AOI

Járunk. El sem hiszem. Most itt fekszik mellettem és az előbb gondolkodás, habozás és mindenféle félelem nélkül vágtam rá a választ. Nem igazán így terveztem a dolgot. Sőt, igazából sehogy. Vagyis felhívtam volna azokat a lökötteket Tokyoban és tőlük kértem volna tanácsot, de így legalább nem csinálok hülyét magamból. Viszont ezután minden meg fog köztünk változni? Vagy minden marad így? Nem tudom. És nem azért, mert ő is férfi, hanem egyszerűen tényleg nem tudom. Talán majd ez is alakul magától. Bízom benne. És akkor már csak a szüleim vannak hátra, meg az övéi. Erre a gondolatra sóhajtok egy nagyot, majd én is elalszom.

Reggel arra kelek, hogy valaki lágyan simogatja az arcomat vagy éppen arcvonásaim vonalait követi ujjbegyével.

- Nem akartalak felébreszteni. – szabadkozik, miközben még mindig ugyan úgy csodálja az arcomat, melyet a szemében lévő csillogásból tudok leszűrni.

- Nem keltettél fel. Régóta fent vagy már?

- Egy ideje. Csak nem volt kedvem kimásznom az ágyból. Jó itt melletted. – bújik hozzám közelebb mosollyal az arcán, amit viszonzok és átkarolom derekánál, majd egy kis időre vissza is alszunk.

Reggeli közben látom, hogy anyám nagyon stíröl minket, amit nem igazán tudok hová rakni. Esetleg hallotta volna az esti beszélgetésünket? Nem, nem hinném. Lehet, csak én képzelem be.

- Valami baj van? – kérdi anyám.

- Nem, miért lenne?

- Mert csak böködöd a reggelid.

- Ah – nézek le az említett ételre -, csak elgondolkoztam.

- Ha az étel helyett mást választasz, akkor ott már valami gond lehet. – jegyzi meg, majd Kouyou kérdő tekintetével találkozom, így csak sóhajtok egy nagyot és intek, hogy hagyjuk, és inkább folytassuk a reggelit, ami most csöndben telik négyesben, ugyanis idő közben apám is kitalált az asztalhoz.

 Reggeli után a partra megyünk, ahol Uruha mellé fészkelem magamat fejemet vállának döntve.

- Szerinted tudnak róla? – kérdem a tengert bámulva, miközben összefűzött ujjainkat nem eresztem.

- A szüleid? Nem hiszem, miért?

- Anyu furcsa volt. Olyan, mintha tudná és folyton minket bámult volna. Vagy csak beképzeltem?

- Szerintem csak beképzelted. Ugyan olyan volt, mint eddig. Félsz nekik megmondani?

- Nem. Inkább nem igazán tudom, hogy hogyan és mikor mondjam meg. Főleg, hogy erre várnak.

- Várnak? Ezt, hogy érted?

- Amikor a nővéremmel voltunk vásárolni akkor mondta el, hogy már évek óta azon vannak, hogy lehozzalak és bemutassalak, mint páromat. Amióta beléptem a bandába, azóta melegnek könyveltek el, pedig ez nem is voltam az! Sőt most sem vagyok az… - durcázom el a mondat végét.

- Akkor mondd meg nekik, hogy biszexuális vagy.

- Az se vagyok.

- Akkor mi vagy? – néz rám értetlenkedve Kouyou.

- Kacsabuzi. – mondom feltekintve rá egy hatalmas vigyorral az arcomon, mire kapok egy kis tockost tőle, minek hatására durcisan nézek rá, amin ő csak elneveti magát, én pedig vágnám tovább a fejeket, de a telefonom közbeszól a szorgos rezgésével és csörgésével a zsebemben.

- Igen? – szólok bele a készülékbe, melynek másik oldalán a kiírás szerint Kazuki található.

- Yuu, figyelj csak, nem tudsz valamit Uruháról?

