Uruha

Amióta Aoit ismerem azóta semmit se változott, hiába telt el több év, ugyan olyan kis vaksi. Sosem veszi észre, ha valaki közeledik hozzá, így az általam úgy kedvelt testrésze még mindig érintetlen. Igazából, az hogy nem veszi észre az udvarlóit jó is meg rossz is számomra, hisz így nem kell attól tartanom, hogy elkezd mással flörtölni, de egyben zavar, hogy engem se vesz észre. De, az is meglehet, hogy eddig azért nem vett észre, mert kiskorunk óta együtt voltunk. Most meg, hogy elvesztette az emlékeit szintén nem vesz észre. Tehát nem tudom hova tenni a dolgot, de remélem, ez nem azért van, mert közömbös vagyok számára. Persze, hogy ne legyen könnyű a dolgom az élet ismét a nyakunkba varrta a tanítványainkat. Ami nem lenne gond, ha Kazuki végre leszállna róla és tovább állna. Csakhogy semmi sem megy olyan könnyen, mert az a takony csak akaratosabb lett, mint volt. Viszont Aoi most itt van nálam és talán sikerült rábeszélnem, hogy hanyagolja a kölyköt. Azon viszont meglepődtem, hogy a karkötőt ismerősnek találja, mikor elvileg és gyakorlatilag is nem emlékezik.

- Haj, Aoi, mit kezdjek veled? – kérdem nagyot sóhajtva az ágy előtt guggolva, miközben ő benne alszik aranyosan szuszogva. Egy ideig még nézem, majd egy halvány mosollyal az arcomon végigsimítok az arcán és távozom a szobából.

Úgy érzem, hogy most igazán nehéz helyzetben vagyok, mert ha engedek Kazukinak és Aoi újra emlékezni fog, akkor balhé lesz, nem is kicsi…, ha meg küzdök ellene, akkor nem tudom mi lesz. Ez nehéz kérdés, de magamnak köszönhetem az egészet. Akkor, talán másképp kellett volna döntenem, de mégis így volt a legjobb, ha már mindent elrontottam akkor, azon az estén…

Kinn szakad az eső, én pedig benn ülök ebben a kis elhagyatott házban középen egy lámpással és Aoit várom, aki talán egy negyedóra elteltével érkezik meg ázottan.

Mikor meglátom, hogy egészben érkezett meg kicsit megkönnyebbülök.

- Meg fogsz fázni. – célzok vizes kimonójára.

- Nem fogok, e miatt nem kell aggódnod. – mosolyodik el, majd egy könnyed mozdulattal leszedi magáról a vizet, mintha az csak por lenne, majd leül mellém.

- Azért ezt idd meg. – tolom elé a csészét.

- Ez micsoda? – kérdi az italt szagolgatva – Furcsa illata van.

- Csak tea. Gyógynövényekből. Én csináltam.

Erre bólint egy aprót, majd megissza a még meleg teát.

- Köszönöm. Így már jobb. – mosolyog rám hálásan, mire én visszamosolygok.

Igen így sokkal jobb, mert nem lesz többé Kazuki.

Közelebb fészkeli magát hozzám, így a pokróc másik felét ráterítem és így alszunk el. Nem alszom sokat, mert arra kelek, hogy mocorog mellettem és az egész éjszakát így tölti el. Reggel viszont olyan fogad, amire egyáltalán nem számítottam.

- Jó reggelt. – köszöntöm egy álmos mosollyal az éppen ébredező Aoit, aki nagy szemeit mereszti rám, amiben az értetlenséget látom felcsillanni.

- Te ki vagy? – teszi fel a nemvárt kérdést.

Erre nagyot sóhajtok és letérdelek mellé.

- Ne haragudj rám Aoi, szeretlek, és ezt csak a te érdekedben teszem. – nézek rá bocsánatkérően, majd magamhoz ölelem jobb karommal, míg ballal előveszem a ruhámban tárolt kis tőrömet és belészúrom, mire vállaimba markol, de nem merem elereszteni, félek a szemébe nézni.

- Bocsáss meg. – ölelem magamhoz még szorosabban most már mindkét karommal, míg teste el nem ernyed. Ekkor elengedem, ledöntöm a földre, lehunyom szemeit, majd egy puha csókot nyomok homlokára. – Így lesz a legjobb. – nyugtatom magam, majd kihúzom belőle a tőrt és magamba szúrom. Nem fogom őt odaadni annak a szemétnek még holtan sem.

Emlékeimből visszatérve gyorsan lefürdök, még mielőtt még több alkoholt fogyasztanák, majd befekszem szorosan mellé az ágyba átölelve őt, úgy, mint akkor, csak most avval a különbséggel, hogy most mind a ketten élünk.

Reggel én kelek hamarabb, így van még időm őt csodálni, mielőtt ő is felébredne.

Mikor felkel, már egy pohár vízzel és fájdalomcsillapítóval várom a konyhában a frissen érkezett rendelt sushikkal.

- Jó reggelt. – köszöntöm, amit viszonoz, majd hálásan issza ki a pohár tartalmát, de a bogyót nem veszi be.

- Azért annyit nem ittam tegnap. – mondja két ásítás között a ki nem mondott kérdésemre a választ.

A gyógyszert visszarakom a helyére, majd nekilátunk a reggelinek.

- Ruru, - töri meg a csendet – tegnap azt mondtad, hogy a karkötőt tőlem kaptad még régen, de én nem emlékszem rá, hogy ilyet adtam volna neked.

