22. rész

Reita POV

Már megint elvette, az eszem megáll! Még hogy szép a nózim… chh… Na persze. Nem ő született azzal az izével a fején. Áh, mindegy, minek idegesítem magam feleslegesen? Úgyse adja vissza. Na majd megszerzem tőle. Kaja után.

Amikor végeztem a kajálással, beslisszoltunk a szobába, öltözni. Ő azonnal leül az ágyra én meg az ajtót támasztom egy ideig, majd leülök mellé. Jól néz ki, komolyan. Csavarni lehetne a hajából a vizet. Ez kész. Ha megfázik, kinyírom.

- Most visszakaphatom? –nemlegesen bólintgat. –miért?
- Valamit valamiért. – nem játszunk ilyet, az istenért!
- Mire gondolsz? –ráncolom meg homlokom. Nem, nem és nem! A fene a nagy kíváncsiságomba…
- Nem tudom… mit adsz a kendődért? – és már vigyorog, kezében meg lóbálja előttem a kendőmet. Ó, hogy az a… Nyugi Akira, nyugi. Kap egy olyat, hogy sosem felejti el. Na de nem! Áhh, tök mindegy…

Adok egy gyors csókot ajkaira, és azonnal elhúzódok tőle. Sóvárogva és nagy szemeket meresztve néz rám, én meg kinyújtom a kezem. Hol kezemet, hol szemeimet nézi. Aztán elvigyorodik. Mi az, nem volt elég?

- Csak ennyit kapok a kendőért? Ez nem elég… - fogja meg kezem és egyet fordulva az ágyon kötök ki, természetesen alatta. Fülemhez hajol és beleszuszog. – mennyit ér neked a kendőd? –majd belenyal az előbb említett testrészembe, rajtam meg végigfut egy kellemesen bizsergető borzongás. Ha még tovább csinálja…

- R-Rukih… - nyögöm ajkaira, mert már rám ült. Oda, oda le. Ahj, ne csináld…

- Igen Rei-chan? – húzza vigyorra még jobban száját.

- Mi lenne… h-ha visszaadnád a kendőmet… és cserébe… majd este kapsz valamit? –súgom fülébe, mire rám néz, felhúzott szemöldökkel.

- És mire gondoltál? – kérdezi sejtelmesen búgó hangjával. Hátő, vannak tippjeim…

- Nem mondom meg. - vigyorgom képébe, mire elhúzza a száját, és leszáll rólam, és elkezdi törölgetni a haját. – most meg mi van? - lépek mögé, és fonom át derekát kezeimmel.

- Nincs semmi, nincs kendő. – fordul meg, és már lépne is el tőlem, mikor is megragadom állánál egyik, derekánál másik kezemmel, közel húzom magamhoz és olyan hévvel tapadok ajkaira, hogy még sosem. Közben megkeresem kezemmel övét, és kikapom egyből belőle a kendőmet. Háhá, meg van. Mondtam, hogy megszerzem…

- Rei… - susogja, miután elszakadok tőle, és felkötöm arcomra a legdrágább kincsemet. Persze a gitárom után a legdrágább kincsemet. Na jó, és Ruki után.

- Mehetünk akkor a próbára? – vigyorgom ismét, majd kapok egy suhintást fejemre, és elindul őfelsége kifele. Na mi az, nem tetszett, hogy elvettem a kendőm? De hát az, az enyém! Majd kiengesztelem… Emiatt úgysem haragudhat meg, csak játssza a nagy sértődött királylányt. Ilyenkor tök aranyos… és zabálnivaló. Kint megtalálom. Épp egy hajszárítóval hadakozik. Nem tudja, vagy nem akarja kicsavarni a zsinórból? Jó, segítek. Mellé lépek, elveszem kezéből azt a kütyüt, kitekerem a begabalyodott szálakat, amiket nem tudott kibontani, aztán visszaadom neki, ő meg csak pislog rám. Na most meg mi van?

