9. rész

  2015.08.26. 18:56

Ruki POV

 

Kyót pár napig nem is láttam. Közben a diákok is visszatértek. 

 

Ruru a nyakamba ugrik amikor meglát. 

- Te, Ruki, mi ez a szag?

- Nem tudom, mire gondolsz.

- Olyan mintha a Pokolban lennénk, a démonoknak van ilyen szaga - Ó. Hoppá, Kyo... Na mindegy, Rurunak nem kell tudnia, hogy itt járt. Tuti, hogy kiakadna. 

 

Angyal létemre bejön nekem a Pokol ura . Hé, Takanori, kuss legyen, ne ismerd be magadnak! Hogy fognád be, te kis hangocska! Kezdek hivatalosan  is meghülyülni.

 

- Ruki! Itt vagy? Uruha hívja Rukit! 

- Bocsi, Ruru. Mit mondtál?

- Gondoltam, sétálhatnánk. Holnaptól kezdődik az iskola. Had töltsek már a legjobb barátommal egy kis időt. 

- Na, akkor sétálgassunk - karolok belé, majd járkálunk a suli területén. A sok nephilim-gyereket most hozzák vissza az apjuk. Ilyenkor szomorodom el, hogy engem nem akart, ezért is taszították ki. 

- Ruki, minden rendben?- néz rám. 

- Persze, csak olyan rossz érzés, hogy apámnak nem kellettem, pedig az ő vére vagyok, miatta halt meg az anyám...

- Tudom, mit érzel, én is szívesen megismertem volna anyámat.

- Neked legalább ott az apád. Foglalkozik veled. Az enyém magasról tesz rám és arra is, hogy élek-e egyáltalán vagy meghaltam. 

- Ruki... Tudom hogy rossz. - Ránézek - Jó, nem tudom, hogy milyen, de itt vagyunk. Szeretnék segíteni, a legjobb haverom vagy. Amúgy, Apa is csíp és mondta, hogy mondjam meg, ha  legközelebb szünet van, jössz haza velem. - Elmosolyodom. 

 

***

 

Másnap elkezdődnek az órák. Egész nap Kyón jár az eszem. Nem olyanokat gondolok, csak hogy mi lehet vele.  Tegnap óta nem láttam. Majd előkerül, de remélem nincs baja. Várjunk csak, ki merrné a Pokol királyát bántani? - mosolygom meg a buta gondolataiam.

 Óra vége felé hallom, ahogy az osztálytársaim sutyorognak, hogy Toshiya elverte Kyót. Mi van? Amint szünet lesz rohanok is az irodájába, persze most jobban félek, mint múltkor, mert járkáltak a folyosókon. Nem lenne szerencsés, ha akármelyikük és megtalálna, elég veszedelmesnek tűnnek.

 

 

- Hallom, apám elvert! - állok meg előtte, ahogy berontok szinte az irodája ajtaján.

- Neked is szia. És nem, nem igaz. Én erősebb vagyok, mint ő.  Ki merte ezt hirdetni? Amúgy is te mit keresel itt már megint? Szétrúgják az angyal segged a démon diákjaim. 

- Hé! Jó, mindegy. - lépek ki az ajtón, nem jön utánam. Nem is tudom, miért várom, hogy utánam jöjjön? Egyébként sem mondanám el neki, hogy aggódtam. Nincs neki arra szüksége... 

 

Amikor a kapuhoz érek, egy sötét alakot látok meg, kiengedett fekete szárnyakkal. Fekete szárnyak?

- Szia, fiam...

 

 

Kyo POV

 

Ahogy a karmaim belé marnak, mintha szinte meg sem érezné, jön nekem tovább, egy pillanatra sem áll meg. A szemében olyan tűz ég, amilyet még soha nem láttam, talán ha nem én lennék, még félnék és tőle. De Kyo semmitől sem tud már félni...

- Csak ennyit tudsz? - A talpa megcsúszik, ahogy az erőmmel nagyot taszítok rajta anélkül, hogy hozzáérnék. A sikátorban a beton felgyűrődik a lábunk alatt, miközben én morogva közelítek felé.

- Nem gondoltad át, kivel kezdesz ki. - Kinyújtom kezeimet, és mindkét tenyeremben megjelennek üvegszerű tőrjeim. Mary és Rosie. Ezek a drága fegyverek ezernyi harcban elkísértek és mivel én forgatom őket - nem hiába - veszedelmes gyilkoló eszközök. Talán más kezében még nekem is ártani lehetne velük. 

- Gyere, Kyo! - Felhörrenve rohan felém. Ez egy őrült - vigyorodom el, mikor már kellő közelségbe kerül. Kitámasztom magam, és jobb oldala felé ugrok. Talán azt hiszi elvétem, mikor nem szemben érkezem vele, de ahogy megérzi az égető pengét a húsában az ordításából arra következtetek, igazán alábecsül engem. Térdemre érkezek, de azonnal megfordulok, hogy újabb csapást mérhessek rá, azonban nem látom sehol, sőt azt az undorító szagát sem érzem.

