Aoi

Mikor felébredek Uruha még mindig az igazak álmát alussza, így csöndben kimászok mellőle és lemegyek a nappaliba, a szüleimhez, akik azóta már hazajöttek.

- Vendéged van? – kérdi anyám a teáját szürcsölgetve.

- Igen. – ásítok egy nagyot – Ma jött meg, remélem nem gond.

- Kazuki az megint? – kérdi apám az újságot le nem téve.

- Nem, Uruha jött át, de még alszik.

- Nem sűrűn vonatozhat messzire. – jegyzi meg.

- Igazából a fél prefektúrát bejárta szerintem mielőtt idetalált.

- Miért nem mentél elé. – csóválja meg a fejét.

- Mert nem tudtam, hogy jön! Engem is meglepett vele.

- Még jó, hogy nem tévedt el.

- Na, mert itt annyira el lehet tévedni. Mindenki ismer mindenkit.

- Csakhogy, nem mindenki beszéli azt a dialektust az idősek közül.

- Akkor kért volna telefonos segítséget.

- Fiúk, elég legyen! – szól ránk anyám, majd befog maga mellé, hogy segítsek elkészíteni a vacsorát, majd leülünk az elfogyasztásának.

- Jó estét. Elnézést a zavarásért. Remélem, nem okozom kellemetlenséget, hogy csak úgy ide jöttem. – hajol meg Ruru egy kicsit az ajtóban, ahogyan azt az illem elvárja.

- Jaj, drágám, egyáltalán nem zavarsz! – áll fel az anyám és öleli meg, majd az asztalhoz vezeti és leülteti mellém. – Gyere, egyél csak velünk. Örülök, hogy végre látlak. Yuu rengeteget mesélt rólad. Tényleg nagyon lefogytál, de itt majd újra gatyába rázunk. – kacsint rá, mire zavarba jön - Esetleg, a levesből kérhetnék, amit délután kaptam?

- Természetesen. Szedj nyugodtan. Érezd magad otthon. – szólal meg apa is.

- Köszönöm! – hajol meg ismét, majd szed egy-két merőkanállal a levesből.

Vacsora alatt sokat beszélgettünk, és ebből hamar leszűrtem, hogy elfogadták őt. Miután ő is befejeztem a vacsorát ragaszkodik hozzá, hogy segítsen elpakolni, míg én lefürdök.

Hamar letusolok, majd öltözöm fel és megágyazok neki a szobámban és ott várok rá, míg fel nem talál.

- Megágyaztam neked, habár nem tudom, hogy mennyire vagy fáradt. Remélem így jó lesz az ágy.

- Igen, jó, de te hol fogsz aludni? Nem akarlak kitúrni a szobádból.

- A vendégszobában alszom majd. Lent van a földszinten.

- De, hát én vagyok a vendég. – értetlenkedik.

- Nem baj. – vonom meg a vállam – A táskádat az íróasztal mellé tettem a ruháidat meg anyu kimosta, amik eláztak.

- Oh, tényleg, a csomag!

- Milyen csomag? – értetlenkedem.

Odamegy a táskájához és elővesz egy zacskót belőle.

- Ezt az új lakó küldi. Nála hagytad. – adja át a kis zacskót.

- Oh, a kajám és a cigim! – csillan fel a szemem – Köszönöm! Azt hittem, hogy Yune rakta el. De, te mikor jártál a régi lakásomnál? – vonom kérdőre.

- Ümm, miután megláttalak, rá másnapra mentem oda. – valahogy sejtettem.

- Értem. Nem gondoltam volna, hogy máris beköltöznek. – ülök le mellé törökülésbe, hátamat a falnak döntve.

- Én azt se tudtam, hogy eladod. A szünetünk második napján át akartam hozzád menni, de gondolom akkor már leléptél onnan.

- Igen. Amilyen gyorsan csak lehetett leléptem. De, ne haragudj, én fáradt vagyok, szóval majd holnap találkozunk. Jó éjt. – köszönök el megszakítva a beszélgetésünket.

- Jó éjt. – köszön el ő is.

Leérve a vendégszobába egy hatalmas adag levegőt fújok ki és dőlök végig az ágyamon. Igazából egyáltalán nem vagyok fáradt, de erre a beszélgetésre még nem állok készen. Túl nagy a bűntudatom hozzá, és akárhányszor ránézek Rurura, csak még nagyobb lesz.

