Aoi



Ami az összezárt napok alatt történt, nos, egyáltalán nem bántam meg. Igazából gyorsnak se találom a dolgot, mivel már évek óta ismerjük egymást és vagy ezerszer láttuk a másikat meztelenül, ha nem többször, így egyáltalán nem voltam zavarban főleg, hogy kívántam is őt. Sokkal jobban, mint bárki mást. Daijal tényleg éreztem azt, hogy mi egyek vagyunk és szavak nélkül is tudjuk, hogy mi kell a másiknak. Bízom benne, hogy a továbbiakban is így lesz. De büszke is vagyok magamra, hogy sikerült rávennem egy kis jövő heti kiruccanásra. Daisuke mindig is ilyen volt, ha bármi rosszat csinált, sosem mert egyedül hazamenni. Mindig nekem kellett hazakísérnem, pedig egyáltalán nem voltak szigorúak a szülei.

Visszagondolva a régi dolgokra egy mosoly kúszik az arcomra. De hamar eltűnnek ezek az emlékek és az a bizonyos este kúszik be helyettük elmémbe, így kénytelen vagyok magamhoz nyúlni a zuhany alatt, mert már maga a gondolat is elfog a jóleső érzés.

Egy ideig még folyatom magamra a vizet, majd nekilátok az öltözködésnek. A tükör előtt egy ideig még gondolkozom rajta, hogy vegyek-e valami lenge nyári sálat a nyakam köré, de végül is, kit érdekel? Ha látszik, hadd látszódjon, nem bűnt követtünk el, csak jól éreztük magunkat.

A terembe hamar beérek, és jó kedvem van. Ruki valamit morog, de úgy döntöttem, hogy nem fogalakozom vele. Éppen gitáromat hangoltam, mikor Ruru jött oda mellém.

- Látom jól érezted magad a viharos napok alatt. – mosolyog rám.

- Üm, igen. Volt társaságom. – mosolygok vissza egy kis pírral az arcomon.

- Összejöttetek? – kérdi suttogva, mielőtt Ruki meghallaná, és újabb balhét verne ki.

- Igen.

- Örülök neki. Rád fért, hogy boldog legyél. – mosolyog őszintén és vereget hátba, majd visszasétál a helyére és nekilátunk a dolognak.

Ez a hét elég nyugodtan telt el és Ruki is megelégedet avval, hogy csak morog és csúnyán néz a nyakamra.

Uruhának küldtem hétfő reggel egy sms-t, hogy nem megyek a héten dolgozni, mert fontos „dolgom” akad. Szépen bepakoltam a bőröndömbe, majd taxival a Diru főhadiszállása felé vettem az irányt, hogy elraboljam Diet. Lent a portán szépen útbaigazítanak, hogy merre is kell mennem.

Kopogok a stúdió ajtaján, de semmi válasz, csak motoszkálást hallottam bentről, így egy kicsit vártam, majd óvatosan benyitottam, de nem várt események fogadtak.

Kyo meztelenül, négykézláb van a földön seggében egy lófarokkal, miközben Shinya bőrcsizmáját nyalogatja.

- Kérlek, büntess meg úrnőm. Nagyon rossz fiú voltam. – simít végig az említett lábán, aki erre egy hatalmasat sóz a másik hátára egy kisebb ostorral.

- Nem megmondtam, hogy engedély nélkül ne merészelj hozzám érni?!

- Bocsáss meg úrnőm. – hunyászkodik meg, mire a dobos felkapja a nyakára kötött póráz végét és felrántja a földről.

- Gyerünk! – üt a seggére és mutat a szék felé, mire Kyo készségesen mászik fel rá, fenekét kinyomva pucsít Shinyának, aki kiszedi a fenekében helyet foglaló játékot és rácsap a foghagymákra.

- Szóval büntesselek meg? – rántja hátra szőke hajánál fogva a másik fejét – Hát jó, most megkapod a büntetésed! – és semmi cicoma egyből belé hatol.

Hirtelen egy kezet érzek meg vállamon, mire összerezzenve fordulok a kéz tulajdonosa felé, aki az általam keresett személy volt.

Fejével int, hogy menjünk, így visszacsukom csendben az ajtót és elindulunk a lent váró taxihoz.

A vonaton helyünket elfoglalva végre rátalálok a hangomra.

- Ez mégis mi volt? – nézek rá nagy szemekkel.

- Ja, hát az, aminek látszik. Ők így fejezik ki a szerelmüket egymás iránt, de erről tartsd a szádat, mert a bandán belül is csak én tudok róla. Ugyan úgy tudtam meg, mint te. Véletlen rájuk nyitottam.

