URUHA

A hazafelé tartó utat kínos csendben tesszük meg. Egész végig lehajtott fejjel mászkálok. Elrontottam mindent. Ez az egy gondolat jár a fejemben. Az, hogy nem ordította le a fejemet, az semmit se jelent. Gondolom csak próbált kedves lenni, de belül még mindig őrjönghet. Erre a gondolatra, csak sóhajtok egyet és a házba beérve egyből az emelet felé veszem az irányt, de ő nem jön utánam. Ezek szerint már egy szobában se akar velem tartózkodni. Erre a gondolatra elerednek a könnyeim. Próbálom abbahagyni a sírást, ami nagy nehezen, de sikerül. Gyorsan megtörlöm szemeimet és nekikezdek a pakolásnak. Holnap reggel az első busszal megyek a pályaudvarra. Örülök, ha ezt az estét kibírom vele.

Pakolászásomból az ajtó csukódása figyelek fel, de ő nem mond semmit se, csak idejön hozzám és szorosan magához ölel.

- Ne menj el, jó? – kérdi lágyan, közben elkezdi simogatni a hátamat, mire csak elmosolyodom és még jobban az ölelésébe bújok. Talán még sem dühöngött magában és akkor csak szimplán nem tudott mit mondani, mikor megcsókoltam.

Tovább is élvezném a helyzetet, de hasam immáron harmadszorra szól közbe a mai nap folyamán.

- Francba. –morgom, mire ő csak felnevet.

- Látom, valaki nagyon éhes mostanában. Gyere, menjünk le enni. – int, majd kézen ragad, és úgy megyünk le a konyhába.

- A szüleid nem lesznek mérgesek, hogy este még itt eszegetünk? – kérdem, miközben helyet foglalunk az asztalnál.

- Dehogy, - legyint – már megszokták tőlem, hogy kijárok.

Mivel Aoi anyja finoman főz, így ismét az ő leveséből kérek. Fiával ellentétben én nem szeretem az édes ételeket, és az ő ételei pont tökéletesek. E mellett rengeteg mindenben különbözünk Yuuval, és ez sok gondot okozott kettőnknek és a bandának egyaránt. Az idő múlásával persze rájöttünk, hogy amennyire különbözünk, annyira hasonlítunk egymásra. Talán pont ennek köszönhetően alakult ki egy szorosabb viszony közöttünk, és ez a viszony, most, hogy elment teljesen megváltozott. Csak még szorosabb lett köztünk.  Az egyetlen gond már csak az, hogy egyikőnk se tudja, hogy hogyan is kéne ezt az egészet kezelni.

Csak csöndben eszem és gondolkodom, míg ő könyökén támaszkodva kifelé bámul az ablakon. A csendet az étel megköszönésével töröm meg.

Én felmegyek, ő még marad mosogatni. Ágyba bújva először a futonja felé fekszem, majd befordulok a fal felé, de aztán meggondolom magam és ismét a legelső helyzetben találom magam. Sehogy sem jó. Mikor nyílik az ajtó, én becsukom a szemem és úgy teszek, mint aki alszik. Hallom, ahogyan befészkeli magát az ágyba, forgolódik benne, majd csend honul a szobára. Nem jön álom a szememre. Legszívesebben lemásznák hozzá és úgy aludnák, de nem merem megtenni. Félek, hogy az már túl sok lenne a mai napra.

Reggel arra kelek félig lelógva az ágyról, hogy a fény szorgosan piszkálja becsukott szemem. Még nem zavaró, de éppen elég arra, hogy felébresszen.

Csukott szemekkel hempergődzöm vissza magam az ágyba, de a fény még ide is eljut.

- Aoi, húzd le a redőnyt. – nyafizom, de nincs válasz, így kénytelen vagyok elfogadni a napfény győzelmét. Tíz perc múlva már nyitott szemekkel ülök az ágyban és bámulok ki a fejemből, hogy végérvényesen is felébredjek.  Nem tudom, hogy mikorra, de az idő folyamán végül ez is sikerül. Nyújtózok egy nagyot, majd szobatársam felé fordulok, aki még mindig alszik. Lemászok az ágyamról és futonja üres részére ülök le és úgy nézem, ahogyan a hátán alszik, még ha nem is sokat látok belőle, mivel volt olyan kreatív, hogy a fejére húzta a paplant, így csak egy-egy tincse lóg ki alóla.

