Riku POV

Ah…mh – ne tessék félre érteni, nem pettinggel kezdem ezt a hétfői napot, hanem azzal, hogy hallgatom az íróasztal zenélését.

Állj! Mióta zenél az íróasztalom? Ja, csak a telefon. Ideje lenne felkelni, mert kezdődik az iskola. Ezt úgy mondtam mintha várnám, beteg lehetek. Kinyomom a telefont, aztán nagy nehezen feltápászkodom, de még nem bújok ki a meleg takaró alól. Szuper, hogy hatalmas – amennyire egy egyszemélyes ágy hatalmas lehet -, és szuper, hogy kényelmes, de irritáló, amikor ahelyett, hogy benne ébrednék, mellette ébredek. Azért kíváncsi lennék, hogyan estem le.

Zuhany megvolt, öltözés megvolt.

Amúgy Riku vagyok, tizenhat éves, szőke hajú, barna szemű, de néha kontaktlencsét hordok, mivel nem szeretek átlagos lenni. Szeretek kitűnni. Gimnáziumba járok, és kollégista vagyok Az egyik legjobb barátom, Kisaki is, de szerencsére nem kerültünk egy szobába. Ennek nagyon tudok örülni, hogy nem látom minden egyes nap még reggel is, mivel azért a túlfokozott perverziója néha már-már ijesztő, de ettől eltekintve nagyon bírom.

Azt hiszem, fogat nem mosok, mivel a gyomrom jókor jelzett. Nem szeretek reggel kajálni, de ha korog a gyomrom, nem bírom megállni, hogy ne egyek. Ilyenkor kicsit megijedek magamtól.

Ennyit a kajáról, a büfé nincs nyitva. Nagyon örülök, most hallgathatom, hogy a gyomrom egész nap dumál.

Azt hiszem, még meg kéne keresni Kai-t, hogy adjon valami ehetőt. Köztudott, hogy ő tud főzni. Furcsa, egy srác, kicsit lányos is, jobban belegondolva. Sok elsős jött állítólag, ő mesélte. De majd megkérdezem Aoi-t is, aki szintén most velünk jár egy tagozatba. Régóta ismerem, és mivel én is, meg Kisaki is ide járunk, ő is ide akart feltétlenül, bár a szülei nem nagyon engedték neki, mégis beleegyeztek a végén.

A kolesz előtt már elég sokan vannak, de hol az a barom Kisaki? – nézek körül. Sehol sem látom, lehet, hogy az újakat terrorizálja. Épp még a szememmel keresgélem, mikor valaki megragadja a derekam, de érted, olyan váratlanul, hogy hirtelen azt sem tudom hova szarjak. Öcsém, ki ez a…

- Kisaki… - gondolhattam volna.

- Hát gondolom engem – így Aoi.

Elől elindulnak a srácok, így mi is megyünk valahol, valamelyik kis kupacban sétálva szép lassan. Nem kell sietni, viszont azért nem kéne ilyen csigalassúsággal mennünk.

- Szerintetek milyenek az új törpék? – kérdezi Kisaki, Aoi meg mérgesen néz rá.

- Én új szobatársat kaptam, és ő egy elsős, és elég rendes – közli mosolyogva. – Igaz, eddig csak köszöntünk egymásnak, hogy „szia” és elég félénknek is tűnt, mivel tök halkan köszönt – most meg elgondolkodva beszél. - De amúgy tiszta cuki! – most meg vigyorog. Nagyon bírom a másodpercenkénti hangulatváltozásait.

- Most, hogy mondod lehet, hogy én is, de még nem találkoztam vele, mivel azt hiszem ő tegnap jött be én meg tegnapelőtt… és igazából én azóta, fel sem keltem az ágyból, most meg reggelre nem volt már a szobában – közlöm én. De tényleg, ki lehet, az én szobatársam? Azért tuti hamar kelhetett, mert hát na, én hétkor szoktam… Élénk egyed lehet.

- Ne, ez nem ér! – nyafog Kisaki. Mi a baja már megint?

- Miért is? – kérdezem.

- Hát, mert ti szórakozhattok velük, én meg nem… tökre nem ér! – miért értek én mást, a „szórakozhattok” jelző hallatán? A fantáziám kezd Kisakiéhoz hasonlítani… kevesebbet kéne vele lógnom… nem hiszem, hogy nem menne.