Nem sokáig beszélgethetünk kettesben, mert amilyen szerencsék van egy csapat lányka, akik ráadásul fanok is betaláltak minket, így a hat személyes kabinból tizenkettőt csináltak. Die ott tette nekik a szépen és csűrte-csavarta a fejüket vagy poénkodott velük, ha éppen nem flörtölt, én meg csak szépen mosolyogtam nekik és próbáltam úgy tenni, mint aki élvezi is, hogy egy csapat kislány mászott rá és nyomták rá a vonat ablaka melletti falra.

Sajnos az autógrammal és a közös fotókkal nem elégedtek meg, így magamban imádkozni kezdtem, hogy szálljanak már le, mert én pihenni jöttem, nem fanokat szórakoztatni. Szerencsére imáim meghallgattak, mert félúton leszálltak. De a vonat állt az állomáson, így Die az ablakon kihajolva folytatta velük a flörtölést.

- Hé, lányok, akartok látni egy kis fanservicet?

Persze egyből elkezdtek visítozni, de olyan szinten, hogy akik eddig nem figyeltek fel ránk, akkor most már azok is megtették.

- Hé, Aoi, azt nézd! – szól hozzám, mire kinézek az ablakon és az adott irányba fordulok, mire ő gonosz módon elém hajol és így egy szájra puszit kapok tőle.

Én morogva visszamegyek a fal mellé és elnyúlok az ülésen fejemre dobva egy vékonyabb pulóvert, amit a bőröndből szedtem elő.

Az az egy szerencséje van, hogy csak szájra puszit adott és nem csókot. A fanokat ismerve már fent is van a neten a Die által szervezett kis akció és már repülnek is hozzá a kommentek és egyesek fejében már meg is fogalmazódott egy újabb fanfic ötlet.

Die kelt fel, hogy mindjárt megérkezünk, így ideje felébrednem.

A vonatról leszállva elsőnek hozzánk megyünk be, ahol lerakom a bőröndöm, majd Daiék felé vesszük az irányt. Mikor megérkezünk az anyja sír az örömtől és agyonölelgeti az egyetlen kicsiny fiacskáját, majd én is kapok az ölelésből.

- Apjuk, gyere ide! Nézd ki jött meg! – rohan be a nappaliba, ahonnan előjön a családfő és ő is megölelget minket.

- Örülök, hogy végre hazataláltál fiam. – veregeti hátba – Gyertek, egyetek valamit vacsorára.

A vacsora után végül ott alszom náluk. Valamikor az éjszaka folyamán felkeltem és elindultam a mosdóba. Visszafelé összefutottam Die apjával a folyosón.

- Yuu, fiam, gyere egy kicsit ki velem a verandára, ha nem bánod.

Követem őt és kiülök mellé a nyári éjszakában.

Miében sokkal szebb az égbolt és a csillagokat is lehet látni, nem úgy, mint Tokyoba, ahol az a rengeteg fény miatt eltűnt az égbolt szépsége és már nincs miben gyönyörködni. A gyönyörre itt a tücskök ciripelése is rárak és a kellemes szellő is, hogy még szebbé varázsolja az amúgy is csodás éjszakát.

- Örülök, hogy lehoztad magaddal a fiamat. Tudod, nekem már nincs sok hátra, így most nagyon boldog vagyok, hogy megint láthatom együtt a családomat, mielőtt még eltávozom. Ez tudod, nagyon sokat jelent nekem. – néz mélyen a szemembe – Szeretném, ha erről nem beszélnél neki. Azt akarom, hogy abban az egy hétben, amíg itt vagytok, boldog legyen. Még a feleségemnek sem mondtam el. Igazán boldog családot szeretnék még utoljára és nem egy olyat, amelyik álmosolyt használ. Ugye megértesz engem?

- Igen, megértem önt, de nem értem, hogy akkor nekem miért mondta ezt el? Nem gondolja, hogy most ezzel engem kellemetlen helyzetbe hozott? Mert ez elég súlyos titok.

- Tudom, de rád is a fiam ként tekintek és te erősebb vagy jelen esetben, mint Daisuke. Kérlek vigyázz a fiamra a halálom után. Segíts neki, hogy újra tudjon mosolyogni. Szüksége lesz rád. – teszi kezét az enyémre, mire bólintok egyet.

Ezek után mindenféle semmiségekről beszél nekem és fel-felhozza a gyerekkorunkat, hogy hogyan is ismerkedtünk meg és egyebek, majd mindketten visszamegyünk az ágyunkba.

Sokáig nem tudok aludni és csak Die arcát nézem, miközben az apja szavai járnak a fejemben.

Pirkadatkor nyomhatott el az álom és délután keltem fel, egyedül a szobában. Átöltöztem, majd lementem a konyhába, ahol az anyukája adott nekem egy kis késői reggelit, aztán elköszöntem tőle és a többiektől, mert hazafelé vettem az irányt.

