Die



Reggel a kanapén kelek, amit nagyon nem szeretek, de a vendéget, csak nem rakhatom oda, nem? Utam a fürdőbe vezet, ahol egy kis hideg vizes arcmosással felébredek, és egyben elűzöm a másnaposságot.

Miután ezzel megvoltam, bemegyek szobámba, ahol a nem várt vendégem még mindig húzta a lóbőrt.

Leülök az ágy szélére és onnan nézem, ahogy alszik. Ezek szerint nem sokat változott az óta, mióta utoljára találkoztunk. Halványan elmosolyodok, ahogy visszagondolok a régi időkre, mikor mindketten gyerekek voltunk és még Miében laktunk a szüleinkkel. Jó lenne, újra együtt lógni, de most inkább kávét kéne főznöm neki, hogy magához térjen. Célba veszem a konyhát, ahol hamar lefőzöm a kávét magunknak, majd visszamegyek hozzá és lerakom a kávékat az éjjeli szekrényre és nekiállok a keltegetésének.

- Yuu, ideje felkelned, különben kihűl a kávéd. – simogatom a hátát.

- Csak adj még öt percet. – motyogja, és a fejére húzza a paplant.

- Hát, jó, akkor addig megeszem a tortát. Gondolom, úgy sem kérsz belőle. – állok fel az ágyról, mire egy párna ütközik a hátamnak.

Ahogy megfordulok egy álmos és egyben durcától felfújt arcú Yuu néz rám az ágyból.

- Látom, még mindig édes szájú vagy. – vigyorgok rá, majd visszaülök mellé és oda adom a kávéját.

- Nincs is torta igaz? – kérdi egy pár perc után kámpicsorodva.

- Nincs. Nem mindenki olyan beles, mint te. – mosolygok rá.

- Hát, kedves tőled, hogy így üdvözölsz ennyi év után. Legalább leszaladhattál volna a cukrászdába, amíg alszom.

- Tőled is, hogy egyből az ágyamba veted magad.

- Hé, hé, egy szóval se mondtam, hogy vigyél el magadhoz, vagy valami! – kapja fel a vizet.

Hát, igen, Yuu semmit se változott azóta. Belül ugyan olyan maradt. Csak kívül lett sokkal szebb. Mondjuk, ő mindig is szép volt, de én sem panaszkodhatok, csak rajta nem üt ki annyira a kor.

Egy hirtelen mozdulattal fogom és magamhoz ölelem. De rég is éreztem már az illatát…

- Hiányoztál kölyök. – nyomok feje búbjára egy puszit.

- Te is hiányoztál. – ölel át és fúrja a fejét a vállamhoz.

Nem tudom meddig maradhattunk így, csak arra lettem figyelmes, hogy újra bealudt. Végül is, nekem sem árt egy kis pihenés; dőlök hátra az ágyon, majd betakarom magunkat.

Mikor újra felkelek, már egyedül vagyok az ágyban. Kisétálok a konyhába a zaj irányában, ahol Yuu nagyban édesség után kutat.

- Ha öt perc alatt fel tudsz öltözni, akkor meghívlak egy szelet tortára. – szólok hozzá az ajtófélfának dőlve.

- Repülök. – és már itt sincsen.

Fénysebességgel száguldott le a cukrászdához, engem meg maga után húzva. Persze a választás már nem ment olyan könnyen a részéről.



- Tudod, igazán magaddal vihettél volna, mikor feljöttél Tokyoba.

- Persze, na, még mit nem. Aztán a szüleid eltiltottak volna tőlem, hogy miattam nem mentél egyetemre.

- Azt hiszed, hogy bejártam? Csak beiratkozni mentem el, úgyhogy nem vesztettem volna vele semmit se.

- Apád biztos örült neki.

- Itt vagyok, és híres vagyok, nem? Szóval csak büszke lehet rám.

- Hajaj, ahogy nem figyelek rád, egyből rosszalkodsz? – vonom fel szemöldököm – Na, de mesélj, milyen Aoinak lenni?

- Hát, fárasztó. Amióta feljöttem, azóta olyan magányosnak érzem magam. Rossz egyedül lakni. De a munka is fárasztó, meg a veszekedések. Persze szeretem ezt csinálni és vannak jó pillanatok, meg a koncertek és a sok rajongó, csak néha olyan fáradtnak érzem magam, hogy hagynám az egészet. Meg a menedzser folyton azt mondogatja, hogy „most, most, nem ér rá holnap után”.

- Ezt csak azért, mondja, mert tudja, hogy milyen kis lusta vagy és mindet az utolsó pillanatra hagysz. –szürcsölök bele teámba.