- Ilyet mondtam volna? – kérdem, mintha nem emlékeznék rá.

- Igen, mármint én erre emlékszem, azt hiszem.

- Értem. Lehet, csak összehallottad a mondatokat. – mentem a helyzetet, majd bekapok egy nagyobb darabot a kajából.

Erre hümmög valamit majd újra megszólal.

- És, mondd csak, az az ital, amit ittunk, az mi volt?

- Oh, hogy az. – mosolyodom el – Olyat már nem kapsz a boltokban. Azok jó régiek. Egy idős bácsitól szereztem be még anno, de ha szeretnéd, akkor egy üveggel adhatok.

- Igen, azt szeretném. – néz rám bociszemekkel.

Erre elmosolyodom, majd hozok neki is egy üveggel a régi, finom italból, amit délután örömmel visz haza.

Ezek után nyugodtan telnek a próbáink és nem veszekszünk Aoival, sőt mikor meghallom, Manabutól, hogy Aoi közölte Kazukinak a tényállást teljesen feldobódom, és egész nap fütyörészem, amit Reita meg is jegyez a nap végén.

- Valakinek igen csak jó napja van.

- Oh, igen. Remélem már csak jobb lesz. – veszem fel gitárom, majd indulok haza, hogy felkészüljek a holnapi napra, ugyan is Aoi vaksi, így nem töröm magam a dolgon, munka után elhívom randira. Vagyis neki csak vacsorát mondok, és a végén rámozdulok. Azt hiszem, így lesz a legjobb. Ha ebből nem szűri le a dolgokat, akkor nem tudom, mit csinálok vele. Ezt már csak felfogja fogni.

Reggel a legjobb parfümömmel befújva megyek be a terembe, ahol lerakom a gitárom, majd a büfé felé veszem az utat, hogy találkozzak Aoival, aki a folyosó másik oldaláról jön, de úgy mint egy tank, majd mikor meglát és elég közel jött hozzám, akkor látom rajta, hogy igen csak dühös. Éppen nyitnám a számat, hogy mi baja van, mikor egy akkora pofont kever le nekem, hogy a seggemre érkezem a földre, de egyből megragadja a pólómat a nyakamnál és felránt álló helyzetbe, így nekinyom a büfé falának.

- Hogy tehetted ezt velem?! – sziszegi én meg köpni-nyelni nem tudok, hogy miért teszi ezt, hisz semmi okot nem adtam rá.

- Aoi, miről beszélsz? – értetlenkedem, közben próbálom lefejteni ujjait pólómról, de valahogy nem akar összejönni a dolog.

- Arról, amit akkor tettél, te hazug! Ne merj a közelembe jönni, mert megbánod! – ordibál rám, majd dühösen távozik, én meg még mindig értetlenül pislogok utána, majd a kinti égre tekintek, ugyanis ez a pár perc leforgása alatt elkezdett szakadni az eső, de úgy, hogy kocsival is alig lehet látni menet közben és nekem ekkor esik le minden.

- Kazuki! – kiabálva keresem a kis taknyos, majd mikor meglátom Manabuval társalogni fülénél megragadom és behúzom a mosdóba, amit jajgatásokkal szór meg.

- Te voltál igaz? – kenem fel a falra.

- Mire gondolsz? – pislog rám ártatlanul, de a szája sarkában bujkáló mosolya mindent elárul.

- Szóval te tetted. – eresztem el és hagyom ott.

Berohanok a termünkbe, ahol közlöm, hogy ma ránk ne számítsanak, majd a szakadó esővel nem foglalkozva elindulok a keresésére. Szerencsére sejtésem beigazolódott és a legközelebbi tengerhez közeli helyen meg is találom az egyik sziklán ülve a morajló tenger mellett.

A kegyetlen eső ellenére két megcsúszás mellett sikerült mellémásznom, úgy, hogy nem vett észre.

- Aoi…– szólítom meg, mire kisírt szemeivel kicsit meglepődötten néz rám, de hamar elrejti a lepődöttségét.

- Hagyj békén. – fordul el.

- Kérlek, hallgass meg. Nem úgy van, ahogyan azt te gondolod.

- Oh, persze, megöltél Uruha! – csattan fel – És még az emlékeimet is elvetted tőlem! Mit kért cserébe Takeru?!

- Semmit. Az egész csak, véletlen volt. – sütöm le szemeim.

- Hát, nem tűnt annak…

- Pedig az volt. Én csak féltékeny voltam Kazukira ezért azt akartam, hogy elfelejtsd, de nem tudtam, hogy mindent elfogsz felejteni! Igen, elrontottam a receptet, de nem direkt! Azt hittem, hogy jól csináltam!

- Miért nem csináltad akkor vissza?! Vagy megszabadulni tőlem könnyebb volt?!

- Nem, de féltem, hogy ha Takeru így rád talál, akkor nem tudod majd magad megvédeni. Ezért tettem veled, majd magammal. Sajnálom, elrontottam, de nem ezt akartam. – mondom szemébe nézve, miközben érzem, hogy az én könnyem is elered.

- Ezért? – néz rám döbbenten – Csak ezért volt ez az egész? Mégis, mit ártott neked az a gyerek, hogy ennyire féltékeny vagy rá? – kérdi immár értetlen hangon.

- Mert nem akartam, hogy az övé legyél.

- Övé? Uruha, te mégis miről beszélsz?

- Arról, hogy szeretlek. – mondom a végét halkabban, közben oldalra fordítom a fejem és a tengert kezdem el pásztázni beharapott alsóajkakkal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.