Otthon anyu egyből az ebédből megmaradt ételeket kipakolta és leültetett az asztalhoz, hogy egyek is valamit, mert amióta fent vagyok a fővárosban, azóta szerinte csak véznább lettem, és ha így haladok, elfúj a szél, aztán majd lehet engem keresni valamelyik fa tetején, amin jót mosolyogtam.

Délután Die is betalált hozzánk olajos arccal. Rávetődik a kanapéra és elterül rajta én meg a hűtőből kiveszek neki egy üveg sört, amit hálával teli szemekkel megköszön.

- Apámmal egész délután az autót szereltük. – fejét közbe ölembe helyezi.

- Azt látom. – mosolyodom el - De te nem is értesz hozzá.

- Hát épp ez az! Csak tiszta kosz lettem.

Én meg csak nézem az olajcsíkos arcát, ami nem tudom miért, de még ellenállhatatlanabbá tette őt számomra és lehajoltam hozzá egy csókért.

- Olajos lettél. – néz rám vigyorogva.

- Nem számít. – követelek tőle egy újabb csókot, aminek az lett a vége, hogy a kanapén kezdtünk el egymás testét felfedezni.

- Várj, nálam nincsen egyik dolog sem. – állítom meg pihegve fenekemnél járó ujjait.

- Hát nálam sincsen, nos, akkor majd használjuk a szánkat. – kacsint rám, majd eltűnik lábaim között, én meg csak nyögdécselek alatta, ahogy ajkaival kényeztet.

Miután szájába élveztem rajtam volt a sor, hogy könnyítsek rajta, amit örömmel tettem meg.

Aztán megtöröltük magunkat és bepusziltuk a maradék sörünket és nekiláttunk a tengerpart felfedezésének.

Az egész hetet így töltöttük, hogy a délelőttöt a családdal a délutánt pedig egymás társaságában voltunk a parton, vagy a vízben. A hét sajnos hamar eltelt. Vasárnap mindkettőnk családjától elbúcsúztunk, majd az utolsó vonattal haza vettük az irányt. Kedden reggel, mikor bementem a próbára csak Kai volt még bent, akivel jól elbeszélgettünk és elmesélte, hogy mik történtek múlt héten. Aztán betalált egy másnapos Reita egy szintén másnapos Uruhával karöltve.

A gond egy dühös kis törpével érkezett, aki tönkretette a nyugodt hangulatot közöttünk.

- Hol van az a senkiházi?! – rúgja be az ajtót és fújtat, mint egy bika – Te, te, te kis ribanc! Ez mégis mi a szar?! – vágja elém a „fanservices” képet – Még, hogy dolgod volt! Legközelebb mi lesz fent a neten, ahogy a seggedet dugják, te meg önkényesen tartod nekik?! Vagy esetleg azt most intéztétek el, mert az volt az a hatalmas dolog, ami miatt ellógtál egy hetet?! Ha fasz kell, gyere és megkapod! Itt vagyunk négyen is!

Nálam itt szakad el a cérna és vágtam őt pofont.

- Mégis mi bajod van velem?! – akadok ki, de ő még mindig a pofont próbálja felfogni.

- Elég legyen! – áll közénk Uruha megelőzve a nagyobb bajt – Most szépen mindenki fogja magát és hazamegy, majd holnap nyugodt fejjel bepótoljuk a mai napot. – adja ki az ukázt.

- Gyere. – ragad karon és visz magával a házába, ahol kapok egy hideg sört.

- Majd beszélek vele. Csak aggódik érted. A maga módján.

- Értem? – kérdezem egy kicsit hisztérikusan, így visszább veszek a hangnememből. – Inkább a banda hírneve miatt… - morgom a végét. Amúgy is, csak Die fanservicelt egyet a rajongóknak, akik betámadtak minket a vonaton. – húzom meg a sörömet.

Uruha elereszt egy apró mosolyt, majd hátradől a velem szembe lévő fotelban.

- És milyen volt a pihenés?

- Jó. Csak rövid volt. És te mit csináltál?

- Én is haza mentem. Már nekem is honvágyam volt. Az idősebb nővérem elhozta a gyerekeit is, így elég rendesen lefárasztottak. Tegnap meg Akirával ültünk össze italozgatni, mint láthatod. – mosolyodik el.

- Az, jó. – eresztek el én is egy apró mosolyt.

- Valami baj van? Vagy még mindig Rukin rágod magad?

- Die apja meg fog halni, de megígértette velem, hogy nem mondom el neki. – mondom el azt, ami a szívemet nyomta már egy hete.

- Sajnálom. Mennyi van még hátra neki?

- Egy vagy két hetet jósoltak neki az orvosok.

- Akkor Dienak nagy szüksége lesz rád.

- Az apja is ezt mondta. Tisztába vagyok vele.