- De legalább jól csinálom!

- Elhiszem. – eresztek el egy halvány mosolyt –Na és a többiek? Velük mi a helyzet?

Erre megvonja a vállát.

- Nem tudom. Nem érzem úgy, hogy az évek alatt túl közel kerültem volna hozzájuk. Tudod, hárman már régebbről ismerték egymást, én meg ugyebár Yunet ismert, így vele elvoltam, de Kait szintén nem ismerem. De, azt hiszem, vele jobban megvagyok, mint a három gráciával. Talán azért, mert ő is úgymond kívülálló. Nem tudom eldönteni, hogy hányadán vagyok a dolognak, de nem nevezném őket a barátaimnak. Veled mi a helyzet?

- Én, megvagyok. Szerencsére nincsenek ilyen gondjaink. Persze a munka szintén fárasztó, de nem ennyire. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy olyan társasággal álltam össze, akiket a barátaimnak hívhatok és teljes az összhang nálunk. De, tudod jól, hogy rám bármikor számíthatsz. Tényleg, akkor meg is adom a számomat.

Gyorsan megejtünk egy számcserét, majd Yuu kikönyörög magának egy újabb adag süteményt, amit már a lakásomon fogyasztunk el.

Este vettünk egymástól búcsút, mivel másnap mindkettőnknek munkája lesz.

Megvártam, amíg becsukódik mögötte a lift ajtaja, legalább addig is csodálhattam formás fenekét.

Ez az egy dolog változott csak rajta; a feneke, ami szép formás lett az évek alatt…

Gyorsan letusolok, majd bedőlök ágyamba.

Reggel dalolászva megyek be a stúdióba. A tegnapi találkozó óta nagyon jó kedvem van, amit Shinya szóvá is tesz.

- Nocsak, egyesek nagyon elemükben vannak. Aztán meg sírsz, hogy miket terjesztenek rólunk, hogy átmegyünk mindenkit, másnap meg kirakjuk őket.

- Shini, Yuu,nem olyan, hogy bármit is kitalálna rólunk. Arról nem beszélve, hogy őt nem is raknám ki másnap. Ő a gyerekkori barátom Miéből.

- Oh, az a srác, akiről anno beszéltél? – szól közbe Toshiya.

- Igen, ő vele mentem haza a buliból.

- Miért érzem, úgy, hogy már nem az öcséd ként tekintesz rá?

- Ezt honnan veszed Shinya? Dai, tényleg beleszerettél?

- Pontosan, ezért is mentem el otthonról. Nem akartam, hogy az, ami kialakult köztünk, tönkre menjen. De most újra itt van, és már nem félek neki bevallani a dolgokat.

- Nem egyszerűbb a tükörképeddel járni? Elég egyformák vagytok. Az legalább nem utasít vissza.

- Én is szeretlek Kyo, de a rossz éjszakádat ne az én örömömön vezesd le.

- Ideje próbálni, még mielőtt egymásnak esnétek. – szólt közbe Kaoru, így szépen csöndben nekiláttunk a munkának.

Munka után végül gondolok egyet és elmegyek a PSC-be, hogy felkeressem Aoit. Kíváncsi vagyok rájuk.

Szépen besétálok az épületbe, ahol informálódóm a portástól, aki készségesen elmondja, hogy a harmadik emeleten találom őket jobbra a második ajtónál. Persze a nyugodt feljutásról egyből le is mondtam, mivel már a liftnél betalált egy Shinji nevű kölyök és ott áradozott nekem.

Végül mégis csak betaláltam hozzájuk, ahol egy kis törpe pattogott a többieknek.

- Helo, srácok. – köszönök be vigyorogva, mire síri kuss, csak a pillájuk rezgését lehet hallani, ahogy nagyban pislognak rám – Gondoltam meghallgatom egy próbátokat. Mostanság sok jót csicseregnek rólatok a madarak.

- Tényleg? – csillan fel a kis törpe szeme. Valahogy, sejtettem, hogy ha dicsérettel árasztom el őket, akkor így fog reagálni rá.

Aoi csak rosszallóan megcsóválja a fejét egy mosoly keretében, majd, beáll ő is és nekiállnak a zenélésnek az énekes utasítása szerint.

Miután végighallgattam őket elvileg, gyakorlatilag Aoit figyeltem végig, mert a többiek nem érdekeltem, gratuláltam neki.

- Ha nem bánjátok, elrabolnám az egyik gitárosotokat. – és már kapom fel a táskáját, őt pedig karon ragadom és kihúzom a próbateremből, hogy elmenjünk egy kicsit szórakozni.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.