- Itt van mellettem, miért? – kézben egy pillantást vetek az említettre.

- A rendőrség megint bent volt a cégnél.

- De hát, miért? Hisz miután lejött szólt a szüleinek.

- Igen, de szárnyra kapott egy-két pletyka és társai, hogy igazából azért ment el, hogy – itt elhallgat egy kicsit – öngyilkos legyen. Miattad.

- Miattam? – akadok egy kicsit ki.

- Igen, tudod, mert te meghaltál és ő meg totál leamortizálta magát és társai.

- Értem. Nézd, mind a ketten jól megvagyunk. Majd megmondom neki, hogy hívja fel őket, azt akkor békén fognak mindenkit hagyni.

- Az jó lenne, mert le akarnak menni a szüleidhez, hogy nem-e oda ment, hogy ott végezzen magával.

- Jézusom. Ki ilyen beteg, hogy ezeket kitalálja?

- Honnan tudjam. Csak gondoltam jobb szólni, de azért én lemehetek hozzátok?

- Ahogy gondolod. Mi ráérünk.

- Szuper akkor majd szólok a többieknek.

- Kazu, te meg mit csinálsz a takarítóraktárban? – hallom meg Manabu hangját.

- Á, ano, én semmit, ne is foglalkozz velem.

- Szóval már megint telefon szexezel. – majd meghallom az ajtó csapódását.

- Bocsi, mennem kell. Azt hiszem vége a szünetünknek. Akkor majd a héten leugrunk.

- Oké, menj csak. – nyomom ki a telefont – A rendőrök bent voltak a cégnél. Miattad.

- Miattam? – kerekednek ki Ru szemei.

- Megint elkezdtek pletykálgatni és le akarnak jönni. Azt hiszik, hogy a házunk előtt akarsz öngyilkos lenni.

- De, én… - néz rám döbbenten, majd összeráncolja a szemöldökét – ezek hülyék.

- Hívd fel a szüleidet és beszélj velük, különben lesz itt nemulass.

- Rendben, akkor menjünk vissza, mert fejből nem tudom a számukat. Kazuki mondta?

- Igen. A héten lehet leugrik majd Mizukiékkal.

- Értem. Jó, hogy szóltak. Reita bezzeg fel sem keresett. – mondja hangjában hallható szomorúsággal, mely a szemeibe is kiül, így lehajtott fejjel megy tovább előre. Sajnálom őt érte. Főleg, hogy Reitával már mióta össze vannak nőve.

- Kou. – érintem meg a vállát – Biztos megvan rá az oka.

- Meglehet. – ereszt el egy keserű, halvány mosolyt, majd figyelmét újra a földútnak szenteli, amit nem hagyok annyiba, így magamhoz ölelem, amit egyből viszonoz.

Csak állunk és öleljük egymást az úton, míg ő szükségét érzi.

- Köszönöm Yuu. – enged el, így folytatjuk utunkat a lakáshoz, ahol ő felmegy az emeletre, hogy telefonáljon a szüleinek, én pedig lent maradok a nappaliban.

- Jó hamar visszajöttetek. – ül le mellém anyám.

- Igen, történt egy kis baj odafent, így hazajöttünk, hogy telefonáljon a szüleinek.

- Ó, értem. Csak nem valami pletyka?

- De. Sajnos. Figyelj, anyu. – fordulok egész testemmel felé.

- Igen kicsim? – kérdi.

- Én… - harpak be ajkaimba és kezdem úgy érezni magam, mint egy húszéves srác, aki most vallja be szerelmi életét az anyjának. Lényegében most is azt teszem, csak már nem éppen húsz vagyok – szóval nekem van valakim. – nyögöm ki végül.

- Ó, tényleg? Ismerjük az illetőt? – kérdezi mosolyogva, de tudom, hogy sejti, mert régen mindig oda rakta, hogy lány. Most meg nem. De mégis, ennek ellenére, hogy tudja, számomra így is zavarba ejtő a dolog.