Egész este forgolódom, így egyáltalán nem tudok aludni. Az éjszaka kellős közepén egy halk kopogást hallok, majd nyílik az ajtó és Ruru sétál be hozzám párnával a kezében és így ül le az ágyam szélére.

- Fent vagy? – suttogja.

- Igen. – válaszolok kissé álmosan – Valami baj van? – ülök fel az ágyba.

- Nem tudok aludni. Egyedül nem egy.

- Igen, én is így vagyok vele, azt hiszem…

- Akkor most mi legyen? – néz szemeimbe, az övéből pedig az ártatlanság tükröződik. Olyan, mint egy elveszett kisfiú.

- Költözz be, lusta vagyok kikelni. – mosolygok rá, ő pedig él az alkalommal és bebújik mellém a takaró alá, így az elalvás mindkettőnk részéről hamar megtörténik.

Mivel lent hűvösebb van a házban, így csak délben ébredek meg az oldalamon feküdve. Az első, amit meglátok az Ruru hajjal eltakart arca, aki felém fordulva alszik. Mosolyogva nézem kissé felpuffadt arcát és kacsa száját, ami még aranyossá teszi őt, mert igazából Uruha az; egy szeretni való, aranyos felnőtt testbe bújt kisgyerek, akinek arra van szüksége, hogy valaki fogja a kezét, míg fel nem nő.

Bal kezemmel arcához nyúlok, hogy megszabadítsam hajzuhatagától. Ahogy végzek a művelettel és az utolsó tincset is füle mögé tűröm, álmos szemekkel néz rám.

- Ne haragudj, nem akartalak felkelteni, csak tiszta haj voltál.

- Nem gond. – ásítja – Már amúgy is félig fen tvoltam, mert csikizett a hajam a levegővételnél.

- Kouyou, én – egy nagyobb levegővétellel próbálom összeszedni az összes bátorságomat – sajnálom. – nézek mélyen a szemeibe.

- Micsodát? Mit sajnálsz?

- Ezt az egészet, és hogy tegnap este csak úgy elmenekültem. Valahogy nem álltam készen a dologra.

- Yuu, miről beszélsz? – táncolja össze szemöldökét, miközben egy percre sem szünteti meg a szemkontaktust.

- Arról, hogy elmentem egyetlen egy szó nélkül és otthagytalak téged a többiekkel. El akartam tőled köszönni, meg még pár embertől, de akkor sokkal nehezebb lett volna eljönnöm. Túlságosan is fájt volna a búcsú, még ha nem is örökre szólt volna. Egyszerűen azt láttam a legjobbnak, hogy fogjam magam és elmenjek a cuccaimat meg Yunera bíztam, hogy ami neki nem kell, azt adja el. Ami fent folyt az már túl sok volt nekem. Nem bírtam már lelkileg sem.  És nem csak a bandát, hanem a várost sem. Az már nem én voltam ott fent. Ezért jöttem haza mindent hátrahagyva.

- És Kazuki?

- Ő sem tudott róla, míg fel nem kerestem őt miattad. Aggódtam érted, de nagyon. Reménykedtem benne, hogy Yutaka melletted lesz vagy Akirának visszajön az esze, de azt hiszem nem így történt, ezért is küldtem neked a cd-t, hátha jobb lesz úgy. Nekem talán sosem lett volna ekkora bátorságom, hogy újra eléd álljak, elvégre tönkretettelek, akár meg is hallhattál volna! Azt sosem viseltem volna el. Ne haragudj. – szipogom, és gyorsan letörlöm az útnak indult könnycseppemet - Úgy örülök, hogy lejöttél. – remegnek meg ajkaim.

- Yuu… - ölel magához, ami most nagyon jól esik, még ha e miatt el is szakad bennem a cérna.

- Bocsáss meg. – sírom mellkasának, miközben szorosan kapaszkodom belé.

- Nem haragszom. – simogatja a hátamat – Gondoltam, hogy valami ilyesmi miatt mentél el, de egy kicsit rosszul esett, hogy csak így ott hagytál.

