Uruha

Szerettem volna reggel hazamenni, de nem jött össze, mivel délutánig aludtam. Szerencsére a délutáni vizsgálat is megvolt, amíg aludtam, így most csak elég lesz sietnem. Kihúzom magamból az infúziós tűket és megszabadulok mindentől, amit rám pakoltak az orvosok, majd gyorsan átöltözöm az utcai ruhámba, amit a mellettem lévő kisszekrénybe helyeztek el kimosva. Beszállok a liftbe és nyugodtan megyek le vele a földszintig, ahol már rejtőzködnöm kell, mivel Kai pont ekkor lép be a bejárati ajtón. Az egyik oszlop mögül figyelem őt, ahogy belép a liftbe, úgy indulok meg a kijárat felé. Kint egy nagyot szippantok a friss levegőből, majd taxit hívva elindulok hazafelé.

Magamhoz képest nem sokat időzöm otthon. Lefürdöm, majd a sporttáskámat megtömöm szükséges holmikkal. A vizet és az áramot lekapcsolom, majd bezárom az ajtómat és elindulok a nagyvilágban. Utamat elsőként Aoi lakása felé veszem, ahol zajt hallván becsöngetek az ajtón.

Meglepetésemre egy hölgy nyit ajtót, aki elég furcsán méreget engem, amin nem csodálkozom, mivel a tükörben én is elszörnyedtem magamtól.

- Segíthetek?

- Igen, a barátom itt lakott, de azt hiszem, hogy elnéztem a napokat, mert ahogy látom már eladta a házat. Elnézést a zavarásért. Azt hittem, hogy ma még itt lesz. – hajolok meg bocsánatkérően.

- Semmi gond. – könnyebbül meg – Tegnap írtuk alá a papírokat, de ha már itt van, akkor kérem, várjon egy kicsit, mert azt hiszem, hogy itt hagyott valamit.

- Rendben.

Bekiált a lányának, aki egy pár perc múlva már hozza is az említett kis zacskót, amit átveszek, és már megyek is. A liftben belenézek a zacskóba. Mikor meglátom a tartalmát elmosolyodom, mert ez tényleg az övé. Rajta kívül nem ismerek senki mást, aki képes ennyi szinte már gejl édességet megenni, ráadásul a gyújtóját és a cigis dobozát is benne hagyta. Mondjuk a család meglepően hamar beköltözött, ahhoz képest, hogy tegnap írták alá a papírokat. Mindegy, ez nem az én dolgom.

A csomaggal a táskámban betérek egy gyorsétterembe, ahol most megelégszem egy hamburgerrel is, majd elindulok a PSC-be. Az épületbe belépve szerencsére nem látom a portást, így a kis belépőkártyámmal beengedem magam, majd a pótkulcsok közül kikeresem az irodáét, ahol a papírjainkat tartják.

Nagy nehezen megtalálom a mappáját, de a címhez csak a Tokiói lakása van írva, így nem sokra megyek vele, ráadásul már be is esteledett.  Mindent visszarakok a helyére, és ha már itt vagyok megírom a felmondásomat, amit a menedzser asztalára helyezek, hogy ne legyen olyan unalmas a reggele, majd  távozom. Lent visszaadom a kulcsot a portásnak, aki döbbenten néz rám, főleg mikor közlöm neki, hogy csak a felmondásomat raktam be az asztalra, majd távozom véglegesen is az irodából.

Tömegközlekedéssel megyek a pályaudvarra, ahol csalódottan konstatálom, hogy egy fél órája ment el az utolsó Miébe tartó vonat, így kénytelen vagyok a környéken keresni egy szállást másnapig.

Kora délután sikeresen felszállok a vonatra egy előrecsomagolt, minden boltban megvehető ebéddel, ami bőven elég lesz a majdnem négy órás vonatútra.

Miébe este hétre érkezem meg és ekkor tudatosul bennem, hogy tovább nem tudom, hogy hogyan is legyen, így a pályaudvaron kérek segítséget szállásügyileg.

Még itt Mie központjában is minden ezerszer csendesebb, nyugodtabb és barátságosabb, mint fent a nagyvárosban. Teljes mértékben megértem Aoit, hogy miért vágyik folyton haza, akárcsak azt, hogy gyerekként miért nem akart itt maradni. Egy olyan pörgő gyereknek, mint ő ez tényleg elég unalmas és lassú hely lehetett.

A szállásomon találok egy telefonkönyvet, ami amúgy is nehéz, de most még nehezebbnek bizonyul számomra és azt lapozgatom unalmamban, míg rá nem jövök, hogy mekkora kincs is van a kezeim között.