- Igen, Kouyou az. – nézek szemébe, közbe ujjaimmal folyamatosan a pólóm alját piszkálom.

- Sejtettem. Örülök neki, hogy végre megmondtad. Nem kellett volna titkolnotok. De, gratulálok. – mondja mosolyogva.

- Nem titkoltam. Tegnap este jöttünk össze. – közlöm a tényeket.

- Tényleg? – néz rám csodálkozva – Addig csak mint barátok voltatok el, és semmi más? Pedig azt hittük, hogy már régen is történt köztetek egy két csók és társai.

- Nem, – ingatom meg a fejem – mi nem siettük el a dolgokat. – mondom nevetve.

- Hát, pedig a ti korotokba már nem kell ennyire lassítanotok. – jegyzi meg nevetve.

- Kössz, anyu. – mondom durcisan.

- Habár, most, hogy jobban belegondolok, ti sosem fogtok felnőni, szóval lehet még is csak jobb, ha így haladtok. – kuncog, mire megforgatom szemeim és bemegyek a konyhába egy kis harapnivalót nézni.

- Van még belőle? – talál le hozzám Kouyou és csippent egy darabot a pogácsámból.

- Megeheted. Maradok az édesnél. – nyújtom át neki az európai pék sütit, amit boldogan kezd el majszolni.

- Na, sikerült megnyugtatnod őket?

- Igen. Egy fél órás beszélgetés után.

- Ennek örülök. Én elmondtam anyunak, hogy együtt vagyunk, szóval büszke vagyok magamra. Valahogy jobban érzem magam. Sőt, sokkal jobban.

- Büszke vagyok rád. – mosolyog rám – Én is elmondtam, csak azt nem, hogy kivel. Gondoltam azt majd inkább később mondom el nekik.

- Értem. És mit szóltak hozzá?

- Hát, szerintük majd kinövöm. Úgy gondolják, hogy a történtektől bekattantam egy kicsit, de ha boldognak érzem magam, akkor oké a dolog, csak szeretnének látni, hogy tényleg jól vagyok-e.

- Csak aggódnak érted.

- Tudom. És örülök, hogy nem mondtak le rólam.

- Én is örülök neki. Mit szeretnél ma csinálni? – kérdem.

- Bemehetnénk a közeli városba vásárolgatni. De előtte még fel kell hívnom a nagyszüleimet is. – ereszt el egy bocsánatkérő mosolyt és már tárcsázik is a telefonján, majd ismét eltűnik, az én telefonom meg ekkor jelez, hogy sms-em jött.

Kikapom a kis készüléket, majd elolvasom az sms-t, amit Kazu küldött, hogy nem tudnak a héten lejönni, de majd máskor pótoljuk a találkozót.

Visszaírok rá, hogy nem gond, de belül kicsit örülök, hogy mégsem jönnek, így többet tudok kettesben lenni Kouyouval. Szeretem őket meg minden, de talán kicsit feleslegek lennének itt. Most valahogy jó ez így kettesben.

Közben anyám is bejön a konyhába, én pedig segítek neki tenni-venni, majd felmegyek az emeletre és benyitok a szobába, de Uruha már nem telefonál, csak ül az ágyon maga elé bámulva, miközben a telefonját a kezében forgatja.

- Kouyou. – szólítom meg lágyan, előtte guggolva, miközben kezét az övére helyezem.

- Yuu. – kapja fel rám a fejét és tér vissza a föld bolygóra.

- Mi történt?

- Semmi. – rázza meg a fejét – Csak elgondolkodtam.

- Micsodán? – kérdem, mert látom, hogy valami nagyon nyomja a lelkét.

- Ne nevess ki érte, jó?

- Miért nevetnélek?

- Hát azért, mert, - sóhajt egy nagyot – nem tudom, hogy mit is kéne tennem.

- Miben?