Felhúzom egyik szemöldököm, mire bólint nemlegesen, bedugja a konnektorba az a szart, és szárítja a haját. Azt hiszem hosszú idő lesz, mire megyünk. Addig letelepedek a kanapéra.

- Chibi…

- Hm? – hallom halkan hangját. Rám pillant, jelenlegi munkája közben, nekem meg kedvem lenne nevetni. De kibírom, kibírom. Ugyanis a haja elöl úgy összevissza áll sehogyan, a rasztákat meg szárítja épp. Jó lenne, ha ellátogatna a fodrászhoz. Ja, meg nekem is. Kezd lenőni a szőke a hajamból. Majd megejtjük holnap.

- Szeretlek. – küldtem egy szívdöglesztő mosolyt, mire elpirult, de csak halványan, aztán szájával egy „én is”-t formált, majd tovább küzdött a hajával.

Nem tudom mennyi ideje szárítkozott már, de pihentettem addig a szemeim. Jó duma… Elaludtam, na. De csak egy kis időre zártam le szemeim, erre tessék! Már mindegy, mert valaki ficánkol az ölemben. Igen, ülve vagyok, csak a fejem a kanapé háttámláján van. Érzek valamit, valami puhát. A számon. Egy szájat? He? – nyitom ki szemeim, mire egy csukott szemű Rukival találom magam szemben. Oké, meglesz, amit szeretnél drágám. Én is lehunyom szemeim, majd nyelvemmel végignyalok alsóajkán, és szinte azonnal kinyitja a száját, hogy bemehessen a nyelvem. De még mielőtt igen belefeledkeznénk egymásba –utalok arra, hogy már a seggét markolászom – elszakítom tőle magam. Pislog egy ideg rám, majd édesen belepi egy halvány pír az arcát, mert még mindig fogom a formás hátsóját. Leszállítom magamról, álló helyzetben kap egy puszit a homlokára, majd érdeklődve figyel.

- Na akkor megyünk Rei-baba? –oké, eddig voltál aranyos meg édes. Átváltoztál gonosz Reita kínzó Rukivá. Jegyeztem, te kis gonosz.

Igen gyanánt csak megingatom a fejem, és egymás kezét összekulcsolva fogva megyünk, ki és le, majd be. Na érthetően: megyünk ki a lakásból, le a kocsihoz és be a PSC-hez. Érthető? Igen? Na azért.

Hamar odaértünk, de a nagy meglepetés az egészbe az volt, hogy utolsók voltunk. Hát mi az isten van? Megbolondultam? Uruha előttem ért be? Na jó, ez érdekes. Mindegy.

Kiszabadultam Ruki kezeiből, és mentem volna a drága fotelhoz, leülni, erre nem megszakítottak eközben? Elkapta egy kéz az enyémet, és megfordított.

- Nem ülünk, le Rei-chan, próbálunk! –oké Ruki. Ezt is jegyeztem.

- Pff… - nyugtáztam ennyivel, majd elvonszoltam a seggem a gitáromhoz. Felvettem, és adtam rá egy csókot, mire nagy vizslató szemeket kaptam Rukitól. – Mi van? –kérdeztem gúnyosan. Ha már ő bunkó, ne csak én ne legyek az. Erre nem válaszolt, csak elfordította a fejét. Jah, így? Akkor tőlem se várj mást. Egymástól elfordulva álltunk egymás mellett. Érdekes póz.

- Öhm, izéé… - szólt Aoi.

- Mi van? - rivallt rá Chibi. Na most meg mi a baja?

- Akkor próbálunk? – kérdezte halkan Kai-chan. Szegény, mintha megijedt volna Rukitól. El is hiszem.

- Ideje lenne… - mormogtam magam elé, de csak meghallotta.

- Mi a bajod? – fordult be a látószögembe Chibi.

- Nekem? Semmi az égadta világon. Neked mi a bajod? –ismét csak úgy csöpögött a gúnytól a kérdésem. Nem értem mi van.

