7. rész

Ruki POV:

Mivel itt a karácsonyi szünet és minden barátom haza ment – még a tanárok többsége is – így bátorkodtam felvinni a pici kutyát a szobámba. Kyo vagy két hétig nem jelentkezett. Esküszöm, kezd hiányozni. Eldőlök az ágyon, majd hunyom be a szemem és próbálok pihenni. Drága kutyuska ezt persze nem akarja hagyni, mert felugrik az ágyra, majd a mellkasomra fekszik és alszik el. Ezen a tettén elmosolyodom, majd én is visszahunyom a szemem és alszom. Az álmom nagyon valóságos és hatással is van rám. Kyoval álmodok, de olyat! Lihegve, izzadva riadok fel. Próbálom testem megnyugtatni. Az álmom eleje nagyon is kellemes volt, de a végén Kyo meg akart ölni, megjelent egy fekete hajú férfi, aki rám vigyorgott és közölte, hogy ő az apám, a fő döntés rajtam áll. Az angyalokat vagy a démonokat választom-e. Hiába mondtam, hogy én angyal vagyok, őket választom. Nem leszek olyan, mint az apám. Erre ő csak nevetett és közölte, hogy a szerelem erősebb, mint a vér…De én nem vagyok szerelmes senkibe. Vagy mégis? – dülled ki a szemem. Hisz Ő démon, én angyal... Meg ott a kis bökkenő, hogy folyton megéget, ha hozzám ér. Igy nem igazán lehetnénk együtt…. Miért érzem, hogy ennek az álomnak több a jelentése mint egy átlagos álomnak?

Kyo POV:

- Azt hittem megölöm, ott helyben kitekerem a nyakát és kitépem a kurva végtagjait - morgolódom Die-nak az asztalra csapva.

- Miért nem tetted meg? - húzza fel a szemöldökét, hátradőlve az egyik kényelmes, karfás fotelben.
- Nem lehet, még nem - túrom hátra hajamat, majd próbálok lenyugodni.
- Nem értek semmit. Elmondanád miért nem? Ki ez? Ránézek, ő érdeklődve és kíváncsian méreget. Azt hittem, már elmondtam neki. Mély levegővel, türelmetlen hanglejtéssel neki kezdek a regélésnek.
- Van egy srác a túloldalon, az ő apja Toshiya. Tudod-ki-Toshiya, egy undoritó, elfajzott korcs. A démonok legfattyúbbika. Na, most keresi a fiát, fogalmam sincs, miért, de tudnom kell. Meg akarom állítani, ha megtalálja és rábeszéli, hogy csatlakozzon hozzá, abból nagy bajok lehetnek.
- Nem vágom, miért olyan nagy szám ez a kölyök - rántja meg vállait.
- Die, ő nefilim. Az anyja ember volt, az apja meg - nagy szerencsétlenségére - ez az alak, aki kitaszított lett. Nem tartozik se közéjük, se közénk. Rukin látszik, hogy könnyen félrevezethető, és ha Toshiyának sikerül belevinnie a mocskos dolgaiba, ő is így végzi.
- Értem - áll fel. - Ennyire erős az a gyerek? Ha Toshiya oldalára állna, még téged is elintézne? - néz rám teljesen komoly tekintettel. Gondolkodás nélkül vágom rá a választ, hiszen ez sajnos a színtiszta igazság.
- Igen... De erről még ő maga sem tud - gondolok vissza az ártatlan pislogására. Ha engem, Kyót, így a közelébe enged, Toshiya gonoszságát sem fogja észrevenni. A többi angyal nem viseli el a démonok szagát, de őt egyszer sem láttam fintorogni. Ez csak annyit jelenthet, hogy talán benne is rejtőzik egy kis ördögi, amit az apjától örökölt - temetem arcomat tenyerembe. Egy kis rosszaság, ami csak arra vár, hogy Toshiya felszabadítsa.
Lehet, hogy beszélnem kéne Gackttal - gondolok bele, majd úgy döntök elindulok hozzá. Akármennyire is utálom, és gyűlölök egyezkedni, ebben a helyzetben nem lehetek önfejű. Legalábbis, Die tekintete ezt sugározza... Ráadásul ez az iskola egy, két részre osztva. Ezt a problémbát rá is át kell hárítanom. Utam végül mégsem hozza vezet, gondolom nem kell mondanom, kihez - lesek be az erkélyajtón. Az ágyon alszik, valami van a hasán - hajolok közelebb. Egy kutya? Ch... Legalább nincs egyedül, angyalt nem sokat láttam.

Karácsonyra mindenki hazament, de mit gondolok ő hova ment volna? Nincs otthona. Viszont már eltelt pár hét, így hamarosan visszajönnek. Ki kell használnom az időt, amit kettesben tölthetünk - vigyorodom el, és lassan kinyitom az üvegajtót, de ahogy becsukom magam után, pechemre a dög felébred, leugrik róla és rögtön ugatni kezd, amire Ruki is felkel. Csodálatos - nézek komoran a dögre, mire befut az ágy alá.

- Mit keresel itt? - pattan fel a törpe, és egyből kiszúrom, hogy elpirult a kis pofikája. Mi a fene?
- Látógatóba jöttem. Nem is örülsz? - tárom szét karjaim meglepődést színlelve.
- Miért kéne örülnöm? - fújja fel arcát, majd karba tett kézzel lehuppan az ágyára.
- Nekem csak örülni lehet - húzom el az egyik íróasztal elől a széket és leülök rá. Ezt nagy szemekkel nézi végig, nehezen fogom vissza magam, hogy ne röhögjem ki ezt a tekintetet. - Mi újság? - váltok csevegő hangra, de csak néz és néz, végül azért válaszol is.
- Se-semmi - mondja, majd megrázza a fejét - Miért jársz ide folyton? Nem értem! Ráadásul hatalmas bajba kerülhetek, ha valaki megtudja ezt, főleg, ha Gackt-sama. - Hadar, össze-vissza kapálózik. Egy pillanatra megfortdul a fejembem, hogy befogom a száját, de időben eszembe jut, hogy eléggé megperzselném... Így ülök tovább csendben, amíg meg nem unom, hogy nem értem egy szavát se.
- Jó a társaságod - állítom le egy egyszerű mondattal.
- De te...
- Én mi? - hajolok előre a térdeimre támaszkodva.
- Te démon vagy - hajtja le fejét, és esküdni mernék, hogy szomorúságot láttam a barna, nagy szemeiben.
- Nem tűnik úgy, mintha zavarna, vagy félnél tőlem.
- Nem félek, de igen is zavar! - csattan fel, mire az ágy alól egy hangos 'vau' hallatszik, majd a következő momentumban nyílik a szobaajtó, és nem más néz ránk meglepődött, letaglózótt és mindemellett szikrázó tekintettel, mint...

- Gackt-sama! - pattan fel Ruki kezeit a szája elé kapva a hangos meglepődés után. Ő először rá, aztán rám néz kérdő tekintettel? - Mi van? - állok fel lassacskán.
- Mit keresel itt?! - kiabál rám, mire védekezőleg magam elé emelem a karjaimat.
- Téged - vonok vállat.
- Takanori szobájában? - mormog bosszúsan, összeszorított fogakkal. Na ezek után, biztos, hogy mehet gyónni, gondolom nem mindennapi jelzőkkel illet magában.
- Eltévedtem - vigyorodom el. - Kint megvárlak. Viszlát, Ruki! - nézek a törpére, aki kétségbeesetten pislog Kisétálok, hallom még ahogy Gackt közli Rukival, hogy később visszajön, aztán csatlakozik hozzám a folyosón

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.