Diplomaosztás előtt egy hónappal, Reitával belógtunk az erdő melletti elhagyatott házba, mely kívülről úgy nézett ki, mint egy kísértetház. Úgy gondoltuk, hogy a munka előtt még tegyünk egy utolsó, gyerekes próbát. Mivel Reita eléggé tartott a helytől, így délután mentünk be oda, hogy felfedezzük. A régi ház telis-tele volt nagyobbnál nagyobb pókokkal, s azok hálóival, de az én figyelmemet a falon lévő festmények kötötték le, melyek szebbnél szebb portrékból álltak. Pontosabban, egyetlen egy hölgy portréja díszítette az egész falat. Gyönyörű, hosszú fekete haja a legelegánsabb módon volt megcsinálva, a smink nem volt kevésnek mondható, de soknak sem. Pont elegendő arra, hogy kiemelje gyönyörű szemeit, és a hozzá járó ajkakat, a karakteres arcán belül. A ruhák, annak ellenére, hogy a tizennyolcadik századbeli Európából valóak, egyszerűen gyönyörűen álltak neki. Mikor alaposabban megnéztem az egyik festményt, a beszűrődő fénynek hála, el tudtam olvasni, hogy vagy a művészt, vagy a képen lévő hölgyet, Aoinak hívják. Habár, inkább a hölgyre szavaznék. Talán egy festő lakhatott itt vagy valaki, akinek a festészet volt a hobbija.

- Uruha, itt nincs semmi a régi könyveken, és ezen az egy, ócska gyűrűn kívül – zökkentett ki kábulatomból barátom.

- Én még megnézem a padlást. Hátha van még ott pár festmény vagy valami, ami izgalmas.

- Tényleg szép nő – vetett egy pillantást az előttünk lévő festményre. – De én inkább megyek, mert már kint naplemente van. Nem szeretném, ha ránk esteledne. Na meg, a pókok is olyanok, mintha követnének – borzongott bele a gondolatba.

- Ígérem, sietek. Csak egy perc. – mondtam, majd elindultam a felfelé vezető lépcső irányába. 

Még a recsegő lépcsőfokok sem riasztottak meg. Az ajtót kinyitva hatalmas porfelhő fogadott, így elkezdtem köhécselni. Miután úgy véltem, hogy elült a porréteg, óvatosan másztam fel a padlásra, és ekkor láttam meg őt. Aoi ott ült, és ugyan olyan szép volt, mint a festményeken. Egyedül a vörös, régi selyemből készült ruhája foszladozott, de még így is jól látható volt benne az aranyminta. Egyszerűen gyönyörű volt, még így porlepte külsejével is.

Aznap ismertem meg őt, és egyben vette kezdetét Reitával a barátságunk megromlása, ugyanis féltékeny volt Aoira, és mindenáron el akarta őt venni tőlem még azok után is, hogy kiderült, hogy Aoi nem nő, hanem férfi. Pedig én mindig is úgy tudtam, hogy Akira nem a saját neme oldalán kereste a szerelmet.

- Köszönöm, Uruha, ez igazán kedves tőled – mondta Aoi, immár a szobámban a tükör előtt mosolyogva, miközben az általam varrt ruháját nézegette, megfürödve.

- Semmiség. Igyekeztem olyat csinálni, mint amilyen a régi volt. Tetszett az a ruha rajtad – feleltem kissé elpirultan, mire ő egy pillantást vetett rám, majd eleresztett mellé egy halvány mosolyt.

- Ne haragudj, olyan illetlen vagyok, hogy elfelejtettem bemutatkozni, pedig te voltál olyan rendes, és elhoztál onnan, és most ellátsz az otthonodban. A nevem Aoi – hajolt meg. Aznap este rengeteget mesélt magáról, és mint kiderült a festőről, aki a portrékat csinálta róla, amit élvezettel hallgattam.

