Riku POV:

Az órák, mint általában is rohadtul unalmasan teltek. Ráadásul egyiken még felelnem is kellet, drága Kisaki miatt, akire ráordibáltam óraközben, mert böködött a kurva körzőjével, és hát, ugye ezt nem kellett volna. Szóval én felelhettem abból, amit tíz perccel ezelőtt olvasott fel a tanár Az volt a gáz, hogy semmit sem tudtam, Kisaki meg röhögött rajtam, de amikor meglátta, milyen brutális arckifejezéssel bámulok rá, vette a lapot, és bekussolt. Szerencséje.
Miután kicsengettek, szünetben hallgathattam tovább az idétlenségeit, és így tovább még 4 órán keresztül, plusz a szünetekben. Néha behalok tőle, hogy ennyire jól működik a beszélőkéje, és elgondolkodok azon, hogy duracellel működik, vagy csak túl sokat lóg Kai-jal, aki szintén ennyire pörgős.

Ötödik óra utáni szünetben betámadott Aoi, hogy majd délután az óráink után megyünk focizni, meg azt mondta szólt még másoknak is, akiket ismerek. Imádok focizni, és ha még jönnek a haverok is még jobb. Főleg Saga, na ő, tuti, hogy velem lesz, nem adom egyiknek sem, mert ő nagyon jól játszik. Nem mintha én nem, mert én is tudok ám, sőt szerintem jobban is csak, kell még pár jó játékos a csapatba. Így biztosabb a győzelem, mert nem nagyon szeretek veszíteni. Amíg Kisaki nem jött szólni, hogy menjünk a pályára, addig tanultam. Nem volt sok lecke, így viszonylag hamar kész voltam.

Saga már ott volt, és meg is dumáltam vele, hogy mindenféleképpen velem lesz, ő meg bólogatott vigyorogva. Rajta kívül még itt van Kai, aki azonnal odarohant hozzám és beszélt össze-vissza, én meg úgy csináltam, mint aki figyel rá. Torát is megpillantottam pár elsőssel csevegni, aztán jobban körülnézve megláttam Aoit közeledni, de nem egyedül. Azt mondta, hozza a szobatársát – nem gondoltam volna, hogy ő lesz az. Látásból ismerem, tegnap őt ütöttem le véletlenül az ajtóval. Tényleg véletlen volt! Gyorsan a kezembe vettem a labdát, és odasétáltam hozzájuk.

- Nahát… ő a szobatársad? – Nézek rá mosolyogva, mire ő még nagyobb vigyorral vigyorogva válaszol, hogy igen.
- Ezt meg minek kellett idehívni? –Tudhattam volna, hogy nem bírja ki anélkül, hogy ne kötne belé. Első látásra az volt a véleménye a Chibiről, hogy fúj – szavaival élve. Szerintem meg kedvesnek tűnik...

• - Gondoltam, így jobb lesz a játék… - mondja Aoi lazán Kisakinak, majd kiveszi kezemből a labdát, mire én feleszmélek, hogy kezdődhetne már a játék. Gyorsan elmondom a csapatokat, és Rukit és hozzám teszem, gondolom én biztos jól focizik, ha meg nem, az sem baj. Felmegyünk a pályára, beállunk a helyünkre, én a kapuba, Ruki nem messze elém, ahogy látom. Még egyszer játék előtt, rápillantok. Kicsit feszengve álldogál egy helyben, de aztán belelendül ő is a játékba. Egypárszor a labda mellé rúg szegényke, Kisaki meg kiröhögi, de amikor találkozik tekintete az enyémmel, csak morog egy kicsit, azt' abbahagyja.
  Kisaki kicselezte Rukit, majd rálőtt, de én ügyesen ki is védtem.
  Előbb elvette Torától a labdát – aki elég jól játszik – és tovább is ment… volna, ha az az idióta bokán nem találja. Megjegyzem direkt, messziről kiszúrható volt, hogy ez egyáltalán nem egy baleset volt.