- Magammal. Amíg a cégnél dolgoztunk, addig egyértelmű volt, hogy hajfestés, szemöldökszedés, gyantázás és egyéb nőies dolgokat kellett csinálnunk, melyek a részünkké váltak, de most nem tudom, hogy mit kéne tennem, elvégre már úgy szoktuk meg egymást és nem szőrösen. A borostát leszámítva. – nevet fel ezen, de félig kínosan.

- Kou, úgy döntesz, ahogy neked jó. Engem nem zavar, ha te így szereted magad. Én például, mint látod, semmi olyat nem teszek. Szóval kénytelen leszel elviselni a szőrös lábammal és egyebekkel együtt. Először nekem is furcsa volt, hogy is mondjam, újra férfinak lenni, de megszoktam és egyáltalán nem zavar. Nekem jó ez így. Jól érzem magam. És őszintén megmondom, örülök, hogy megszabadultam attól a sok macerától és társaitól.

- És, ha én még egy ideig maradnák így? Az zavarna téged?

- Már miért zavarna? Ha neked jó így akkor maradj. Egyedül te voltál az, akit nem kellett ezekre kényszeríteni.

- Az az elején volt. De most már elfogadtam. A lábamat leszámítva…

- Akkor menni fog az. – kacsintok rá, mire megkönnyebbülten bólint egyet.

- Ne haragudj, hogy ilyen hülyeségekkel fárasztalak. Pedig vannak ennél komolyabb kérdések is a világon.

- Egyáltalán nem haragszom. – állok fel, majd húzom fel őt is álló helyzetbe – Gyere, menjünk be vásárolni, addig se foglalkozol evvel a szőrszálhasogató kérdéssel.

Erre csak egy apró mosollyal megrázza a fejét, majd ujjaim közé csúsztatja az övéit és úgy megyünk le az emeletről.

A vásárlás jól telik, mint a régi szép időkben, mikor nem volt gondunk. Felhőtlenül mászkálgatunk üzletről üzletre és próbáljuk fel a ruhákat, majd nem egy szatyorral távozunk az üzletekből és térünk be egy közeli étkezdébe.

Késő délután érkezünk haza, ahol a cuccokat lerakva a kertben beszélgetünk még egy kicsit, majd megünnepeljük Kouyout, mint az új családtagot, amitől egy kicsit zavarba jön, hogy ő van a középpontban, de anyám már csak ilyen.

Vacsora után sörözünk egy kicsit kint a hintaágyban, aztán lezuhanyozunk, és úgy bújunk be az ágyba egymás mellé. Egy ideig csak csöndben csodáljuk a másik arcát ajkainkon mosollyal, majd talán a fejünkbe szállt sok buboréktól vagy a mindent megszépítő holdfény hatására, de testünk egyre közelebb kerül a másikéhoz. Míg ajkaink össze nem érnek és kifulladásig csókoljuk egymást, majd ahogy oxigén jut a tüdőnkbe ismét egymásnak esünk, miközben kezeink felfedezőútra indulnak a másik felsőtestén, lent pedig lábaink fonódnak össze olykor-olykor, melynek következtében csípőnk vagy éppen ágyékunk is összeér, melynek hatására a levegő csak még jobban kezd forrni körülöttünk. Nem tudom, mennyi ideje vagyunk így, de számomra kezd kicsit nagyon kínossá válni a helyzet, így eltolom őt magamtól.

- Szerintem ezt abba kéne hagyni. – mondom rekedt hangon.

- Miért? Valami baj van? – kérdi, de hallom, hogy az ő hangja sem olyan tiszta.

- Nem, még nincs, én csak nem akarom elsietni a dolgot. – mondom már a zavartól is piros arccal.

- Szerintem nem sietjük el. – mosolyodik el és csókol meg újra, de szemeim hamar kipattannak, ugyanis kutakodó jobb keze olyan helyre tévedt, ahová lehet, hogy még nem kéne.

- Mit csinálsz? – kérdem, pedig tudom, hogy mit csinál és azt is, hogy ez egy ostoba kérdés jelen esetben, de mégis kicsúszott a számon, mert jobb nem fért ki rajta. Talán.