Fellapozom a könyvet az shi hiraganánál és kikeresem családnevét. Szerencsére nincs sok belőle, főleg a prefektúrában, így összeírom mind a tíz címet, majd megeszem a maradékot a délután vett ebédcsomagból.

A prefektúra elég nagy, így minden nap más helyen alszom a címek szétszórtsága miatt, főleg, hogy az első kilenc cím nem az ő családjáé volt, így már csak egy esélyem maradt. Miközben a helyi kis vidéki buszra vártam az eső is eleredt, én meg esernyőt nem hoztam magammal, így vizesen ülök a buszon, majd szállok le a kis halászfalu bejáratánál és indulok el a kihelyezett falutérképen látottak alapján az utolsó házhoz ahol reménykedve és fázva nyomom meg a csengőt a kertkapun.

Örömömre és szerencsémre Aoi nyit ajtót.

- Kouyou? – kérdi döbbenten az ernyőt majdnem kiejtve kezéből.

- Szia! – köszönök halkan – Gondoltam meglátogatlak. – eresztek el egy nagyon apró halvány mosolyt.

Elereszti az ernyőt és szorosan magához ölel meleg testéhez, ami most duplán jól esik, így én is átölelem őt. Csak állunk a szakadó esőben és öleljük egymást én meg kezdek megnyugodni jelenlétében. Az, hogy itt van velem és magához ölel, egyszerűen nem tudom szavakba önteni, hogy mennyire is jól esik. Már sírni sincs kedvem, a szívem sem kapál ezerrel, egyszerűen megnyugszom, amitől kezdek bealudni, amit meg is érezhetett, mert elválik tőlem.

- Azért ne az esőben aludj be. – mosolyog rám, mire zavarba jövök.

Felkapja a földről a táskámat, engem pedig kézen ragad és így megyünk be a lakásba, ahol a fürdőbe tessékel.

Levetem magamról vizes ruháimat, majd megeresztem a meleg vizet és csak jólesően folyatom magamra, míg át nem melegedem, majd belebújok a meleg köntösbe, úgy szárítom meg hajam, majd felsétálok az emeletre, ahol az ágyra kihelyezett alsót, zoknit, pólót és melegítőt felveszem. Mire végzem, addigra ő is bejön a szobába.

- Hoztam neked egy kis levest. Jót fog tenni, de nem kell mindet megenned, ha nem tudod. – ülök le mellém az ágyra és rakja ölembe a tálcát, én pedig nekilátok a falatozásnak, de csak a feléig jutok el.

- Köszönöm. Finom volt. – törlöm meg a számat a szalvétával.

- Szívesen, de most feküdj le és aludj. Biztos elfáradtál. Nem szeretném, ha megfáznál. – mondja aggódva.

Erre csak bólintok egyet, majd befészkelem magam az ágyába, aminek finom illata van.

- Kérhetnék valamit? – nézek rá kérlelő tekintettel.

- Persze, mit szeretnél?

- Velem aludnál? – sütöm le szemeit egy pillanatra zavaromban, amin csak elmosolyodik és befészkeli mellém magát, mire közelebb kúszok hozzá.

- Fázol? – kérdi.

- Egy kicsit. – suttogom csukott szemekkel, de érzem, hogy magához húz és átkarol a takaró alatt.

Nem telik bele pár perc és máris magával ragad az álomvilág. Nagyon rég aludtam már ilyen jól, mint ma, így mikor felébredek, teljesen kipihentnek érzem magam. Szívesen feküdnék még az ágyban az illatát szagolva, de hasam korgással jelzi, hogy ő bizony enne még abból a finom levesből, amit délután kapott, ráadásul már Aoi sincs itt, én pedig szörnyen hiányolom a jelenlétét, mivel elvonási tüneteim vannak a több hónapos eltűnése miatt.

Párat nyújtózom az ágyban, majd az ablakon kinézve látom, hogy már besötétedett. Összekócolt hajamat nagyjából helyre teszem, és úgy indulok le az emeletről az ebédlőbe, ahol a szüleivel vacsorázott.

- Jó estét. Elnézést a zavarásért. Remélem, nem okozom kellemetlenséget, hogy csak úgy ide jöttem. – hajolok meg egy kicsit, ahogyan azt az illem elvárja.

- Jaj, drágám, egyáltalán nem zavarsz! – áll fel az anyja és ölel meg, majd az asztalhoz vezet és leültet Yuu mellé. – Gyere, egyél csak velünk. Örülök, hogy végre látlak. Yuu rengeteget mesélt rólad. Tényleg nagyon lefogytál, de itt majd újra gatyába rázunk. – kacsint rám én meg ismét zavarban érzem magam.