- Még hogy nincs bajod… na persze… - ne így beszélj hozzám Chibi… légy szíves.

- Jó, nekem ebből elegem van. –vágtam le a gitárom, és dobtam le magam a kanapéra, és elhelyezkedtem rajta kényelmesen és lazán. Kezeimet magam előtt összefontam, és az ablakon bámultam kifele. Még hallottam egy kis pusmogást, majd mikor odanéztem feléjük, csak Ruru-t, Aoi-t és Kai-t láttam. Ruki? Hol va… Bassza meg! Éreztem, amint legördül arcomról a kendőm, és eltűnik mögöttem. Hogy az a…! Hátranéztem és egy –halál komolyan mondom, fütyörésző – Chibit láttam amint elslisszol a kanapé mögül, egyenesen a velem szemben lévő fotelig, és leül rá. Aztán rám pillant, és angyalian vigyorog. És ekkor jut abba a nagyon pici agyamba, hogy nincs semmi az orrom előtt! A kurva életbe, komolyan… Azonnal odakapom orrom elé tenyerem, és próbálom nagyon eltakarni. Már szinte látom is Ruru feje fölött a villanykörtét, amint felénk közeledik. Kai és Aoi is közelebb jön, majd Kai helyet foglal mellettem, Aoi pedig kezével nekitámaszkodik a fotel háttámlájára, amiben Pöttömke ül. Ruru csak egyre jobban belemerül gondolatába, mire felkiált egy „megvan!” kijelentéssel, és nagyon méregeti Ruki-t. Az meg csak pislog rá, hogy mi van.

- Nem felejtettetek el valamit? –vonja fel a szemöldökét, és kezd dobolni a lábával.

- Mit? –teszem az értetlent. Én tényleg nem tudom, hogy mi van…

- Egy bizonyos június 9-ről se jut eszetekbe semmi? Ha? –és már le is esik a tantusz. Bakker, szülinap!

- Hát… tulajdonképpen én úgy gondoltam, hogy… - kezd bele Chibi. – egybe tartanánk Kai-éval… - erre Uruha még jobban szuggerálja őt, aztán rám néz és egy gonosz mosolyt látok átszaladni az arcán. Engem hagyj ki mindenből!

- Oké, elfelejtem nektek, hogy elfelejtettetek – fent hagyta a hangsúlyt, ez nem jó… - cserébe akkor… csak egy valamit kérek. – és már vigyorog, már vigyorog. Ez nem lesz jó.

- És mit? –csúszik ki számon, egy elfojtott hanggal, mert ugye az arcom előtt van a tenyerem.

- Meg akarom nézni Reita orrát! –jelenti ki, nekem meg leesik az állam. De nem betű szerint értve.

- Mi van? – na megint elszóltam magam. Rám nézett, még közelebb jött.

- Na, Rei-chan… csak ezt a kis dolgot szeretném… különben dupla ajándékokat kérek Kai szülinapján. - kezdi nyálasan, majd arrébb tessékeli Kai-t, és leül oda mellém. Nem tetszik nekem ez a nézés… Ruki-ra pillantok, aki szintén vigyorog rám. A fene, mi a picsát csináljak?

Időm sincs ezen rágódni, mert keze már az enyémen van, és épp fejtené le rólam, de ekkor észreveszem, hogy Ruki megint nincs a helyén. Hát most meg hova lett? Ölelő karok. Ölelő karok? Azok, és a nyakam körül! Basszus, a szívbajt hozta rám – fordulok hátra – Chibi. Huhh, szerencsére. Arrébb tessékeli rólam Ruru kezeit, aki megilletődve néz rá, majd rám. Leszedi orrom elől kezem, így ő takarja kezeivel. Utána meg megszólal.

- Csakis én láthatom Reita orrát, szóval Ruru-chan… dupla ajándékokat kapsz. – vigyorog rá, az meg eltátja a száját, majdnem.

