakni a dolgokat, de ezek szerint ez nagyon nem így van, mert akkor most nem viselkednék így.

- Miért? - kérdem félhangosan, miközben pulóverét markolászom, de a kérdést magamnak szánom, nem neki, mégis, úgy teszem fel, hogy ő is halja. Titkon remélve, hogy tud rá válaszolni. Bárcsak így lenne, de nem így van. A sírástól mély álomba merülök, így nem tudom, hogy mikor hozhatott haza, de valahogy nem is érdekel, csak az, hogy itt van mellettem az ágyban és vigyáz rám, így nyugodtan alszom vissza.

Arra kelek, hogy büdös, égett szag terjeng a házban, így kipattannak szemeim, majd rohanok a konyhába, ahol Uruha szitkozódik a tűzhelynél és a serpenyőből árad a szürke füst.

A gázt elzárom, majd csuklójánál fogva megragadom és beviszem a fürdőbe, ahol hideg vizet folyatok megégett ujjaira, közben kikeresem az égési sérülésre való hűsítő gélt, amivel óvatosan bekenem ujjait jobb kezén.

- Most már jobb? - kérdem.

- Igen. - bólint kezét fogva, így én visszamegyek a konyhába, ahol kinyitom az ablakot, hogy kimenjen a büdös.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, csak ebédet akartam csinálni, de valahogy nem jött össze. - kámpicsorodik el.

- Semmi baj. - simítok végén vigasztalóan a karján – A lényeg az, hogy te jól vagy. Szerencsére a kezed sem vészes. De, mit akartál csinálni az olajban? - nézek bele a serpenyőbe, melyben valami szénné feketedett bundás valami úszkált.

- Panírozott halat, de kimentem a mosdóba, és mire visszajöttem, addigra már ez fogadott. - húzza el a száját.

- Nem baj, legközelebb sikerülni fog. - nyúlok a szedőért, hogy kivegyem a feketedett mini halat és kidobom, majd az olajat is kiöntöm, hogy ne büdösödjön tovább.

- Akkor, rendelek valamit. - motyogja és tárcsáz a telefonján.

Amíg a lakás szellőzik, addig átöltözöm, majd kimegyek hozzá és vígasztalom egy kicsit, habár nem tudom, hogy most az ujjai miatt vagy az odaégett hal miatt van rosszabb kedve, de megpróbálok egy kis lelket önteni belé.

- Sosem fogok meg tanulni főzni. - kámpicsorodik el és fejét az asztalra helyezi.

- Jaj, Ruru, ez nem igaz. - simogatom hátát – Megy az neked, csak kicsit sokáig voltál bent.

- De még panírozni se tudok. Csak úgy vettem mirelitként.

- Nem baj, a szándék a fontos. Majd este segítek neked és összeütünk valamit. Addigra a kezed is rendben lesz. Mit szólsz hozzá?

- Jól hangzik. - emeli fel a fejét boldogan, majd meghalljuk a csengő hangját – Megyek nyitni. - áll fel és megy az ajtóhoz, ahol meglepetésemre a kaja a három jómadár formájában érkezik, majd mindegyik agyon ölelget, főleg Kai.

Az ölelgetés sorozat után Reita kipakolja a Rukival beszerzett mekis kaját, azaz az ebédünket és azt kezdjük el elfogyasztani, majd a közös főzőcske helyett közös italozás lett, amit persze nem bánok.

Szegény Kai dőlt ki a leghamarabb, így ő az ágyamat vette birtokba, majd őt Reita és Ruki követte, akik Uruha ágyán osztozkodnak, így mi a kanapét nagy nehezen kihúzva dőlünk el rajta a takarék pokrócok társaságában.

- Jól érezted magad? - kérdi immár józanabban, miközben egy másfelé fordulva fekszünk.

- Igen. Köszönöm, de mondd csak Ru, miért vagy velem? - kérdem, mert az a kérdés titkon igen is foglalkoztatott eddig is.

- Ezt, hogy érted? - ráncolja össze homlokát.

- Úgy értem, hogy ha ez is a munkád része, akkor, nem kell itt lenned. Írd fel a kis papírodra, hogy minden oké és a többit majd megoldom én magam. Most már úgy sincs kitől tartani.