- Tedd arrébb a pedofíliád –s zép volt Aoi, jobbat nem is mondhattam volna. Ez barom meg most tiszta vörös. Szinte sajnálom. Igazából nem, röhögnöm kell, de visszatartom, mert gyilkosan méreget. De miért engem? A feketeség szólt be, hé!

Na, jó nem bírom – Aoival egyszerre törünk ki hangos nevetésben, és páran meg is néznek ezért. Faszomat se érdekli, nem bírtam már.

Aminek öldöklő tekinteteket vágott Kisaki, még rátett, és jobban nevettünk. Szegényke. Nem érdekel, hehe. Ő is szokott rajtam röhögni, mikor eszek, mert szerinte meg sem rágom az ételt csak nyelem. Tehetek én róla, hogy gyorsan eszek? Nem. Vagy de… Na, nem téma, mindegy.

Az első óra unalmasan telt, majdnem elaludtam rajta, komolyan mondom… Kisaki lett a padtársam, nagyon örülök, még órán is hallgathatom a hülyeségeit.

Az ünnepély szintén tök unalmas volt, a szokásos dumát ismét végighallgattam, minden év elején ezt mondja az igazgató, már a könyökömön jön ki. Betanulhatna valami új szöveget is… Kisaki meg Aoi is unta, ahogy észrevettem, de nem baj… elvoltunk azért itt hátul, a sor végén. Néha ránk szóltak, akkor pár percig nyugi volt, de újrakezdtük a dumálást, meg a hülyeséget.

Bumm.

Ez meg mi volt?

Nyitom az ajtót, erre az bummol. Oké, ez értelmes volt, de na. Bummolt, és kész. Lenézek, erre látok egy csomó könyvet. Neki mentek a könyvek az ajtónak? Most, komolyan, agyamra ment a sétálás, azért én is tudok okos lenni ám, na, ez látszik

Jaj, hopp. Á, ez egy csaj… vagy izé fiú, szerintem. Igen!

- Bocsi – mondom neki kedvesen, majd leguggolok és nekiállok összeszedni a könyveit. Hát, ha már miattam dobta el ezt a sok millió könyvet, akkor már segítek neki, azért annyira bunkó nem vagyok, oké?

- Semmi baj, de hagyd csak… - mondja, és elkezdi ő is szedegetni a könyveket a földről.

- Riku, ez most fiú vagy lány? Amúgy is hagyd már… - morogja Kisaki, aki úgy tűnik már eltette a könyveket és ide ért mögém. Na, de most meg mi baja? Csak segítek, ember.

- Kisaki, ráérünk. –mondom neki, miközben felállok kezemben a könyvekkel, majd visszanézek a barnahajúra. –hol van a termed? –kérdezem.

- A folyosó végén. –motyogja. Most tényleg motyogott? Ez aranyos. De komolyan, szokatlan, hogy ezt mondom, de az és kész. Elindulunk a terme felé, Kisaki is követ, tök kussban, elég érdekes fejjel. Na jó, mindegy, az enyém is az lehet, mert csak vigyorgok –köszi.

- Nincs mit. –felelem, majd elindulok a morcoskával kifelé. Nem értem mi baja, az a srác tökre aranyos volt, mi is volt a neve?.. Ahw… nem mondta. Meg kellet volna kérdeznem. Na, majd legközelebb, már ha találkozok még vele… pff…

- Ez a törpe meg ki lehetett? – kérdezi fintorogva Kisaki. Na, mond már, ha te nem, akkor én honnan tudjam? Ismétlem, idióta a szentem, nem gondolkozik, de tök nyolc, nem veszi észre.

- Mit tudom én – felelem, és ezzel a témát lezártnak tekintjük, startolunk inkább a termünk felé, hogy a tancsinéni lediktálja az órarendet meg minden. Hú, de várom azokat az izgalmas órákat, te –sóhajtom.

Azért remélem, azzal a sráccal meg még találkozok, most nem azért de érdekel, ki ez. Biztosan elsős volt, most látom először. Még ha nem is szoktam mindenkivel beszélni itt a suliban, azért azt tudom, kik járnak ide… igaz a nevüket nem tudom.

De ez tök mindegy.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.