Aoi



Anyu halála után azt hittem, hogy Daihoz fogok kerülni, de helyette egy idegennél kötöttem ki, pontosabban Uruhánál. Szerintem nagyon fiatal ahhoz, hogy apuka legyen, ráadásul barátnője sincs, így kicsit furcsállom, hogy gyereket akar, de annyira nem foglalkoztat a dolog, mert rendes és sokkal jobban szeretek itt lenni, mint a többi gyerek között. Ráadásul a nővérétől még kutyát is kaptam! Uruha meg megengedte, hogy Sony velem aludjon, aminek kifejezetten örülök. Így nem érzem magam magányosnak, mert hát itt senkit sem ismerek. Viszont az új iskolától kicsit félek, mert lent mindig azt mondták a tanárok, hogy itt fent a nagyvárosban nem olyan kedvesek a gyerekek, mint nálunk. Mondjuk az nem igazán tetszett, hogy Uruha nem foglalkozott velem másnap, így elvittem Sonyt sétáltatni, mire leszidott – na, jó, valamilyen szinten igaza volt -, de legalább utána elvitt fagyizni és az jó! A belváros belső része már egyáltalán nem ilyen mókás, főleg a metró nem az. Az teli van annyira, de annyira ijesztő emberekkel, ráadásul mindegyik engem nézett. Nagyon megijedtem akkor. Én nem is értem, hogy hogyan tudnak ott ilyen nyugodtan utazni az emberek. Sajnos a mai nap már iskola van és Uruha elaludt én meg nem tudom, merre kell menni, így ő vitt el kocsival, így szerencsére még időben beértem és most itt állok az osztályom előtt, ahol be kéne mutatkoznom, de szerencsére a tanár csak elküld az üres helyre, így megúszom a dolgokat és koncentrálhatok az órára.

- Szia, a nevem Uke Yutaka. De csak Kainak szoktak hívni. – lép hozzám a szünetben egyik osztálytársam – Ha gondolod, körbevezetlek az iskolában. – mosolyog rám, mire kicsit félve, de bólintok egyet.

Kai egész nap mosolyog, hasznos információkkal lát el és beszél hozzám. Talán ő nem olyan, mint akikről meséltek nekünk az iskolában. Rendesnek tűnik. Iskola után egy ideig még beszélgetünk és kérdez felőlem is, majd mikor érte jön az anyukája, akkor magamra maradok, mivel Uruha késik, de félek elindulni. Nem akarok eltévedni, így leülök az iskola bejáratánál a lépcsőre és ott várok rá egyedül. Remélem nem feledkezett meg rólam. Sóhajtok egyet bánatosan és hajtom le a fejem.

- Ezek a mai szülők… – hallok meg egy idegen hangot magam mellől, mire balra kapom a fejem és ekkor látom, hogy egy szőkére festett hajú, alacsony férfi ül mellettem teli tetoválásokkal és sajnálkozóan néz rám.

- Értem fog jönni… valamikor. – teszem hozzá bizonytalanul, mire kerek szemekkel néz rám, majd csak megcsóválja a fejét. – Uruha nem olyan. Csak késik.

- Nem egy gyerek mondta ezt, és mégsem jöttek értük. Sokmindent láttam már én gyerek.

- De ő nem olyan. Különben minek fogadott volna örökbe? – nézek rá kérdőn.

- Szóval ezért nem láttalak téged még a környéken. Hogy hívnak?

- Yuu, Shiroyama Yuu. És magát?

- Szólíts csak Kyonak. Van egy olyan érzésem, hogy mi még sokat fogunk találkozni.

- Miből gondolja? – kérdem.

- Onnan, hogy ha most nem jön, máskor sem fog.

- Maga tanár?

- Nem. – nevet fel – Én már nem dolgozom. De, ha tanár lennék, minden gyereket megbuktatnák. – vigyorog rám, mire összeráncolom homlokom.

- Miért ilyen gonosz?

- Ez csak egy vicc volt.

- Furcsa vicc. Nem értem.

- Mert még kicsi vagy. Most megyek. Az unokaöcsémnek fellépése van az iskolájában. Kíváncsi vagyok rá. Még csak kilenc, de a szája akkora, mint egy tizennégy évesé. Volt kitől tanulnia. – mosolyodik el, majd kisétálva az iskolakapunk jobbra fordul és eltűnik szemem elől, ugyanis a kőkerítéstől nem látom távolodó alakját. Én pedig ismét egyedül maradtam a lemenő nappal. Vajon tényleg itt hagyott? – kúszik fejembe a gondolat és keseredem el, és már a sírás kerülget a gondolattól, hogy itt hagytak egyedül a sok furcsa ember között, mikor kocsifékezést hallok, majd Uruha hangját, ahogyan engem hív, közben felém fut, s mikor ideér hozzám, leguggol, és szorosan magához ölel.

- Ne haragudj rám, csak elnyúlt a munka. Siettem, ahogy tudtam. – mondja, miközben még mindig ölel, majd elenged és elindulunk a kocsija felé.

- Legközelebb siess. Már hat óra van.

- Ígérem, igyekszem. Örülök, hogy nem kószáltál el.

- Kyo velem volt, így nem unatkoztam.

- Kyo? Ő kicsoda?

- Nem tudom. – vonom meg a vállam – Egy morcos kinézetű alacsony bácsi.

- Yuu, kerüld el őt! Azok a férfiak, akik az iskola környékén kőröznek és idegen kisfiúkkal állnak le beszélgetni, azokkal nem szabad szóba állni, mert elrabolnak!