Sokszor éjfélig fennmaradtam vagy a vizsgák, vagy pedig miatta, hogy hallgassam történeteit, esetleg tanácsait.

- Miért nem cseréled le a szemüvegedet lencsére? - kérdezte egyik reggel, az ágyban ülve, az újonnan varrt zöld pizsamájában.

- Gondolod, hogy jó ötlet?

- Határozottabb tőle az arcod. Ez egy divattervezőnek jól jön, nem igaz? A kis barátoddal mi a helyzet? Már lassan két hónapja nem láttam őt a ház közelében. Csak nem magadra hagyott? – kérdezte kissé gúnyosan.

Igen, Akirával végleg végeztünk még az előtt, hogy munkába álltam volna. Aoi tudta jól, hogy mennyire érzékenyen érintett engem ez a téma, de ő megmondta, és igaza volt. Én próbáltam Reita után futni, miközben ő csak kinevetett, hogy bolondot csináltam magamból, és hagyjam őt. Hallgatnom kellett volna rá akkor is, mint a többi alkalommal, de nem tettem.

- Tudod jól, hogy már rég nem beszélek vele miattad. – Ahogy számat elhagyta a mondat, egyből ajkaim elé kaptam kezem. – Ne haragudj, nem úgy értettem. Én csak… - mondtam volna tovább, de ő közbeszólt.

- Ne hazudj nekem! – emelte meg kissé hangját, mire összerezzentem. – Tudod, hogy utálom, ha hazudsz. Szóval, úgy gondolod, hogy én vagyok a hibás, amiért a kis barátod nincs veled? Nélkülem te nem itt lennél, Kouyou! Egy senki lennél, aki valami irodában gépelne, esetleg takarítanád a hőn áhított pozícióidat betöltő emberek irodáját. Nekem köszönheted azt, hogy lettél valaki, és még engem mersz hibáztatni?!

- Tudom, és sajnálom. Igazad van, de én úgy értettem, hogy ő folyton el akart venni téged tőlem. Azt meg nem szerettem volna – ültem le mellé az ágyra.

- Helyes. Végre egyszer férfi voltál, és megálltál a sarkadon, a segítségem nélkül. Persze, ettől még nem változol a szememben – tette hozzá, de hangja már rég megenyhült.

- Tudom, de most mennem kell dolgozni – pattantam fel, majd nyomtam az arcára egy puszit.

- Ezt még nem engedtem meg neked! Nehogy azt hidd, hogy mindent lehet, mert veled vagyok! – szólt rám figyelmeztetően, mire csak bólintottam, és ismét elfogadtam, hogy az ő szabályai az érvényesek.

- A függönyt nem húzom el, hogy tudj még pihenni. Ígérem, sietek vissza! – zártam rá szobám ajtaját, hogy anyám se zavarhassa őt, a távollétemben. Ha nem ígértem volna meg neki, akkor sem jöttem volna haza később, hisz nem tudtam volna kivel elmenni. Aoin kívül nem volt más az életemben. Anyám lassan kezdett olyanná válni, mint Reita, ha szóba hoztam az egyetlen barátomat. Pedig rajta kívül mással nem tudtam megbeszélni gondjaimat. Ő nevetett velem a ritka pillanatokban, ő adott folyton tanácsokat. Ő volt az, aki oktatott, még ha ezt sokszor megalázva is tette, de tudom, hogy csak jót akart nekem.

- Olyan gyönyörű vagy – mondtam, haja fésülése közben. Mindig szerettem a hosszú, ébenfekete haját fésülni, melyre igényes volt, akárcsak a porcelán bőrére.

- Tudom, Uruha. Szeretsz, mert tökéletes vagyok. Ha nem lennék az, akkor nem akarnának elvenni tőled. Féltékenyek rád, ezért akarnak elvenni tőled. Azt hiszik, hogy mellettem ők is olyan szépek lehetnek. Ostobák, hisz emberek. Kouyou, ezt jól jegyezd meg: minden ember ostoba, mert a szépségért bármit megtennének, pedig aki szép, azt kiutálják. Nevetségesen szánalmasak vagytok.