- Csak segítek, hogy ne legyen kellemetlen az éjszakád. – mondja, majd felül a takarót levetve rólunk és lábaim közé fészkeli be magát.

- Kouyou, ezt igazán nem kell. – mondom immár én is felülve és kezdem magam úgy érezni, mint egy szűzlány. Félek, hogyha meglát, akkor mit fog gondolni, mert tudom, hogy ő e téren az európai vonásokat követi, mert nem szereti a szőrt, míg én az itthoniakat. Mert nekem ez a normális, amit a természet adott és az ellenkezője lenne számomra furcsa.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. – bíztat és dönt vissza, közben másik kezével nadrágomat húzza lejjebb, amit sikeres véghez is visz, és amint meglát takarás nélkül még a sötétben is látom, hogy szemei kikerekednek. Mielőtt bármit is mondhatnák, hogy mondtam, hogy nem kéne, mert nem lesz jó vége vagy hasonló ő megelőz engem csak nem éppen ilyen mondattal.

- Váo, ez tényleg nagy és vastag is. Bocs ezt muszáj volt. – nevet fel közben, az én fejem pedig ismét a vörös egy sötétebb árnyalatát veszi fel – Aranyos vagy, amikor zavarba jössz. – súgja fülembe egy puszi keretében, majd végleg eltűnik a lábaim között, így a torkomon fagy a szó.

- Jézusom. – nyögök fel az érzésre, amit nekem nyújt, ugyanis képes volt egész hosszomat szájába venni. Ilyet egyetlen barátnőm se csinált még, így nagyon vissza kell magam fognom, hogy ne menjek el olyan hamar. Félek, hogy ha rájönne, akkor kinevetne. Mert biztos azt hiszi, hogy ezt minden lány a kisujjából kirázza, pedig nem így van.

Kouyo ügyetlen benne, de mégis, az a bátorság és elszántság, amivel műveli, sokkal jobb már most, mint bármelyik lány, akivel eddig együtt voltam. Még ha ügyetlenül is csinálja, akkor is úgy érzem, hogy ő tudja, hogy mi kell nekem és mindent meg is ad, hogy ezt az érzést megkapjam tőle.

Végül nem ellenkezem, hagyom, aminek történnie kell és átadom magam az élvezetnek.  Végül keze munkájára élvezek el, amit nem bánok, sőt kimondottan örülök, ugyanis nekem egyelőre nem lenne gyomrom viszonozni a csak szájjal való segédkezést. Valahogy sok lenne még nekem őt lenyelnem.

Nem kéri, hogy viszonozzam a szívességét, csak megtörli a száját és visszadől mellém. Talán megérezte rajtam a kételyt ez ügyben. Nem tudom, csak azt, hogy ő mindig is nyitottabb volt a szexuális dolgok terén, mint én. Ő valahogy sosem érezte zavarban magát velem ellentétben.

- Köszönöm. – nyögöm ki, de fogalmam sincs, hogy ezt kellette vagy sem.

- Ugyan, ezt nem kell megköszönnöd, ez rendben van már köztünk. – mondja úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenni. Persze értem én, hogyha két ember együtt van, akkor végül is az, de na, én túl szégyenlős vagyok ehhez. Nekem nincs ennyi önbizalmam ilyen téren – Yuu – töri meg a köztünk kialakult csendet – Szeretném, ha feljönnél velem és újra zenélnénk. – mondja komolyan, melyet szemei is tükröz, ahogy mélyen a tekintetembe néz.

- Kouyou, ugye tudod, hogy akkor mi lesz? – kérdezem komolyan, ugyanis nem kis balhé lesz belőle.

- Tudom, de nem érdekel. Veled szeretnék lakni és dolgozni is. Ha kell, akkor kettesben.  Hogy döntesz? Feljössz velem egy új életet kezdeni? – kérdi határozottan.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.