Aoi

Az ünnepek hamar elteltek a családdal. Ahogy vége lett, a gyerekricsaj is megszűnt én pedig munkába álltam az ácsnál. Az első nap úgy izgultam, mint mikor iskolába kellett mennem. Az ács velem egykorú férfi, akiről leír, hogy élete eddigi éveit a faluban töltötte le. Kedves, barátságos és nyugodt. Nincs benne az, ami a tokiói emberekben. Minden rossz hiányzik belőle, vagy pedig irtó kevés található meg benne.

A munka teljesen más, mint amit előtte csináltam, a fizetésről nem is beszélve, de mégis sokkal jobban esik ez a munka, mint a másik, a környezetről nem is beszélve. Rég éreztem már ezt, hogy örömmel kelek fel a reggel, hogy munkába állhassak, és ne kelljen hazahoznom, hogy az egész napom a munkával menjen el.

Éppen a tv-t kapcsolgatom vacsora után, mikor egy interjút látok a volt bandámmal. Máris találtak egy új embert helyettem. Meg se lep a dolog, akárcsak az sem, hogy a srác mindenkinél fiatalabb és Ruki ismerőse. Vajon, ha nem jövök el, akkor bekopogtak volna hozzám az ajtón, hogy másnap ne menjek dolgozni, mert nem kérnek belőlem? Biztosan. Ahogy Rukit ismerem. Vagy pedig a szokásos alattomos módon intézte volna el a dolgokat, hogy kirakjanak. De most már mindegy. Nem kell ezen agyalnom és már törnöm se kell magam.

Éppen kapcsolnák el, mert annyira nem érdekel az egész dolog úgy, ahogy van, de Uruha Ruki szavába vág, amin meglepődöm. Látom az arcán, a tekintetén és a mimikáin, hogy nincs minden rendben, de a hangjából is ez sugárzik.

- Ő csak egy beugró srác, ennyi az egész!

- Beugró? Ezek szerint mégsem ő lesz a végleges társad. – kérdi a riporterhölgy csodálkozva.

- Az én társam Aoi. Senki más nem léphet a helyébe!

A határozottsága és az, amit mondott eléggé meglepett, mégis jó érzéssel töltött el legbelül.

- De, Uruha-san, Aoi-san… - de nem meri befejezni a mondatát Uruha tekintete láttán.

- Amíg nem látom a saját szememmel, addig nem hiszem el.

- Elnézést, csak tudja, még nem tudta túltenni magát a történteken így még mindig Aoit tartja a társának, de Yuki a végleges és új gitárosunk. – zárja le a témát Ruki, de látom az arcán, hogy meg-megrándulnak az izmai és legszívesebben ott helyben leordítaná a fejét, én viszont jobbnak látok elkapcsolni innen.

- Az a fiú lesz helyetted? – jön be anyám a nappaliba és foglal helyet a csésze teájával.

- Üm.

- Jó hamar találtak mást a helyedre. – mondja kissé bánatosan.

- Ez már csak így megy ott fent. Mindenki helyettesíthető. – mondom a kanapé másik végét bámulva.

Félek Uruha miatt, hogy baja lesz, vagy megint ivásba kezd, mint régen.  Aggódom érte. Legszívesebben felmennék most azonnal és magamhoz ölelném, hogy ne aggódjon értem, velem minden rendben van.  Talán, ha elmondtam volna neki, hogy elmegyek, akkor most nem lenne ilyen, de akkor az elválás lett volna sokkal nehezebb.

Ettől az egésztől olyannyira bűntudatom lett, hogy a lelkiismeretem nem hagyott aludni sem, így egész este csak forgolódtam, vagy ha el is aludtam, akkor Kouyouval voltak rémálmaim.

Hiába mutatja magát erősnek, belül tudom még sem az. Talán a bizonytalansága teszi őt ennyire érzékennyé, nem tudom, de azt igen, hogy szüksége van valakire, aki túlsegíti őt ezen az egészen.

Reggel, nagy nehezen feltápászkodom és telefonomért nyúlok. Nem szeretek kétségek között tengődni, mert mindig a rosszabbik jár a fejemben.  Egy nagyot sóhajtva hívom fel Yunet, hogy ma este nála alhatok-e, mert dolgom van a városban délután.  Örömmel ad helyet nekem lakásában, de azért óvatosságra int a városi kiruccanásom miatt.

Az utolsó előtti vonatot célzom be álruhámban. ami jelen pillanatban egy dioptriamentes szemüvegből áll. Szerencsére a hajam eredeti színű volt, így nem kellett festéssel szórakoznom, így csak egy gyors vágásra volt szükségem. Ma kivételesen nem borotválkoztam meg, így biztosan nem fognak felismerni.

A pályaudvaron Yune már várt engem, mikor megérkeztem. Persze jót nevetett először rajtam, mikor meglátott.

- Hát, így tényleg nem fognak felismerni.

- Akkor jó. És ne nevess ki! Én csak szimplán férfias vagyok! – húzom ki magam büszkén.

- Ja, ami eddig egyszer sem voltál.

- Hé, ezt mégis, hogy érted? – ráncolom össze homlokom.

- Hát, tudod, külsőleg. A munkád miatt.

- Ja, arról inkább ne beszéljünk. Nem akarok visszagondolni a teljes testgyantázásra és a szemöldökszedésre. Nem is értem, hogy a nők hogy bírják ezt elviselni.