- Ígérem többet ilyen nem lesz. – bújok ki öleléséből és törlöm meg szemeimet – És te? Miért csináltad mindezt magaddal? Ez nagyon rossz ötlet volt, ugye tudod?

- Tudom. – néz rám bocsánatkérően – De, miután elmentél, megváltoztak a dolgok. Persze, Ruki örült a dolognak.

- Gondoltam. Amúgy is ki akart rakni.

- Igen, ezt is mondta. Aztán hozott egy új srácot, aki olyan, mint egy pincsi. Folyton a seggében lóg. Ráadásul Akira is kezd olyan lenni. Yutaka meg pártatlan ez ügyben. Nem mer beleszólni a dolgokban. Szerintem fél, hogy bármikor lecserélhetik őt is. Próbált rajtam segíteni, de én nem akartam őt elfogadni.

- De miért nem? Hisz, jobb lett volna neked is. Ruru, ne utasítsd el őt! –kérlelem kezét fogván – Kérlek, hagyd, hogy ő is segítsen neked. Rendes srác, csak kicsit szétszórt.

- Mert nekem rád van szükségem és nem rá! Te mindenkinél jobban ismersz engem, te tudod, hogy mire van szükségem. Ráadásul egyedül te voltál az, aki a kórházban is mindennap bejött és aggódott értem, majd utána is velem voltál és átsegítettél a dolgokon. – sírja a végét – Ha akkor nem mondod azt, amit mondtál, akkor utána is biztosan szétittam volna a fejem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire fontos vagyok neked, mert mindig csak az itallal voltam elfoglalva. De, akkor este megvilágosodtam és csakis miattad szoktam le. Azóta nem is ittam egy-két pohárnál többet, de azt is csak ünnepekkor.  Persze a többiek ugyan úgy azt hiszik, hogy iszom még mindig és már hallucinációim is vannak. Szerintem simán bedugtak volna egy diliházba, mert ők hiába mondták azt, hogy meghaltál én, belül – mutat a szívére – mindig is úgy éreztem, hogy még életben vagy.  Így felkerestem Diet és Kazukit, de nem jutottam sokra, majd hónapok múlván, mikor küldted a cd-t akkor még jobban megzavarodtam, mert nem tudtam, hogy mit gondoljak. Végig meg akartam halni, de, amikor megláttalak, aznap bekerültem a kórházba és infúzióra kötöttek. Kai jött be egyedül hozzám. Másnap viszont elszöktem, hogy megkeresselek a lakásodon, de ott nem találtalak, így elmentem a PSC-be. Persze az iratokba csak a Tokiói lakcímed volt, így otthagytam a felmondó levelem és lekésvén az utolsó vonatot másnap útnak indultam, hogy megkeresselek. A helyi telefonkönyvből szedtem ki az összes nevet és címet, majd körbeutaztam a fél prefektúrát, mire az utolsó címen végre megtaláltalak. – mosolyog rám kisírt szemekkel és könnyes arcával és most én ölelem őt magamhoz.

- Jaj, Ruru. Ez felelőtlenség volt a részedről, ilyen állapotban eljönnöd. Jobban tetted volna, ha bent maradsz és magadra szeded az elvesztett kilóidat.

- Most már menni fog. – néz rám őzike szemeivel, miközben még mindig ölel és rám mosolyog.

- Helyes, addig úgy sem engedlek el innen. – mosolygok vissza rá – Még a végén lehet, feneked is lesz. – vigyorgok rá.

- Gonosz! – bokszol finoman mellkasomba felfújt pofival, amin csak jót nevetek. – Igen is van fenekem! Vagyis, akkor volt és lesz.

- De nem olyan jó, mint az enyém! – húzom ki magam büszkén, mire ő is elneveti magát.

- Viszont, az én combjaim szebbek. – kacsint rám.

- Hát, ez tény és való. Azokkal senki sem tudna versenyezni. – adom meg magam, majd hasa korgása szakítja meg a beszélgetést.

- Ilyet is rég csinált már. – nyúl az említett testrészhez.

- Akkor épp ideje volt, nem gondolod?

- De. Az a leves nagyon bejött neki is. – mosolyog pociját simogatva, majd kikászálódunk az ágyból és becélozzuk a konyhát.