Aztán beállt a néma csönd köztünk. Én nem akartam belegondolni és már előre rettegtem attól a bizonyos hírtől és ezt szerintem Uruha is megérezhette, mert mellém ült és átölelt.

- Ne aggódj, menni fog, csak bízz magadban.

- Köszönöm.

Nem sokáig maradtam utána nála, hanem mentem haza ő meg Rukihoz, hogy beszéljen vele.

Nem tudom, hogy mit beszélhetett vele, de érezhető volt, hogy már nem sok maradt az előző napi feszültségből a levegőben. Szinte épphogy csak érezhető volt.

Az egyik délutáni összejövetelen Daisuke rákérdezett arra, amire nem kellett volna.

- Yuu, miért érzem úgy, hogy valamit nem mondasz el nekem? – néz fel rám, mivel lábaim előtt guggol, és kezeit combjaimon támasztja.

- Mert megígértem, hogy nem mondom el. – nézek el a szoba másik végébe.

- Apámnak ígérted meg igaz?

Erre rákapom a fejemet.

- Honnét tudod?

Erre sóhajt egyet és felül mellém.

- Hallottam mikor este kihívott beszélgetni. Másnap pedig beszéltem az orvosával. Ne őröld-e miatt magadat. – teszi kezét combomra - Tisztába vagyok a dolgokkal és tudod, ezek után még jobban hálás vagyok azért, amiért rávettél, hogy menjek veled haza. Köszönök neked mindent, de már nem kell magadat gyötörnöd.

- én, úgy sajnálom – szipogom – olyan rossz volt, hogy nem mondhattam el neked. Persze értem, hogy miért nem akarta elmondani neked apád, de akkor is. –törlöm meg szemeimet.

- Nincs semmi baj – ringat álomba.

Mikor felkelek, úgy tesz, mintha ez az egész meg sem történt volna, és már kezdi is a piszkálásomat, amit vissza is adok neki, így szeretkezés lett a vége.

Die apja sajnos nem tartozott a jobbik esetek közé, így másnap reggel a telefonjára keltünk. Az anyja telefonált, hogy hajnalban meghalt az apja.

Üres szemekkel ült az ágy szélén és úgy bámult maga elé.

- Daisuke…. – szólítom meg finoman.

- Anyámnak szüksége van rám. A temetés pénteken lesz. Szeretném, ha eljönnél rá. – néz rám szemében rengeteg bánattal.

- Ez csak természetes. De nem merlek így, egyedül hazaengedni. Hazaviszlek kocsival.

Tudom, hogy most szüksége van egy támaszra, aki vele van és bármikor belékapaszkodhat, főleg, hogy jelen pillanatban ő is egy támasz az anyja számára.

Némán szedelőzködünk össze és ülünk be a kocsiba. Az úton se rádió se semmi nem szól, csak a motor zaját lehet hallani. Die kifelé bámul az ablakon a semmibe, míg én az utat figyelem, miközben lopva rá-rá pillantok.

Házukhoz megérkezve kiveszem bőröndjét és bekísérem a házba.

A temetés napjáig lent maradok vele, amelyen a szüleim is részt vettek. A szertartás után rábeszélem Diet, hogy maradjon még egy pár napig, mert az anyjának szüksége van rá és ne hagyja itt egyedül a temetés után.

A cégnél a fejesek nem nagyon örültek a kiruccanásomnak, de valahogy ez volt a legkevesebb gondom. Szerencsére pár napra rá, hogy feljöttünk Die anyja odaköltözött az én szüleimhez és már sokkal jobban volt, kezdte túltenni magát a történteken, ahogyan Daisuke is, hála a támogatásnak, amit a banda nyújtott neki mellettem.

Talán egy hónap telhetett el, mikor nekünk turnét terveztek be. Az indulás napja előtt egy levelet kaptam Miéből. A levelet Daisuke apja írta, de a végrendeletében kérte, hogy csak a halála után adják át nekem. Nem igazán értem, hogy mit írhatott, amit csak most kaphatok meg. Kíváncsian nyitom ki a borítékot, de mikor meglátom az orvosi papírt, arcom komolyabb árnyalatot vesz fel és elkezdem olvasni a levelet, amit nem akarok elhinni. Ugye, ez csak egy rossz vicc?

Remegve hívom fel telefonon anyámat.

- Anya, kaptam egy érdekes levelet…

- Kicsim, az a levél – vesz egy mély levegőt – az igazat írja le. Ne haragudj, hogy nem mondtam el eddig, de hát olyan boldog család voltunk. Ugye megérted? De, így volt mindenkinek a legjobb. Ne, haragudj, most mennem kell, de ugye tudod, hogy ezek után semmi sem változik? Minden maradhat ugyan úgy, mint régen.

- Persze, menj csak. – suttogok bele, majd teszem le a telefont és ez az a pont, mikor egy világ dőlt bennem össze…
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.