Uruha

Sosem szerettem a télben, hogy nyomasztó. Mintha csak rossz dolgokat hozna és ezt a hóval próbálná eltakarni. Most mégis úgy érzem, hogy történni fog valami. Túlságosan is nyomasztónak találom az idei telet. Hiába a hó, semmit se takar most. Ez az egész olyan, mint a tortákon a marcipánmáz, de belül sosem tudod, hogy mit rejt, csak mikor megkóstolod, akkor veszed észre, hogy az egész egy nagy gejlláda.

Egy ideig még nézem az ablakból a hóesést meleg borsos teámat szürcsölgetve, majd megunva a látványt befekszem az ágyamba és a plafont bámulom. A kinti fénytől fekete árnyfoltokként látom a hulló pelyheket, melyek képzeletben engem is ellepnek.

Másnap délben kelek és csak ülök az ágyamban a fehér takarómat bámulva. Megöregedtem. Harminchat évesen itt ülök egyedül és számomra ez a természetes, vagy talán ez vált természetessé. A fenserviceken kívül semmi más nem jutott nekünk. A rajongók is már egyre többet követelnek. A fiatal bandák már az első fellépésükkor egymás szájában vannak és sajnos ehhez nekünk is igazodnunk kell. Sosem értettem, hogy mi miért nem lehetünk olyanon, mint a Dir en Grey. Miért kell nekünk magunkat meghazudtolnunk és minden egyes alkalommal felvennünk a maszkot újra és újra.

Ezen a külsőn már semmi sem változtat.