- Aoi, ideje felkelned, hasadra süt a nap. – böködöm meg finoman az említett testrészét, amit szerencsére sikeresen el is találtam és nem nyúltam mellé – Ebédelni is kéne. Fél egy van. Éhen fogsz halni.

Erre morog valamit a takaró alatt, amiből semmit nem értek, de legalább tudom, hogy fent van, de azért továbbra is folytatom a piszkálását.

- Tudod, nem szép dolog a vendéget magára hagyni, hogy unatkozzon, ha már házigazdaként a redőnyt nem húztad le. – mászok végig hasától a takaró széléig jobb kezem mutató és középsőujjával, majd bal kezemet is bevonva az akcióba lerántom fejéről a takarót egy hangos köszöntéssel egybekötve – Jó reggelt álomszuszék! – vigyorgok rá, mire igencsak csúnyán néz rám az alvástól még mindig feldagadt pofival és összeszűkített szemekkel – Ne nézz ilyen csúnyán, nem téged ért fénytámadás!

Nem mond semmit se, csak fogja magát és oldalra fordul tüntetőlegesen és a fejére rakja a párnáját. Mikor nyúlnák a párnáért, kezével kavillálva megcsapkod két morgás között.

Mivel belátom, hogy ennek nem lesz jó vége, így felkelek és lemegyek egyedül, mert kezdek éhes lenni. Ő meg aludjon, amíg akar. Nincs értelme felverni, mert akkor egész nap itt fog nekem morogni és durcázni.

Lent beköszönök a szüleinek, mire az anyukája közli, hogy tíz perc és kész az ebéd, így inkább felmegyek átöltözni és utána ebédelek, mivel a sajátos tempómnak köszönhetően pont tíz perc kell, ha nem több nekem, hogy átöltözzek.

Lent hármasban kezdünk neki az ebédnek, majd Aoi félúton csatlakozik hozzánk.

- No lám, most fogyott el az esti tartalékod? – néz rá rosszallóan az anyja.

- Mi? Nem! Nem én voltam! Most Kouyou volt! – mutat rám.

- Oh, akkor rendben van. – könnyebbül meg – Te annyit eszel drágám, amennyit szeretnél. Még rád fér egy kis hízás, nem úgy, mint erre az éhenkórászra. Azt hittem, hogy már megint ő ette fel a neked félrerakott levest az éjszaka.

- Nem, én lettem éhes, Yuu csak lekísért, de ő nem evett. – az említett pedig csak helyeslően bólogat.

Ebéd után a kertben lévő hintaágyat támadom be és azon dőlök el fejemet Yuu ölében pihentetve.  Nem szólunk egymáshoz, csak vagyunk, de mégis jó ez így. Megnyugtat a közelsége és ez az egész helyzet az lesz tőle. Jólesően szívom magamban a friss vidéki levegőt a tenger illatával keveredve, miközben Aoi az ujjai közé akadó tincseimmel játszadozik. Ez a hely olyan, mintha a földi mennyország lenne.

- Kouyou, mikor beszéltél utoljára a szüleiddel? – hoz vissza a jelenbe Aoi.

- Nem tudom, miért? – fordulok hátamra, így láthatom arcát.

- Benne voltak a tv-ben. – mondja komolyan.

- Mit kerestek ott? – csodálkozom el.

- Téged keresnek, ahogyan a többiek is. Igazán felhívhattad volna őket.

- Oh, tényleg. – csapom fejbe magam – Elfejeltettem telefonálni. Túlságosan is lefoglaltál. – bökök bele hasába, mire picit felugrik, mivel csikis.

- Hé, ne kend rám a dolgokat! Inkább menj és hívd fel őket.

- Az nem fog menni.

- Miért nem? – néz rám csodálkozva.