- De, ő mindig itt van. Azt mondta, hogy itt szokott elmélkedni. Ő rendes ember. És nem késik. – jegyzem meg, mire kapok Uruhától egy szúrós nézést, de nem tulajdonítok neki sok jelentést.

Hazaérve egyből Sonynak szentelem minden figyelmem, míg Uruha el nem veszi őt tőlem, mondván, hogy a leckét is meg kell írnom, de nekem nincs hozzá sok kedvem. Főleg ilyen későn.

Kai másnap is odajött hozzám, akárcsak a többi nap, így azt hiszem ő lesz itt az első barátom. Uruha meg folyton ölelget vagy puszilgat, mintha egy kisgyerek lennék, ráadásul folyton késik. Mondjuk, így minden délután tudok Kyoval beszélgetni, aki nagyon bölcs embernek tűnik a fura viccei ellenére. Persze Uruha mindig megszid érte, így inkább hallgatok róla a továbbiakban. Idő közben beléptem a kosárcsapatba, a hajamat is elkezdtem növeszteni és Kai mellett másokkal is megismerkedtem az elmúlt fél év alatt.

- Megint elfelejtett érted jönni? – kérdi Kyo immár a tetőn ülve, ugyan is felköltöztünk oda az utóbbi időbe, mert szerinte jó onnan a kilátás.

- Folyton elfelejt. – húzom el a számat – És még mindig úgy puszilgat, mint egy kisgyereket, pedig már mindjárt tizenegy leszek!

- Szerintem pedofil a nevelőapád. Fürdés közben nem szokott kukkolni?

- Egyedül fürdök! Szerintem csak furcsa.

- Ahogy gondolod, de azért vigyázz vele. Fél hét van, a portás nemsokára zárja az iskolát. Ennyit még nem késett. Gyere, hazaviszlek.

- Te tudod, hogy hol lakom? – nézek rá csodálkozva.

- Egyszer láttam a nevelőapádat elmenni otthonról, szóval igen.

- Jó, akkor menjünk. – egyezem bele és indulok haza Kyoval, de mivel Uruha nem adott nekem kulcsot, így most a kapunál kell szobroznom, míg meg nem jön. Persze megint engem szid le, hogy miért jöttem el onnan, meg el is tévedhettem volna. Amikor meg megemlítem Kyot csak még mérgesebb lesz. Mikor este takarna be szokás szerint felteszem neki az engem foglalkoztató kérdést.

- Te tényleg pedofil vagy?

- Micsoda? – kerekednek ki a szemei – Ezt kitől hallottad?

- Kyo mondta. Szerinte egy pedofil vagy és azért puszilgatsz.

- Na jó, elég legyen! Többet nem mehetsz annak az alaknak a közelébe! Ennyi baromságot egy normális ember nem hord össze. – morogja, majd se puszi se pá, távozik a szobámból, majd csak azt hallom, hogy valakivel telefonál, de nem nagyon érdekel a dolog. Gondolom Kyot szidja. A félév alatt megszoktam már az itteni életet, de a bel belvárosba még mindig nem szeretek bemenni, így ha nagyon muszáj, akkor Uruha szokott bevinni kocsival, ami mindkettőnknek szenvedés, ugyanis és nem akarok bemenni, ezért elbújok előle, ő meg próbál kiszedni a rejtekhelyemről, ami nem mindig megy neki olyan könnyen szerencsére. Ide tartozik az ágy is. Mivel nagyágyam van nekem is, így nem tud alóla kihúzni, mert mire bekúszik, addigra én ki tudok szökni és fordítva. Ha meg sikerül elkapnia, akkor sokszor úgy, ahogy vagyok, felkap és bevág a kocsiba. Azt nagyon utálom. A barátja meg csak röhögni szokott rajta, mikor részese a jelenetnek, Uruha meg puffog, hogy miért nem segít neki az elkapásban, ráadásul Sony is az én pártomat fogja, aki játékként fogja fel az egészet. Tehát nem unatkozom nála. Mikor osztályelsőként végzem el az évfolyamot Kaival karöltve Uruha elvitt minket cserébe a Disney Landbe, ami nagyon szuper hely! Születésnapomra meg háromemeletes epertortát adott. Azt hiszem, még sem olyan rossz itt az élet, mint ahogyan vidéken mondták a belső részt leszámítva. Idén már kulcsot is kaptam meg telefont Uruhától, mert a késésről még mindig nem tudott leszokni. Reggel is folyton én keltem. Akárcsak most. Utálok korán kelni, de ő ragaszkodik hozzá, hogy idén még ő vigyen iskolába, így kénytelen vagyok kiverni őt az ágyba. De ma esik. Az első esős napom itt fent. Én pedig félek a villámoktól és a dörgéstől. Ahogy hallom, hogy Uruha becsukja a szobája ajtaját, egyből leosonok a nappaliba, ahol feloltom a villanyt és bekapcsolom a tv-t, ugyanis nekem nincs, így ott próbálom elnyomni a vihar zaját a kanapén feküdve. Mikor felkelek, még mindig esik, és sötét van, ráadásul a szobámban vagyok, és pont most villámlik egy nagyot, minek hatására kipattanok az ágyból és rohanok át szobájába még a dörgés előtt. Uruha már alszik, de nem érdekel, befészkelem magam a takarója alá és hozzábújva alszom el, míg Sony a lábunknál helyezkedik el.

Én kelek elsőnek, így van időm visszaosonni reggel a szobámba és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és ajtót kicsapva megyek be hozzá újra, hogy felkeltsem és elinduljon a szokásos iskolás reggelünk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.