- Felkeltetek álomszuszékok? – fordul felénk anyám, aki már az ebédet készítette, de ahogy meglát minket furcsállva kezdi el vizslatni az arcunkat – Ti mit csináltatok?

- Csak volt egy sírós egymásba borulós reggelünk. – mondom vigyorogva és nekikezdek a késő reggelink kipakolásának.

- Szóval megbeszéltétek a dolgokat. – mosolyodik el anyám megkönnyebbülve.

- Igen. Most már minden rendben van. Szóval, már csak a kacsát kell megtömni. – vigyorgok, mire az említett csak egy félmosollyal megcsóválja a fejét.

- Muszáj mindig a számat felhoznod? – kérdi két falat között.

- Most miért? Szerintem nagyon aranyos és szexi!

- Mások, nem így gondolták a suliban. – motyogja pirultan.

- Szard le őket! Mindenki más oda meg vissza van érted.

- Fiam! –vág anyám tarkón a fakanállal – Ne beszélj teli szájjal a vendég előtt! Hát erre neveltelek én? – néz rám morcosan csípőre tett kézzel, amin Uruha csak jót nevet.

Miután Uruha is megette a kis madárétkét reggelire elővettem a már régen használt futonunkat és beraktam az ágyam mellé a szobámba.

- Így már jó lesz estére? – nézek kérdőn Rurura, aki éppen a felsőjét veszi át, így premierplánban tekinthetem meg anorexiás felsőtestét.

- Igen, köszönöm.

Vele ellentétben én még mindig szégyenlős vagyok, így a fürdőben öltözöm át, majd úgy megyek vissza a szobámba.

- Tényleg felmondtál?

- Fel. – ül le mellém az ágyra – Nem akarok velük lenni.

- De, még szeretnél zenélni, igaz?

- Igen. Úgy, mint régen, mikor még önmagunk voltunk. – mosolyodik el visszagondolva a régi szép időkre.

Kouyou mindig is szerette visszanézni a legeslegrégebbi felvételeinket. Főleg akkor, ha úgy érezte, hogy elveszítette önmagát vagy éppen erőre volt szüksége és én nem voltam a közelében.

- Ha gondolod, megpróbálhatnánk.

- Tényleg? – csillannak fel a szemei.

- Igen. Ha a felállás marad a részünkről.

- Alap. – mosolyodik el – És mi jót csináltál itt?

- Dolgoztam. Aztán kénytelen voltam elmenni apám által szervezett randikra. Mind szörnyű volt. Most meg szörfözöm, meg másokat tanítok szörfözni. Szóval, megint a hobbim a munkám. Szóval, csak egy lusta gyerek voltam.

- Engem is megtanítanál? – kérdi félénken.

- Persze, de előtte szedd rendbe magad. Még a végén lefúj a szél a deszkáról. Inkább gyere, menjünk, sétáljunk egyet. Megmutatom neked a környéket. A többi napot meg úgy is evéssel fogod tölteni.

- Jól hangzik a séta. De kikérem magamnak, nem vagyok kisgömböc!

- Majd leszel. – nevetek fel.

- Yuu, kérdezhetek valamit?

- Persze, miről lenne szó?

- Yutaka azt mondta, hogy látott téged drogozni. Ez igaz?

Mindenre számítottam, csak erre a kérdésre nem. Én azt hittem, hogy egyedül voltam akkor a mosdóban, de hazudni nem akarok neki.

- Igaz. Az utolsó két évben elég sűrűn használtam.

- Szóval, akkor nem csak két alkalom volt…

- Nem. De, kérlek, erről másnak ne szólj. Senki nem tud róla.

- Rendben. – bólint hozzá – Még most is csinálod?

- Nem, már abbahagytam. Az utolsó akkor volt, mikor utoljára Kazukiékkal találkoztam. Azóta nem és nem is akarok többet hozzányúlni. Most már minden rendben van. – mosolygok rá bíztatóan, mire látom, hogy megkönnyebbül.

- Ennek örülök. Akkor, kimegyünk a partra is? – kérdi izgatottan, mint aki életében nem volt tengerparton.

- Ez csak természetes. Sőt, még hajókázunk is egy kicsit. – húzom fel az ágyról és indulunk el kifelé a házból, hogy világot lássunk.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.