- Mert lemerült a telefonom. Valamikor és hát azóta ott pihen a táskám alján. Valahogy nem zavart, hogy nem hallom a csörgését. – pislogok rá ártatlanul, mire elmosolyodik, és vonásai ismét ellágyulnak.

- Értem. Azért ma hívd fel őket, rendben? – simít lágyan végig arcom bal oldalán, ami ismét jóleső érzéssel tölt el, így egy pillanatra be is hunyom a szemem.

- Ne aggódj, fel fogom őket hívni. – keresem meg kezét és kulcsolom össze ujjainkat – Eddig is fel akartam őket hívni, de kiment a fejemből. Túl jól éreztem magam ahhoz, hogy ilyen jusson az eszembe.

- Örülök, hogy jól érzed magad. – kapok tőle egy újabb mosolyt, majd csukott szemmel élvezzük tovább a kellemes nyári időt. A meleg, lágy szellő addig cirógatja szabadon maradt bőrünket, míg be nem alszunk. Az édes álomból, hideg, nagy esőcseppek hoznak vissza minket a való világba. Mind a ketten kipattanunk az átázott tetejű hintaágyból és felkapva az két szivacsot rohanunk be a házba.

- Nahát, csak nem meguntátok a lustálkodást fiúk? Ha már ennyire elemetekben vagytok, kicsit foglalkozhatnátok a kerttel. – halljuk meg Yuu apjának a hangját a nappaliból.

- De, hát azt mindig te csináltad. Na meg esik az eső.

- Oh, ez csak egy kis nyári zivatar. Pár perc és eláll, aztán lehet, újra esik, majd megint eláll. Nem nagy dolog. – legyint – Tudom fiam, de most átadom nektek a kertet, különben nem tudom elvinni anyád az étterembe. Már öreg vagyok ahhoz, hogy gyorsan végezzek a dolgokkal, na meg eddig dolgoztunk. Ideje nekünk is lazítani egy kicsit. Főleg három gyerek után. – kuncog fel, majd a nyakkendővel a kezében elindul felfelé az emeletre.

- Látom a te szüleid is elemükben vannak.

- Oh, igen. Ha tudnád, hogy mennyire. – veszi el a kezembe lévő szivacsot és támasztja neki a falnak – Holnap kemény napunk lesz.

- Miért? Mi lesz holnap? – nézek rá nagy szemekkel.

- Itt lesz az egész család és este közös karaoke est lesz, szóval macskanyervogástól kezdve minden lesz itt az este. – nevet fel.

Miután elállt az eső és a fű is megszáradt nekiálltam füvet nyírni, majd besegítettem Aoinak leszedni gyümölcsöket a fáról, majd a virágokat is rendbe raktuk a kertben.

Kora estére végeztünk is a dologgal. Fürdés után első dolgom, hogy töltőre rakom a telefonom, majd mikor elég szufla van benne, bekapcsolom és felhívom a szüleimet.

Nem kis lecseszést kapok tőlük, de hamar átváltanak aggódásba, majd nekilátnak a faggatásnak, én meg egy-két dolgot kihagyva, vagy éppen átírva elmesélem nekik a dolgokat, hogy csak szimplán lementem egy vidéki haveromhoz és most nála vagyok, de majd visszamegyek a városba. Nem akartam nekik elmondani, hogy Yuunál vagyok, mert biztos nem hinnének nekem. Majd megtudják, ha visszamentünk a városba.

Este, ahogy a szülők kiteszik a lábukat a házból, máris betelepedünk a nappaliban lévő hatalmas tv elé és rakjuk be a dvd lejátszóba a frissen kiírt legújabb horrorfilmmel megáldott lemezt.

A film alatt Yuu nem egyszer ugrik meg, amivel lassan már rám is a frászt hozza, vagy éppen rakja a kezeit az arca elé, hogy eltakarja vele a képernyőt.

Ahogy vége a filmnek máris kapcsolja fel a nagyvillanyt a nappaliban.

- Hogy tetszett? – kérdem vigyorogva.