- Na de… mi az, hogy csak te láthatod? Ez nem ér. – kezdi a hisztit Uruha drága. Ruki csak vigyorog rá, majd megpuszilja arcom, és visszaköti rám a kendőm. Na de kérem! Chh, szerencséje. Miután helyet foglalt ő is mellettem, közben Ruru felkelt, küldtem felé egy olyan ezért-még-otthon-számolunk pillantást, majd összecsapta tenyereit, és visszaparancsolt a helyünkre, és kijelentette, hogy ma „csak” 2 órás lesz a próba. Marha jó.
 

Ruki POV

Ruru rácuppant az én drágám orrára… És rájött, hogy elfelejtettük… Ha róla van szó, akkor vág az agya… ez nem ér! Na de mindegy. Úgy gondolom, jobb lenne kimenteni Reit ebből a helyzetből, mert ha továbbra is csak itt ülök, és vigyorgok, akkor megharagszik.
Mikor odamegyek, adok egy puszikát orrára, és ráteszem a kendőjét, Uruhát meg lekoptatom… Kicsit gonoszan néz rám Rei, de remélem nem vészes… annyira… valami tuti van… csak ne rágjon be!

Lassan vége lehetne a próbának… Haza akarok menni. Reitázni akarok nagyon gyorsan. Fújjam le idő előtt a próbát? Nem… az túl feltűnő lenne. És a gyakorlás senkinek sem árt. Vagyis de… jelen esetben nekem. De nem számít ám… már csak fél óra!

De annyira idegesítő, hogy rám se néz. Miért? Most olyan rossz a hangulat… Remélem nincs semmi baja. Olyan rég mondtam neki, hogy szeretem. Mármint, ma mondtam, de ő kezdte… és amúgy is, olyan bunkó voltam vele ma. Elvárnám tőle, hogy tegye azt, amit én akarok, hogy lesse minden kívánságom, és amit én akarok, az legyen is úgy. Persze az ő kéréseinek, vágyainak sose engedek. A filmért is könyörögnie kellett. Pedig simán nézhetnék vele filmet… Max nem nézek oda.

Ha meg valami nem úgy van, ahogy én akarom, akkor nyafogok, hisztizek, megsértődök, toporzékolok, meg mindent bevetek, csak legyen minden az én kívánságom szent. De én ezen nem tudok változtatni, pedig szeretnék. Makacs vagyok, önfejű, meg önző is, de mégis aranyos… szerinte. Hisz ő mondta. Komolyan, hogy tud szeretni egy ilyen embert, mint én? Olyan bunkó vagyok vele néha… Mit néha? Legtöbbször.

- Hahó, Ruki! –hallom meg Uruha hangját.

- Mi van? –nézek rá megszeppenve.

- Már rég nem énekelsz, mi a gond? –mi? Nem énekeltem? Annyira elgondolkoztam, hogy énekelni is elfelejtettem? Még az a szerencse, hogy nem mondtam hangosan ki a gondolataimat, itt mindenki előtt. Az tök égő lenne.

- Semmi gond, csak elgondolkoztam. –motyogom, majd Reitára nézek, aki eddig bámult, de mikor ránéztem, elkapta a fejét. Na most tényleg haragszik? Ne már!

- Abbahagyjuk? –néz rám nagy szemekkel Aoi.

- Hát… -kezdek el játszani ujjaimmal. Nem akarom, hogy miattam abba kelljen hagyni, meg, hogy azt higgyék, hogy potyára hívtam ide őket, de akkor is jó lenne befejezni. Mert ha ez így megy tovább, megőrülök. Reitát akarom, de haragszik, legalábbis úgy tűnik.

- Oké. –sóhajt egy nagyot Aoi. –szerintem mára ennyi elég lesz.