- Én nem utállak.

- Persze, hisz nincs más választásod – kaptam meg ismét gúnyos mosolyát, melyet a tükörből láttam visszaverődni.

A munkával jól haladtam, mert Aoi folyton segített nekem, és engedte, hogy rajta kipróbálhassam az új ruháimat. Az ő segítsége hozzá méltóan, mindig is kőkemény kritika volt, teli lealázással, de tudtam, hogy ha valami megfelel, akkor abba senki sem kötött bele a cégnél. Az ottani kritikusok szavai, Aoihoz képest csak simogattak, míg az övéi olyanok voltak, mintha kést forgattak volna a szívemben. Élvezte, hogy fájdalmat és szenvedést okozhat nekem. Talán őt ez éltette, engem pedig a tökéletessége, mellyel már az első pillanatban megbabonázott, és folyamatosan fogvatartott. Ahogy a mondás is tartja: az éremnek két oldala van. Az ő kegyetlensége az én nyereségem, és az ő boldogsága. Ha én nem vagyok, ő unatkozik, ha ő nincs, akkor én csak egy szürke folt vagyok a világegyetemben.

- Holnap vendégek jönnek. A nővérem hazajön az unokahúgommal együtt. A héten lesz a születésnapja – osztottam meg vele a híreket vacsora után, nagy boldogan.

- Most mit kezdjek vele? – kérdezte érzéketlenül, a sötét szobában, az ablakpárkányon ülve.

- Nem tudom. Csak gondoltam megosztom veled. Mással úgy sem tudnám – sütöttem le szemeim, melyet ő nem láthatott, majd tekintetem megakadt érzéstelen arcán, mely még így is gyönyörű volt, főleg ahogy a holdfény megvilágította. Megint megbabonázott a szépségével. Ha akartam volna, akkor sem tudtam volna akarata ellen tiltakozni, melyben a külseje is nagy szerepet játszott. Valahogy nem zavart, hogy női ruhákat hordott férfi létére. Talán azért, mert ő is tudta, hogy ezzel csak még jobban maga köré tudja vonni az embereket. Túl jól ismerte mások gyengéit, és az ő erősségeit. Talán tényleg tökéletes volt. Túlságosan is tökéletes…

Nővéremék délután érkeztek meg hozzánk. Makoto, az unokahúgom, egész nap rajtam lógott, és neki is varrtam egy ruhát, ami nagyon tetszett neki.

- Hol voltál ma? – vont kérdőre este Aoi.

- Makotoval játszottam, és ruhát varrtam neki – válaszoltam a kislámpa fényében, ugyanis könyvet olvastam.

- Engem pedig el kell hanyagolni?! – kérdezősködött tovább, kissé sértődötten.

- Nem, sőt holnap egész nap veled leszek, mert nem dolgozom, és Makotoék pedig állatkertbe mennek.

- Most az egyszer megbocsájtok neked, de többet ilyen ne legyen! Megértetted?!

- Igen, és sajnálom.

- Lassan a sajnálom nem lesz már elég… - zárta le a témát, így álomra hajtottam a fejem.

Azt álmodtam, hogy szeretkeztünk. Engedte, hogy engedély nélkül érintsem, de amint lekerült róla a női ruha, minden nőiesség kiszállt belőle. Csak az akaratos, birtokolni vágyó férfi maradt belőle, aki ellen szintén nem tudtam védekezni. Titkon nem is akartam. Vágytam arra, hogy magáévá tegyen, úgy, ahogyan ő szereti. Vigyázott rám, de mégsem, kedves volt, s egyben akaratos. Élvezte, ahogyan alatta nyögök, ahogy egyre mélyebbre hatolt bennem. A nyögésem pedig sikoly formájában hagyták el ajkaimat, melyet örömmel fogadott, és egyre többet követelt belőlük, míg belém nem élvezett. Legalább most tekintettel volt rám, s átsegített engem is a túlpartra.