- Marha vicces. – dohogja – Többet ilyet se nézetsz velem. Ezek után örülök, ha nem lesznek rémálmaim. – közli, majd indul el felfelé, én meg csak jót kuncogok rajta, mert tudom, hogy két lépcsőfoknál úgy sem megy tovább, mivel ott már nincs fény, így ott ismét találkozunk, majd szorosan mellettem jön felfelé a lépcsőn és megyünk be a szobájába, ahol a kisvillany mellett fekszünk le. Mikor úgy gondolom, hogy már elég mélyen alszik, akkor leoltom a villanyt és álomra hajtom a fejem. Nem tudom mennyi idő telik el, de én félálomban vagyok, mikor megérzem, ahogyan felfészkeli magát hozzám és jó közel bújik, amin elmosolyodom még így is.

Reggel én boldogan kelek, míg ő zilált fejjel, majd tájékoztat, hogy az álmainak több mint a fele rémálom volt.  Szegényt kicsit sajnálom érte, de attól függetlenül muszáj nevetnem rajta, minek hatására a fél napot durcázással tölti.

Ebédre megérkezik a nővére és a bátyja is a gyerekeikkel és párjaikkal együtt, így nincs egy üres rész sem a házban. A gyerekek végig rajtunk lógnak, amit nagyon is élvezek, főleg, hogy ők is vannak olyan rosszak, mint az én két nővéremé. Este pedig beindul a családi karaokézás, amit azt hiszem Aoi tökéletesen is jól írt le az előző nap. Rajta kívül senki sem tud énekelni, de ettől függetlenül jól érezzük magunkat és elég sokat beszélgetek a bátyával, akinek annyira csodás a hangja, mint nekem, így nem egy dal énekelünk közösen, főleg miután előkerültek az italos üvegek is. Persze nem visszük túlzásba az italozgatást, de ez is bőven elég a jókedv fenntartásához és továbbemeléséhez.

Hajnalban nem tudom, hogy mikor kerülünk ágyba, csak azt tudom, hogy a futon ki lett véve tőlünk és ismét ketten fekszünk egy ágyban. Én kívül, Aoi belül. Mindketten kifelé fordulva a baloldalunkon.

Mikor reggeltájt félálomban találom magam, megérzem, ahogy Aoi a karjával ölel, és a fülembe szuszog, majd ahogy alvás közben közelebbvackolja magát hozzám, még valamit megérzek, minek hatására a szemeim kipattannak és az álom egyből tovaszáll, ugyanis a merevedése éppen a fenekeimnek simul, ráadásul még aprón, de fel is nyög rá, ahogyan hozzámér.

Az arcomat teljesen elönti a zavar vörösen izzó lángja és nem merek megmozdulni. Sőt, semmit se merek csinálni! Ha nem kéne levegőt venni az életben maradáshoz, még azt sem vennék jelen pillanatban. Ez az egész helyzet annyira kínos és zavarba ejtő számomra, de mégis, titkon jó érzéssel tölt el, és minél többet gondolok erre az egészre, vagy arra, hogy vajon mit álmodhat most, úgy kezdi átvenni a testem az övének a példáját. Főleg mikor egy-egy alkalommal fenekemnek dörgöli csípőjét; ekkor forró lehelete csak még nagyobb hatással van rám, ahogyan a nyakamhoz ér, így önuralom ide vagy oda, fogom magam és kirohanok álló farokkal a folyosó végén lévő fürdőbe.  Az ajtót belülről magamra zárom, majd megnyitva a zuhanyt beállok alá és kezembe veszem az irányítást.

Ahogy becsukom a szemem, egyből ő jelenik meg előttem és semmi mást nem tesz, csak lágyan megcsókol, miközben magához húz, majd egy forró csókot nyom nyakamra, én pedig ebben a szent minutumban elsülök.

Csak ülök a zuhanytálcában, miközben rám folyik a víz, az én agyam meg teljesen kikapcsolt. Sem akkor, sem most nem ellenkezem az előbb látott képek miatt. Valahol legbelül mindig is sejtettem, hogy Yuu több számomra, mint egy legjobb barát, amit már azzal a csókkal is bebizonyítottam, de valahogy nem gondoltam volna, hogy ilyen hatást is el fog nálam érni. Ezek szerint ilyen az e féle szerelem?

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.