- Esetleg, a levesből kérhetnék, amit délután kaptam?

- Természetesen. Szedj nyugodtan. Érezd magad otthon. – szólal meg az apja is.

- Köszönöm! – hajolok meg ismét boldogan, majd szedek egy két merőkanállal a levesből.

Vacsora alatt sokat beszélgettünk, ami szintén jól esett számomra és boldogsággal töltött el a tudat, hogy elfogadott a családja. Miután én is befejeztem a vacsorát ragaszkodtam hozzá, hogy segítek az anyjának elpakolni, míg ő lefürdik.

- Ennyire megsanyargatnak titeket odafent?

- Nem, én csak, egyszerűen nem tudtam feldolgozni a történteket. Ezt az egész meghalt dolgot, és ami utána folyt a bandán belül. Az évek alatt szinte mindenki teljesen megváltozott, ráadásul Yuu számomra egy fontos személy. Nem akarom őt elveszíteni. – szipogok mellé párat és gyorsan megtörlöm a szemem, mielőtt kijönnének a könnyeim.

- Értem. Te is fontos vagy neki. Biztosíthatlak felőle. – mosolyog rám kedvesen karomat bíztatóan simogatva, majd átnyújt egy zsepit, amit használatba is veszek – Menj csak fel nyugodtan. Biztosan már vár a szobájában.

- Köszönöm. – mosolygok vissza és megyek fel az emeletre, ahol tényleg engem várt.

- Megágyaztam neked, habár nem tudom, hogy mennyire vagy fáradt. Remélem így jó lesz az ágy.

- Igen, jó, de te hol fogsz aludni? Nem akarlak kitúrni a szobádból.

- A vendégszobában alszom majd. Lent van a földszinten.

- De, hát én vagyok a vendég. - értetlenkedem.

- Nem baj. – vonja meg a vállát. – A táskádat az íróasztal mellé tettem a ruháidat meg anyu kimosta, amik eláztak.

- Oh, tényleg, a csomag! – csapom magam fejbe gondolatban.

- Milyen csomag? – értetlenkedik.

Odamegyek a táskámhoz és előveszem a zacskót, amit a hölgy adott.

- Ezt az új lakó küldi. Nála hagytad. – adom át a kis zacskót.

- Oh, a kajám és a cigim! – csillan meg a szeme – Köszönöm! Azt hittem, hogy Yune rakta el. De, te mikor jártál a régi lakásomnál?

- Ümm, miután megláttalak, rá másnapra mentem oda.

- Értem. Nem gondoltam volna, hogy máris beköltöznek. – ül le mellém törökülésbe, hátát a falnak döntve.

- Én azt se tudtam, hogy eladod. A szünetünk második napján át akartam hozzád menni, de gondolom akkor már leléptél onnan.

- Igen. Amilyen gyorsan csak lehetett leléptem. De, ne haragudj, én fáradt vagyok, szóval majd holnap találkozunk. Jó éjt. – köszön el.

- Jó éjt. – köszönök én is el tőle, majd magamra hagy a szobájában.

Mikor kimegy, felállok és körbenézek a szobában. Nem tudom miért, de olyan Aoisnak találom a szobáját, de meg nem tudnám mondani, hogy miért. Az egyik polcon a szörf és kendo versenyes serlegei mellett megpillantom azt a piercinget amit még én adtam neki régebben, mikor a hasába is rakott egyet. Egy műanyag csomagolásba volt berakva, amit nem lehetett kinyitni, csak feltépéssel, mivel mindegyik oldala le volt forrasztva a zacskóra meg annyit írt, hogy: Rurutól. Ezen csak mosolyogni tudtam, de örülök, hogy ezt az egyet elrakta és nem dobta ki, nem úgy, mint a többit, amit ő vett. Egy ideig még nézegetem a dolgait, jót mosolygok a régi fényképeken, majd befekszem az ágyba, hogy ismét elaludjak, de valahogy nélküle nem megy olyan hamar, akármennyire is kényelmes az ágya, így felkelek az éjszaka kellős közepén és lesétálok hozzá párnával a kezemben. Halkan bekopogok a vendégszobába, majd benyitok hozzá és leülök az ágya szélére.

- Fent vagy? – suttogom.

- Igen. – hallom meg álmos hangját – Valami baj van? – ül fel az ágyba.

- Nem tudok aludni. Egyedül nem egy.

- Igen, én is így vagyok vele, azt hiszem…

- Akkor most mi legyen? – nézek szemébe, mivel arcát megvilágítja a hold fénye.

- Költözz be, lusta vagyok kikelni. – mosolyog rám, én pedig élek az alkalommal.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.