Reggel istenverte nagy merevedéssel ébredtem, amin Aoi jót nevetett. Legalább álmomban nem nevetett ki… Ráadásul most a fürdőben sem tudtam elintézni, így kénytelen voltam előtte mindezt megtenni, zavartól vöröslő arccal, ami számára öröm volt. Szerinte feldobtam a napját. Én nem így éreztem magam, így a beszélgetést is mellőztem vele a nap további részében. Főleg, hogy amikor visszagondoltam az álmomra, kénytelen voltam hideg vizes fürdőt alkalmazni, de szerinte szórakoztatóbb lett volna, ha telefonon folyton hívatnám magam, és azt a seggemben tárolnám, ha már vibrátort nem mertem magamnak venni. Igen, mert én mindig is ennyire szégyenlős voltam, hogy a sex shop közelébe sem mertem menni, pedig gondolatban rengetegszer eljátszottam a jelenetet, hogy nyugodtan bemegyek, és nyugodtan jövök ki. Csakhogy a valóságban mindig elöntött a félelem, mikor a bolt közelébe értem. Féltem, hogy megjegyzést tesznek rám vagy rosszallóan fognak rám nézni, esetleg ki is nevet az eladó.

Este Makoto beszámolt nekem az állatkerti látogatásáról, amit boldogan hallgattam a szobámban. Persze, mikor észrevette Aoit, egyből ő kapott figyelmet, és csak dicsérni tudta őt, hogy mennyire szép, amit ő meglepően jól tűrt, míg nővérem ki nem terelte a szobámból, hogy most már ideje aludnia.

Reggel korán keltem, hogy feldíszítsük a lakást lufikkal, és egyéb papír díszítőelemekkel. 

Délben érkeztek meg a barátai, akikkel elfogyasztották a kétemeletes tortát, majd élvezték a bohóc műsorait a kertben, amit még a nővérem is élvezett, majd megkértek rá, hogy vigyem haza pár barátnőjét, amit örömmel meg is tettem.

Hazaérve, a nappaliban megpillantom Aoit, a kanapén ülve.

- Hogy-hogy lejöttél? – kérdeztem csodálkozva.

- Az unokahúgod rángatott le, meg el kellett magam foglalnom valahogyan, ha már te – hangsúlyozta ki –, nem voltál itthon – jegyezte meg, majd leültem mellé, és ölembe ültettem, hogy megigazítsam haját, ami kicsit összekócolódott, és kiegyenesítettem a ruháját is.

- Aoi! – hallottam meg Makoto hangját. – Végre megtaláltalak! Azt hittem, máshol van. Már mindenhol kerestem – ragadta el tőlem, és kezdte el ölelgetni, s nálam ekkor szakadt el a cérna. – Ma velem alszol, ugye?

- Mégis mit képzelsz magadról?! – csaptam kezére, hogy hozzá ne érjen Aoihoz.

- Miért csináltad?! Aoi velem alszik! – ragadta meg az említett jobb karját, míg én a balt fogtam.

- Ő az enyém! Te sem veheted el őt, tőlem!

- Neked nincs is rá szükséged! – mondta, majd elkezdte rángatni a karját olyan erővel, hogy egy reccsenést hallottunk, mire eleresztette a karját, és elfutott.

- Aoi, jól vagy? – kérdeztem félve. – Ne haragudj, kérlek!

- Csak fogd be, te szerencsétlen, és rakd vissza a karom! Nem lehetsz ennyire nyomorult, hogy egy gyereket ne tudj kezelni!

Meghunyászkodtam előtte, majd felmentünk a szobába, ahol visszaraktam a karját, melyet egy újabb reccsenő hang követett.