- Hol vagy?!

- Még találkozunk... Ezt megkeserülöd. 

 

 

~*~

 

- Ezt nem mondod komolyan! Hagytad menni?! - Die őrjöngve csapkod körülöttem a hülye tankönyveivel, eggyel majdnem el is talál. Nem mondom, elég vastagok, honnan a francból szedte? 

- Hidd el, én sem örülök neki, de talán egy ideig távol tartom ezzel innen. Tövig beleszúrtam a Mary-t, most valami büdös lyukban az oszladó húsát próbálja helyre rakni - vonom meg vállam, elindulva az ajtó felé.

- Remélem, így van. Bár nem én vagyok úgy oda a kölyökért, ez az egész nem a mi dolgunk lett volna, de te beleavatkoztál. - Megtorpanok.

- Tessék? - Lassan fordulok felé, ahogy a szavai elérnek a tudatomig, ami eltart egy percig valószínűleg, hiszen nem itt járt az eszem. Die beletrafált abba, hogy merre kalandoztam. - Mi ez a hülyeség? - morgom.

- Ez nem hülyeség! Megőrül a világ, de látom rajtad, hogy érdekel az az angyal - lemondóan rázza meg a fejét. - Még kimondani is lehetetlen.

Semmit nem mondok csak állom a tekintetét. Lehet, hogy ezzel próbálom bizonyítani neki, téved. Vagy magamnak? Fogalmam sincs, mi folyik itt, én tényleg csak tétlenségre vágyom, alvásra. Át akarom aludni az eseményeket odalent a legmélyebb bugyraimban, és csak akkor feljönni, amikor az ég világon mindennek vége. Hogy ne  érezzek illatokat, fájdalmat - nyúlok a tegnap éjjel kapott sebemhez, ami a mellkasomon terül el -, de legfőkébb hogy ne agyaljak ennyit.

 

 

Mélyet sóhajtok, közben visszaértem a szobámba. Csak úgy ott hagytam, Die-t. Mégis mi lehet  velem? Leülök az asztalom előtti fotelbe, és venném fel az üveget a földről, amit tegnap félig üresen  itt hagytam, amikor megérzem azt a különleges nephilim-illatot. Ruki – morranok, a következő pillanatban pedig bevágja az ajtót.

 

- Hallom, apám elvert! - trappol elém, a szemei veszélyesen szűkülnek össze, vagy csak koncentrál, hogy tényleg engem lát-e? 

- Neked is szia - vetem oda lazán, legyintve egyet a tényen, hogy egyre faragatlanabb velem szemben. - És nem, nem igaz. Én erősebb vagyok, mint ő.  Ki merte ezt hirdetni? - állok fel lassan,  miközben tudatosul bennem a dolog. -  Amúgy is te mit keresel itt már megint? Szétrúgják az angyal segged a démon diákjaim – lépdelek felé szemeibe nézve, de ő hátat fordít és már indul is  kijárat felé.

- Hé! Jó, mindegy. - Azzal szinte elrohan. Nem megyek utána, mert letaglóznak  a látottak. Nem értek az érzésekhez, többnyire csak a rosszakhoz. Gyűlölet, fájdalom, szomorúság, aggodalom. Az a helyzet, az utóbbit, biztos, hogy láttam a tekintetében – felciccenve bámulok utána, vagyis ki a nyitott ajtón, majd megcsóválom a fejem. Valaki mondja el nekem, mi történik.

 

 

- Kyo... - Die lihegve esik be a kitárt ajtón.

- Mi van? - rakom le az üveget.

- Mit keres ez itt? Nem, nem ez a lényeg - rázza meg a fejét, közben kapálózik. 

- Nyögd már ki, mi van! - Dühösen vágtatok elé, és elkapom a ruhája a nyakát. 

- Nem érzed?! - kiált rám és ellök magától. Meglepetten pislogok rá, majd feleszmélek. Vér, kénkő, emberszag, Ruki édes illata, bűz... 

- Toshiya...  

 

 

Rohanva teszem meg az utat a szag felé, amit tegnap ugyanilyen erősen éreztem. Hogy merte ide betenni a lábát az a féreg? 

Megtorpanok a folyosó sarkán, amikor meglátom őket. Toshiya nyújtja a kezét Ruki felé, ő pedig, el sem hiszem, de közelebb lépked hozzá. Egyre közelebb.

- Nem! - Elkiáltom magam, ahogy újabb rohanásba kezdek és előszedem a tőrjeim, amiket rögtön  elhajítok feléjük. Az egyik a tenyerén szel át, a másik a szárnyába vájódik. A kiáltása átszeli talán az egész iskolát, Ruki meg mintha most térne magához egy álomból. Megrázza a fejét, kétségbeesett tekintetét rám emeli.

- Fuss! - kiáltok rá vállam felett rálesve, mert már előtte állok, de nem mozdul, csak azt látom, hogy egész testében reszket.

 

 

Súgó Még nincs hozzászólás.