A kezünkbe nyomták, mint a sztárokéba a forgatókönyvet és semmit se írhattunk át belőle. Vagy játszod, vagy kilépsz. Más választás nincs. Sosincs arany középút az életben, mert az is csak egy játék. Lassan már magam se tudom, hogy ki vagyok. Nem kell arra figyelnem, hogy most Uruha legyek, egyszerűen már bennem van. Nem menekülhetek előle, pedig hányszor próbáltam már, mégis csak egy újabb pecsétet kaptam tőle; az alkoholistát. Akárhogy küzdöttem ellene, nem tudtam magamról lemosni. Pedig már vagy öt éve tiszta vagyok, ha nem több. De ez senkit se érdekel.
Nagy nehezen összeszedem magam és elindulok valamerre. A lábaim magamtól visznek a húszemeletes házak birodalmába. Csendes környék, de nem nekem való. Már automatikusan ütöm be a megfelelő kódot a kapun és akár csukot szemmel is odatalálnák az ajtóhoz. Hiába csöngetek és kopog, nem akar kinyílni. Néma csönd szűrődik ki belülről, majd egy idő után elmosolyodom.
Igaz, miért is gondoltam, hogy itthon lesz, hisz van két szabad hetünk. Én is menekülök, akárcsak ő. Tudhattam volna, hogy már az első nap elmegy. Talán nekem is ezt kéne tennem.
Taxit hívok a ház elé. Nincs kedvem hazagyalogolni. Ez a két óra gyaloglás bőven elég volt, hogy kiszellőzzek. Ráadásul ez a hó nem is hó, ami ide esik.
Lakásomban némán pakolom össze a holmijaimat a nagyobbik bőröndömbe és a lent váró taxival ismét tovább állok.
Drága mulatság, de megtehetem. Lassan már úgy sem tudom mire költeni a pénzemet.
Nem válogatok a vonatok közül sem, csak vigyenek haza. Anyámék meglepődnek, hogy bejelentés nélkül érkezem haza, de örülnek nekem. Mikor közlöm velük, hogy nem akarok itt maradni, hanem más terveim vannak, anyám egyből bánatos lesz, míg apám rosszallóan néz rám. Persze mikor felmutatom a jegyeket, a tekintete egyből meglágyul és öregségét meghazudtolva kezd el bepakolászni a bőröndjébe anyámmal együtt.
Egy békés erdőben lévő szállóba foglaltam helyet az egész családnak, ahol forrásvízben tudják majd magukat pihentetni. A szálló bejáratánál már mindkét nővérem ott volt családostul. Nem kis pénzt hagytam a helyen tény és való, de legalább jót teszem.
Mindenki élvezi a pihenést, még én is. Nappal a gyerekek foglalnak le este pedig a meleg fürdő.
Anyámék már rég abbahagyták a család felőli kérdezgetést. Talán már beletörődtek, hogy az egyetlen fiújuk nem fogja tovább vinni a család nevét, de amíg velük foglalkozom, addig minden rendben van. Őket nem hanyagolom el.
Az egy hét hamar eltelt, de úgy érzem, hogy szükségem volt már erre a kikapcsolódásra velük és az az utáni egy hétre.
Aztán elérkezett a finálé napja. Rengeteg staffos rohangált fel alá a folyosón, mint a mérgezett egér, mikor beléptem a hátsóbejáraton. Az első ajtón képtelenség volt bejutni, annyi rajongó várt minket. Nagy nehezen eljutottam az öltözőhöz, ahol a nekem kikészített ruhát meg is találtam.
Szokás szerint késtem, így már senki sem öltözött rajtam kívül. Viszont az szemet szúrt, hogy Aoi ruhája még mindig ott díszelgett a vállfán. Talán dugóba keveredett a hó miatt, jutott eszembe elsőként, de belül éreztem, hogy valami nincs rendjén.
Miután magamra aggattam a szinte már alig takaró műbőr ruhának nevezett undormányt elindultam a sminkesek felé, de a fodrász hamarabb kapott el és ültetett bele székébe. Ideges volt ő is és ezt csacsogással próbálta levezetni.
- Jaj, annyira örülök, hogy végre itt vagy. Remélem Aoi nem a vonatbaleset miatt késik. Senki sem tudja őt elérni telefonon.
- Milyen baleset? - kérdem tőle, mivel az elmúlt két hétben nem voltam hajlandó a külvilággal foglalkozni.
- Nem is hallottál róla? - kerekedik ki a szeme - Két vonat összeütközött pár órával ezelőtt. Az egyik éppen jött a másik pedig ment Mie prefektúrába. Állítólag beragadt a váltó, és így a vonat nem tudott átmenni a másik sínre. Szörnyű mik vannak. Eddig csak a halottak számáról beszélnek. - sopánkodik, közben pedig a hajvasalóval úgy hadonászik a kezében, mintha ezen múlna az élete, csakhogy ezzel inkább az én arcom épségével játszik.
- Készen is vagyunk! Legközelebb nem leszel szőke, mert kezd töredezni a hajad vége. - sopánkodik továbbra is hajam állapotáról, amiről igazából csakis ő tehet, majd utamra enged a sminkeshez, ahol némán végigtűröm a szokásos procedúrát.
Miután evvel is megvoltam első dolgom volt, hogy rágyújtottam egy szál cigire és csatlakoztam a többiek társaságához.
- Találkoztál Aoival? - kérdi idegesen Ruki, mire nemlegesen megrázom a fejem. - Erre valamit motyog az orra alatt és idegesen távozik.
- Egész nap ilyen. Ha megjön, akkor is dühöngeni fog, míg fel nem lépünk a színpadra. - nyomja el a csikkét Retita és ő is távozik, így Kaijal maradtam kettesben.
- Remélem nem azon a vonaton ült, sőt, hiszem, de mégis félek, hogy nem jön el. - szólal meg egy kis idő után.
- Megérzés? - kérdem, mire bólint egyet - Én is érzem. Megoldjuk. - veregetem biztatóan hátba, majd visszasétálunk az őrültek házába. Még három óra van a koncert kezdéséig, mikor a menedzser közli, hogy mindenki nyugodjon meg, megjött Aoi is.
Hiába mondta, hogy megjött az én rossz érzésem még mindig bennem van, így visszamentem az öltözőbe, ahol már sminkben, mindenben ott állt nekem háttal és a táskáját cipzározta össze.
Hiába állt nekem háttal, valami más. Valami megváltozott rajta. Az ajtót becsukva jeleztem, hogy én is itt vagyok, mire felegyenesedett és felém nézett.
Éppen mondtam volna valamit, mikor Kai is betalált az öltözőbe.
- Aoi, végre, hogy itt vagy. Már aggódtunk érted. Minden rendben? - kérdezte, mire az említett csak egy táblát mutatott fel, amire az volt írva, hogy "elment a hangom, bocsi". Ergo nem tud beszélni. Én csak rosszallóan néztem rá, majd kimentem a teremből. Valami nincs rendben az egyszer biztos. De, miért csak nekem tűnik ez fel? Nekem, aki elvileg külön dimenzióban él és észre sem veszi, hogy körülötte mi történik, csak az utolsó pillanatban csatlakozik be a beszélgetésbe, és most mégis, csak én veszem észre, hogy valami nincs rendben? Megkérdezni fölösleges, úgy is csak azt mondanák, hogy szálljak le a földre, így tovább töröm az agyam a dolgon, de nem sokáig tudom, mivel máris kezdődik a koncert, ami alatt végig őt figyelem.
Az öltözőbe megvárom míg kettesben maradunk, de nem kell ehhez semmit se bevetnem, hisz úgy is lassú vagyok. Akira csak int, hogy kint megvár, így végre adott a pillanat. Ő éppen lépne le, de én karon ragadom.
- Te nem Aoi vagy.
- Aoi bárki lehet. - szólal meg egy beismerő mosollyal az arcán.
- Tudod, hogy értettem. Hol van Yuu?
- Nézd, én csak a dolgomat végeztem. Több közöm nincs hozzátok. Felléptem helyette, és most ha nem bánod, folytatnám az életem tovább Dieként, mert ami itt folyik katasztrofális. Inkább te is élvezd a turnézáró sikert, mint a többiek.
Erre elengedem a karját és hagyom, hadd távozzon az öltözőből.
Reita kocsijába ülve még mindig járnak a kerek az agyamban, de egyszerűen nem tudom összerakni a dolgokat.
- Min gondolkozol ennyire? - kérdi Akira.
- Ez nem Aoi volt. - szólalok meg végül.
- Te meg miről beszélsz? - néz rám értetlenkedve - Figyelj, késett oké, ez mindenkivel előfordul. Ráadásul láttad, beteg. Szóval lehet ezért találtad furcsának. Vagy már megint ittál? Akkor szoktál kötekedni. - fordul felém egy pirosnál.
Erre inkább semmit se mondok, csak kiszállok a kocsijából és dühösen csapom rá az ajtót.
- Kouyou, mit csinálsz? - száll ki, de nem jön utánam. Talán jobb is. Ki fogom deríteni, hogy mi folyik itt. Nem hagyom, hogy engem is ellepjen a hó. Itt valami már régóta lappang, de nem tudom, hogy mi.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.