- Bocsánat… -motyogom, mire csak mosolyogva megborzolja hajamat, és összepakolnak. Én is összepakolok, majd megyek ki az ajtó elé, és várom Reit. Mikor kijön, rám sem néz. Oké, majd megbeszéljük hazafele, csak otthon…

Mire ezt végigmondom magamban, már nem is látom a folyosón. Futok a lift felé, azért ennyire nem haragudhat, hogy meg sem vár… Mind az öten nagyon kussolunk a liftben, Aoi furcsán figyel minket, én meg nagy szemeket meresztek, hol rá, hol Reire. Azért ennyire csak nem rágott be rám. Meghúzogatom kezén ruháját, hogy figyeljen azért rám is, de csak elhessegeti a kezem. Oké, jegyeztem. Ezután már nem is próbálkozok, csak követem a parkolóban, majd beülök mellé az autóban. Legalább nem hagy itt. Ennek azért örülök.

Meglepődöm, mert az útja nem magához visz. De nem is felém. Hova megy? Csak nézem, miközben vezet, de ő meg sem szólal, rám sem néz, meg semmi. Olyan, mint egy élő halott.

- Rei, hova megyünk? –kérdem halkan.
- Fodrászhoz. –mondja egyszerűen. Oké, ezt azért díjazom, mert már rám férne a változás, el akarom tüntetni a rasztákat, meg be akarom festetni teljesen barnára a hajam. Rá is ráfér, mert kicsit lenőtt már a haja, de attól még hozzám szólhatna. Ennyire csak nem vagyok ronda, hogy még rám se néz. Vagy tudom is én mi a baja…

- Oké… -motyogom kis idő után, és már meg is érkeztünk.

Bemegyünk az üzletbe, és leültetnek minket egy-egy székbe, majd megkérdik, hogy milyen hajat szeretnénk. Mondom a csajnak, hogy fesse be barnára, meg vegye le a műrasztát. Ezt én is meg tudnám csinálni, de ha már itt vagyunk…

Elém rak egy színskálát, én meg csak bámulok, hogy mi van, mikor leesik, meg mondja is, hogy válasszak nekem megfelelő színt, hogy milyet szeretnék. Rábökök egy világosabbra, aztán kussolok.

Reitára nézek, aki nagyon jól elvan a fodrász csajjal, és ez nagyon is zavar. Vigyorognak, röhögnek, meg minden. Kezdek féltékeny lenni.

Lassan elkezdenek dolgozni a hajamon, én meg folyamatosan csak Reitát és a fodrászcsajt lesem.

Már szétültem a seggem, mire végzünk, és nekem aztán tejesen mindegy, hogy milyen lett a fejem, csak menjünk már haza!

Hamar haza is érünk, mikor korog a gyomrom. Gyorsan összecsapok valami kaját. Nem hiszem el, hogy minden megakadályoz a beszélgetésben. Reita a konyha előtt megy el.
- Rei, gyere ide. –kérem, de nem, csak bemegy a szobába. Miért csinálja? Csináltam ám neki is kaját.

Gyorsan magamba pakolom az adagom, és bemegyek a szobába, Reita után. Az ágyon fekszik, és néz rám. Felmászok mellé az ágyra, és lábaimra ülök.

- Rei… kész a kaja. –mondom halkan, és várom a reakciót, például, hogy rohanjon a konyhába, korgó hassal, vagy hasonló, de nem ez történik.

- Nem kérek. –mondja egyhangúan. Nem értem. Elszomorít.
- Miért? Biztos éhes vagy… ma még nem ettél semmi normális kaját. –próbálom rávenni, de úgy tűnik, nem érdekli.

- Nem vagyok éhes. –Oké, akkor majd félre teszem, bár ezt nehéz elhinni.
- Akkor nézzük meg a filmet, amit szerettél volna. –talán erre felcsillan a szeme.