- Dehogy, is! Én nem ezért vagyok veled. Én, tényleg szeretnék neked segíteni. Ennek semmi köze az ügyhöz. Persze megértem, hogy ilyet kérdezel és jogos a történtek után, de most mint barát szeretnék veled lenni és melletted állni. - mondja, közben finoman megfogja kézfejem nyomatékosítás képen.

- Akkor jó. - könnyebbülök meg, mellyel együtt egy mosoly is elhagyja ajkaimat – Ha tudnád, hogy mennyire örülök neki, mert fontos vagy nekem, és azt hiszem, az már nagyon sok lenne, ha részedről nem így lenne a dolog.

- Ez érthető, de rám mindig számíthatsz ezek után is.

- Köszönöm. - puszilom meg arcát, majd kicsit közelebb fészkelve magam álomra hunyom a szemem, de még érzem, ahogyan átkarol és ő is közelebb jön hozzám.

A reggel siralmasan teleik, ugyanis a három másnapost próbáljuk emberivé varázsolni és hát kicsit nehezen megy. Főleg, hogy mi is ittunk, de végül megoldottuk a dolgot és délutánra egészben haza is vittük őket és még a vásárlást is megejtettük.

- Készen állsz a főzésre? - kérdem Rurutól, aki bólint egyet, majd felkapja a kis köténykéjét, amit útközben vett és úgy állít be a konyhában, amit meg is mosolygok, de azért közlöm vele, hogy jól áll neki, amibe belepirul.

Próbálok neki segíteni és minél több dolgot mutatni, de akárhányszor mögé kerülök, hogy velem együtt csinálja a mozdulatokat, vagy közelebb vagyok hozzá, folyton megváltozik a viselkedése. Érzem rajta, hogy feszélyeztetve érzi magát, amit nem tudok mire vélni, akárcsak a keze remegését, de végül megcsináljuk a vacsorát.

- Finomat főztél. - dicsérem meg vacsora után.

- Csak neked köszönhetem. - mondja zavartan, amin elmosolyodom, majd távozunk szobáinkba.

Most, hogy a szobámban fekszem és nincsenek körülöttem, ismét visszazuhanok abba az állapotba, amiben tegnap előtt voltam.

Akárhogy próbálok nem a dolgokra gondolni, vagy elaludni, sehogy sem megy. Mindig visszajönnek a dolgok így inkább felkelek, és ismét nekiállok főzni, hogy addig is eltereljem a figyelmem, amiben a nehezen elkészíthető ételek segítenek is.

Talán már a negyedik napja főzök mindenféléket összevissza megállás nélkül, mikor Uruha szóvá teszi nemtetszését ez ügyben.

- Aoi, mégis kinek főzöl te? - von kérdőre karba font kézzel mellkasán.

- Hát... - gondolkodom el egy pillanatra – nekünk. Gondolom én. - vonom meg a vállam és veszem ki a készételt a sütőből és már nyúlnák a receptes könyvvért, hogy kinézek egy újabbat hajnalok hajnalán, de Uruha megakadályoz benne, ugyanis kezem után nyúl és magához ölel, amin először meglepődöm, majd hagyom, had öleljen, melyet én is viszonzom.

Legalább az ő közelében megnyugszom, így erre a kis rövid időre le is hunyom szemeim, hogy aludjak egy pár percet.

A pár percből kicsit több idő lett, ugyanis, mikor megébredem, már az ágyában találom magam vele együtt és már a nap is felkelt. Talán délfelé járhat az idő, de most nem érdekel, csak fogom magam és visszafészkelődöm mellé, hogy kipihenjem magam.

Következőnek arra ébredem, hogy leesek az ágyról, amit igen csak morcosan fogadok, főleg, hogy Uruhára sem kenhetem rá a dolgot, ugyanis ő már nincs bent a szobában. Persze, gondolom, most is csak azért jött be az ajtón, mert hallotta a puffanásomat.

- Jól vagy? - guggol le velem szembe, közben segít kiszabadulnom a rám tekeredett paplanból és lepedőből.

- Igen jól, csak leestem. - morgom.

- És, amúgy?

- Huh? - nézek rá értetlenkedve.

- Yuu, tudom, hogy mit csinálsz napok óta, de tudnod kell, hogy ez nem megoldás! Én itt vagyok neked és segítek. Nem vagy egyedül, értsd meg. - mondja határozottan, de mégis aggódva, közben kisimítva a rakoncátlan tincseimet az arcomból.