- Most már jó? – Aggódtam érte, hogy nem jól csináltam, hisz féltem a haragjától.

- Szerencséd van. De ennyivel nem úszod meg a dolgot! Valamit valamiért! Meg kell, hogy büntesselek!

- Mit akarsz? Mivel tudnálak kiengesztelni? – Előre féltem válaszától, mert tudtam, hogy mennyire kegyetlen tud lenni ilyenkor, azonban rajta kívül másom nem volt, így nem akartam őt elveszíteni.

- Hozd ide a kis fruskát! Mutasd meg neki, hogy itt nem úgy mennek a dolgok, mint náluk! Ha most nem tanul, később sem fog. Azt akarom, hogy ő is érezze a fájdalmat! Kapd el, hozd ide, hadd bűnhődjön!

Nem volt más választásom, bementem hozzá, és kiszedtem őt az ágyából.

- Uruha, mit akarsz? – kérdezte álmosan, mire én kérdőn néztem Aoira.

- Használd az ollót! – utasított. – Ügyes fiú, és most cselekedj!

- De én… - tiltakoztam volna.

- Nincs de! Meg kell, hogy tedd! Nincs más választása, ahogy neked sem! Te is tudod, hogy bűnhődnie kell! –nézett rám a lehető legijesztőbben.

- Igazad van, bűnhődnie kell – motyogtam magam elé, majd magasba emeltem az ollót, és behunyt szemekkel a válla és nyaka közötti részbe szúrtam bele. Aztán kinyitottam a szemem, és csak álltam, néztem az ömlő vérét, hallgattam a sikítását, Aoi elégedett kacaját, majd a nővérem aggódó hangját.

- Anya, hívd a mentőket! – kiabálta, közben lányát próbálta nyugtatni, miközben velem üvöltözött, de Aoi nevetése mindent elnyomott.

Aznap este kerültem be a pszichiátriára. Egy hónapig voltam bent. A családom nem látogatott meg egyszer sem. Csak azt a hírt kaptam, hogy Makoto jól van. Ez az egy hónap alatt tudatosult bennem, hogy Aoi mindvégig egy porcelánbaba volt, aki annyira tökéletesre sikeredett, hogy az előző tulajdonosa is megőrült miatta. Ő öngyilkos lett. Én nem. Ha akkor nem megyek fel a padlásra, akkor minden másképp lett volna. Egy hete jöttem ki onnan, és Reita újra beszél velem. Remélem, visszakapom őt.

Ma már dolgozni is megyek, de már nem én vagyok az első számú divattervező, hanem egy Shiroyama Yuu nevű illető. Engem csak azért hívtak vissza, mert nem akarják, hogy a konkurencia a kezébe kaparintson, hisz a történtek ellenére még mindig jó vagyok a szakmámban, de már nem vagyok első számú. Ha úgy alakul, talán vissza tudom magam tornázni az elsővé. Ezekkel a gondolatokkal megyek be a céghez, ahol a recepciós hölgy közli, hogy melyik irodába kell mennem.

Mély levegőt veszek az ajtó előtt, majd bekopogok rajta.

- Jó napot, Takashima Kouyou vagyok, vagyis Uruha. Gondolom így ismer – mondom a nekem háttal álló, hosszú, fekete hajú alaknak.

- Jó napot, szerintem nyugodtan tegezzük egymást – fordul meg mosolyogva, az én szemeim pedig elkerekednek. Nem, ez nem lehet! Ilyen nincs!

- Aoi… - nyögöm félhangosan a baba nevét, aki megkeserítette az életem, és most itt áll előttem, mint élő ember.

- Nos igen, sokan így ismernek. Remélem, jól kijövünk majd egymással, Uruha - mosolyodik el úgy, ahogyan ő is tette azt. Miért? Miért én? Istenem, mondd, hogy ez az egész csak egy rossz álom!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.