- Hát igen, ez örök rejtély. Amúgy mi ez a halaszthatatlan dolog, ami miatt feljöttél?

- Aggódom Kouyouért.

- Meg akarod őt látogatni?

- Nem, az nem lenne túl jó ötlet. Attól csak még nagyobb bűntudatom lenne. Kazukival akarok beszélni.

- Rendben. Te tudod, sok sikert. De, most megyek a lányokért, mert nemsokára vége az iskolának és megígértem nekik, hogy értük megyek.

- Akkor majd nálad találkozunk. Azt hiszem alapos fejmosást fogok kapni. – válunk el egymástól.

Már csukott szemmel is képes lennék odatalálni a PSC-hez ennyi idő után is.

Itt Tokióban nincs annyira hideg, mint nálunk, így az ácsorgás is kellemesebb. Egy fél órás ácsorgás után végre valahára kijön az ajtón, de nem egyedül, hanem Manabu társaságában, így tisztes távolságból követem őket, míg külön nem válnak.

Mikor elköszönnek egymástól, lépéseimet megszaporázom, és ahogy a közelébe jutok, magammal húzom az első kisebb keresztutcába, ahol szerencsére alig vannak.

Ő persze amint meglát, kikerekednek a szemei és sikítana, de a szájára tapasztom a kezét.

- Pszt! Ne sikíts, mert lebukok! Kazu, kérlek! – kérlelem.

Látom, hogy arcára még nagyobb döbbenet ül ki, de bízom benne, ezért leveszem kezem a szájáról.

- Yuu? Ez, nem lehet. Te elvileg meghaltál! De, de… - mondaná tovább is, de közbe szólok.

- Nem haltam meg. Csak szimplán leléptem még a finálé előtt. De, nem beszélhetnénk ezt meg nálad? – Erre csak bólint egyet, majd fog egy taxit, amivel elmegyünk hozzá.

Persze amint felérünk a lakásába a nyelve is megered.

- Tudod, hogy mennyire kikészültem miattad?! Alig bírtam feldolgozni, hogy meghaltál! Erre, most itt állsz előttem és élsz! Mi ez az egész?!

- Sajnálom, de honnan veszitek, hogy meghaltam? Én csak leléptem a finálé előtt és ennyi. Vagy a vonat balesetre gondolsz?

- Nem, a finálén még ott voltál. Utána. Egy öngyilkos felrobbantotta magával együtt az egész buszt és ott találtak rá a gitárod maradványaira és egyebekre.

- Nem voltam ott a finálén. Az nem én voltam. Akkor már rég otthon voltam a szüleimnél. Yune kérte meg Diet, hogy helyettesítsen.  A srác meg gondolom megvette a gitáromat és azért volt nála. Mindent, ami nem kellett rábíztam Yunera, hogy adja el. Csak kevés dolgot tartottam meg.

- Hiányoztál! – ölel át jó szorosan, én meg csak elmosolyodom rajta és viszonzom ölelését.

- Te is hiányoztál, de szeretném, ha ezt titokban tartanád.

- Szóval, tegyek úgy, mintha a mai nap nem is történt volna meg? – ereszt el öleléséből és néz rám.

- Igen.

- De attól még találkozhatnánk vagy telefonon beszélhetnénk. Szünetekben lemehetek hozzád, ha gondolod.

- Rendben. Az jó lenne. Akkor megadom a számomat. Viszont lenne egy kérésem.

- Oké, mi lenne az? – kérdi, közben átnyújtja telefonját, hogy írjam be magam.

- Hogy is mondjam, tudnál figyelni Kouyoura? Vagyis, nem is figyelni, hanem, aggódom érte. – ülök le a kanapéja karfájára – Szeretném tudni, hogy mi van vele, de ha felkeresném személyesen, annak nem lenne jó vége. Nem tudnák hazamenni és itt semmiféleképpen sem szeretnék maradni. Félek, hogy ismét rászokik az alkoholra, mint régen.

- Értem. Akkor, ha bármi van, jelentsem neked?

- Pontosan. Már, ha nem nagy gond neked.

- Nem, megoldható. Hogy vagy benne? – veszi el tőlem telefonját.

- Shiro. Jobb nem jutott az eszembe. – vonom meg a vállamat.

- Jó lesz az. Nincs kedved itt maradni, hogy megint ellegyünk, mint régen? Csak most rajongók informálása nélkül. – mosolyodik el, én meg örömmel maradok.

Yunét még megcsörgettem, hogy nem megyek át hozzá az este, mert Kazukinál alszom, majd a telefonálás után Kazu nekikezd a faggatásomnak.

Másnap reggel kissé másnaposan kelek, de így is jól éreztem magamat.

- Yuu, én tegnap elfelejtettem valamit neked elmondani.

- Mi lenne az? – szürcsölök bele frissen főtt kávémba a nappaliban.

- Uruha felkeresett engem még a héten és rólad kérdezetett. Szerinte nem haltál meg. Vagyis nem akarja elfogadni a dolgokat. Úgy gondolta, hogy én tudok rólad valamit. Persze akkor még nem tudtam rólad semmit se.

- Értem. Ha, tudná, hogy mennyire igaza van.

- Kai vele van. Mármint folyton együtt látom őket.

- Az jó. – könnyebbülök meg – Akkor nem lesz olyan nagy baja.

Aztán mindenféle semmiségekről beszélgetünk, akárcsak a régi szép időkben.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.