- Akkor segíts elfelejteni a dolgokat. - suttogom ajkaira és csókolom meg őt, amit meglepetésemre viszonoz, de nem teszem ezt szóvá.

- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdi aggódva, de szemében látom, hogy már felcsillant a láng és ő is akarja a dolgot.

Válaszképp csak bólintok, mire ő hajol ajkaimra, hogy egy csókba invitáljon.

Uruha kezdő, így olykor segítek neki, hogy mit hogyan tegyen, de mégis teljes mértékben élvezem azt, amit művel, mert határozottan és magabiztosan teszi a dolgokat és még vigyáz is rám. Nem fél, nem remeg, nem kérdőjelezi meg önmagát, csak cselekszik és ezért hálás vagyok neki. Habár, olykor-olykor elmosolyodom rajta, ahogyan felfedezi az új dolgokat. Nem tudom miért, de aranyosnak találom ezeket a pillanatokat.

Mindketten hamar elérjük a határainak, majd hagyom, had pihenjen mellkasomon engem ölelve, én pedig őt ölelem egyik kezemmel, míg másikkal vagy a hátát cirógatom, vagy éppen ujjaim közé akadó szőke tincseivel.

Csak fekszünk csöndben, szuszogva egymást ölelve és ez meglepő módon nyugodtsággal és boldogsággal áraszt el engem. Azt hiszem mindig is kedveltem őt, csak Daisuke miatt nem láttam ezt, de most már kezdem látni ezt és biztos vagyok benne, hogy ez más, mint amit felé éreztem.

- Uru... - szólítom meg lágyan, de válasz helyett csak egyenletes szuszogását hallom továbbra is; tehát elaludt. Ezen elmosolyodom, majd követem példáját.

A történtek után teljesen úgy viselkedik, mint akit kicseréltek akkor. Sokkal boldogabb, és szinte ragyog, de látom rajta, hogy sokszor nem tudja, hogy ezek után, hogyan is viselkedjen velem. Látom rajta, hogy sokszor közeledne, de még sem meri. Talán attól tart, hogy nekem ő csak ennyi volt és most, hogy úgymond végeztem vele, már nincs is rá szükségem? Erre a gondolatra el is húzom a számat. Nem szeretném, ha ezt hinné, mert én nem így állok hozzá. Tehát nekem kell cselekednem, hogy megváltoztassam a mostani helyzetet. Azt hiszem ehhez gyors és határozott eszközt kell alkalmaznom.

Mivel ma Uruha dolgozik, így szépen megvárom, míg hazajön. Olyan öt óra körül ezt szerencsére meg is teszi. Mikor meghallom a kulcs csörgését és a zár kattanását, egyből az ajtóhoz megyek, és ahogy beteszi rajta a lábát, akcióba lendülök, és egy csókot kezdeményezek feléje, amit örömmel viszonoz.

- Üdv, itthon. - mosolyodom el, miközben végigsimítok meglepett arcán.

- Yuu?

- Mi az? - kérdem, miközben egy pajkos mosolyt eresztek felé, majd elindulok befelé.

- Mi történt? Vagy lemaradtam valamiről? - jön utánam értetlenkedve.

- Nos, csak arról, drága Kouyou, – fordulok felé és teszem tenyereimet a mellkasára – hogy szeretlek. És az igazat megvallva már az elejétől fogva kedveltelek, csak hát Daisuke miatt nem vettem ezt észre. De, most már mindent tisztán látok, szóval nem kell visszafognod magad. - mosolyodom el és húzom le magamhoz egy újabb csókra.

A csók után persze agyon ölelget és csókolgat, miközben úgy bújik hozzám, mint egy kiscica.

- Én is szeretlek Yuu. - mondja ki végül érzését irántam – Úgy örülök, hogy akkor nem csak arra az egy dologra kellettem. - mondja zavartan.

- Ruru, hülyeségeket ne feltételezz, főleg, ha ilyen rég óta szeretsz, mert tudom ám. Rájöttem időközben a kis titkodra. - kacsintok rá.

- Milyen titok? - vonja fel szemöldökét – Most már nincs mit titkolnom előtted. - mosolyodik el, majd egy újabb csókba von bele, közben pedig az ágy felé invitál, ami ellen nincs semmi kifogásom.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.