- Nem Sabu-chant akartad sétáltatni? –kérdi gúnyosan, én meg nagy levegőt veszek. Nem akar velem lenni… de miért? Többet nem is nyúlok a kendőjéhez!
- Sabu-chan ráér… -motyogom neki.
- Pedig eddig mindennél fontosabb volt. –ez nem igaz… Ezt már nem bírom! Miért ilyen velem? Rájött az öt perc?
- Rei ne csináld ezt velem, kérlek! Megértem, ha haragszol, de ez már nekem is sok! Ennyire csak nem bántottalak meg! –kicsit kikeltem magamból. Látom, hogy megdöbben, majd felül, és csak néz rám nagy szemekkel. Fejem tenyereimbe hajtom, és elengedek egy könnycseppet a szememből. Annyira rosszul esik, amit csinál.
- Ruki… -hallom meg hangját, mire én felkapom a fejem, hogy ránézzek, remélve, hogy mond valamit, de csak hallgat. Megfogom pólóját, nyakánál, és fejemet mellkasának döntöm. Sírni kezdek.

- Én tudom, hogy nem vagyok könnyű eset! Önző vagyok, önfejű, makacs, akaratos, idegesítő, bunkó, és néha talán irigy is… Elkényeztetett kis dög vagyok, aki mindig csak a saját érdekeit nézi… Nem is értem, hogy lehet szeretni, egy olyan embert, mint én… -jegyzem meg extra halkan. -Próbálok megváltozni, hidd el, de nem könnyű! Mindig azt bántom, akit szeretek. Nem tudom miért, de elmarom magam mellől az embereket. De… én szeretlek, és… és nem akarlak elveszíteni a hülyeségeim miatt… -a végét már halkan mondtam. Most aztán mindent elmondtam neki, ami bántott. Azt hiszem, mindent…
Érzem, hogy átölel, én meg csak értetlenül nézek magam elé.

- Tudom, hogy sok mindent megkapok, ellentétbe veled, mert én sose engedek neked… Na jó, talán néha mégis, de nagyon ritkán. Ha olyan hülye lennék, mint ma, akkor kérlek, csapj rá a kezemre, verj meg, vagy bármi, csak akadályozz meg ebben! –nézek fel rá könnyes szemeimmel, és látom arcán a megdöbbenést…
- Ne haragudj… nem akartam, hogy így kiborulj. Sosem gondoltam volna, hogy így el lehet keseríteni téged. –mondja, közben pedig letörli könnyeimet… fura, hogy pont ő kér bocsánatot. –én is szeretlek kicsikém. –teszi még hozzá, ezután pedig újra átölel. Bújok hozzá, mint egy kiscica. Pár perc múlva ad egy puszit arcomra, és elhúzódik.

- Akkor… nem haragszol? –teszem fel neki a kérdést, ami jelenleg legjobban foglalkoztat.
- Dehogy… -erre egy hatalmas kő esik le a szívemről.
- Jajj, de jó… én… hülye voltam. –hajtom le fejem, kezeim még mindig pólóját fogják.
- Ez nem igaz… te mindig aranyos vagy. –ismét felemelem fejem, és látom, hogy mosolyog. Hogy tud ennyire kedves lenni?
- Szeretlek… -suttogom neki, miközben egyre közelebb hajolok szájához, hogy aztán megcsókoljam. Sokáig kóstolgatjuk egymást, aztán mikor szétválnak ajkaink, kipattanok az ágyból, és húzom be a konyhába.
- Éhes vagy? –kérdem mosolyogva.
- Aha. –oké, akkor eléd teszem az ételt drága, és tessék nekiállni, enni.
Amíg eszik, én csak nézem, végig mosolyogva. Nem tudom, ő hogy van vele, de én nagyon utálom, ha néznek. Nem gond… ha zavarta volna, akkor már rám szólt volna…
Mikor végez, én gyorsan elmosogatok, ő meg addig előkeresi a filmet, és berakja a lejátszóba. Kihozom a takaróm, mert kicsit fázok, aztán átveszem a pizsim, mert a ruhám már kényelmetlen itthon, és a film után úgyis alszunk. Reggel meg majd fürdünk. Ő is átvedlett. Oké, akkor most jöjjön a film. Leül a kanapéra, én meg az ölébe ülök, és úgy helyezkedek, hogy lásson is tőlem valamit, aztán magunkra húzom a takarót, és ő elindítja a filmet…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.