Látom Aoit odarohanni hozzá majd lassan felsegíti, és látszik, hogy a térdénél felszakadt a bőre, és vérzik is neki
Odamegyek hozzájuk, aztán kezembe veszem a kezét, és elkezdem vizslatni a tenyerét. Az is vérzik neki.
Oldalra nézik Kisakira arra a baromra, aki háttal áll nekünk, de történetesen ő rúgta ki Ruki lábát.
- Basszus, jól elestél – mondom neki, bár szerintem ő is észrevette... Haragszom Kisakira, dühös vagyok, hiszen nem csinált semmit ez a picike, ő meg bántja. Elkezdhetné használni azt, ami a fejében van, már ha tényleg van ott valami. – Baszd meg, Kisaki… Jobban is figyelhetnél! – mondom még neki, majd vissza nézek Rukira, és még mindig fogom a kezét, de aztán ő kihúzza ujjaim közül.

- Nem tehetek róla, hogy ő ilyen béna – mormogja orra alatt, aztán ellépked.
- Én inkább felmegyek – Ugye nem fog sírni? Annyira nem fájhat neki, habár eléggé lesérült. Hibásnak érzem magam.

- Felmenjek veled? – kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve, ő meg csak megrázza fejét lassan. Miért nem? Nem harapok, de… ha nem, hát nem.

Ruki felment, én meg még jól lehordtam Kisakit, nem hallgatott végig, de még úgyis lesz rá alkalmam befejezni. Ezek után bejelentettem, hogy nekem nincs kedvem már játszani, mire a többiek sem voltak már kint sokáig, azt hiszem. Nem tudom pontosan, mert Aoi és én elindultunk befelé, Kisaki pedig mögöttünk kullogott.

 

Elmentem zuhanyozni Aoival, de előtte átnéztünk majdnem mindent, hogy megleljük Rukit, viszont ő sehol sem volt. Végül ott megtaláltuk, már mikor beléptünk a helyiségbe, akkor kiszúrtam, mert megláttam a haját. Ki sem látszott a zuhanykabinból, hát ez aranyos.

Miután végeztem, említettem neki, hogy jöhetne velünk vacsorázni, nem hallottam, mit válaszol, de remélem ott lesz.

Fene ebbe a sorba már, meg a mögöttem lévő Kisakiba, aki naná, hogy nem tudta volna kibírni hogy nem bassza szét Ruki lábát foci közben, nem. Mert ő Kisaki.

- Te – fordultam hátra, ő meg válaszként visszahümmögött. Ch… ökör –, muszáj volt? – húztam fel szemöldököm, és karjaimat összefontam magam előtt.

- He? – na, ez aztán értelmes volt!

- Ne tedd a hülyét… - forgatom meg szemeim – direkt rúgtad szét Ruki lábát, mi? Már nem is azért… de ez azért kicsit sok volt.

- Most mit vagy úgy oda? Az csak egy nyomott elsős törpe… nehogy már még azt védd! – háborodott fel, mire én is ugyanezt tettem.

- Hát baszd meg, ha lehet, kerüld az efféle viselkedést vele szemben, oké? – jó-jó, nem húzom fel magam.

- És azt ki tiltja meg?

- Én, baszd meg, én! – mondtam, mire… mire valamit igen morgolódott, de mivel nem volt túl értelmes és hangos, így nem értettem kristálytisztán.

- Mondtál valamit? – néztem rá gyilkos szemekkel

- Nem… - morogta, majd kussoltunk, aztán megláttam Rukit elbicegni – gondolom, még fáj a térde - mellettünk, egy bólintással köszöntem neki, mire ő félszegen visszaintett. Azt hiszem, végleg befejezem a beszélgetésemet mára Kisakival, és mivel halad előre a sor, visszafordulok, majd feltankolok a kajámmal, és elindulok az asztalokhoz, nyomomban őfelségével.
Leültünk az asztalhoz, ahol a többiek is voltak. A többiekre meg azokat értem, akikkel fociztam.

Itt van Ruki is. Kisaki fintorog, de ha tudná, hogy most őt nézem, eléggé dülledt megrögzött gyilkolási vággyal teli szemekkel, biztos, hogy a szar is belé fagyna a marhába.

Szóval a kicsike is itt van a szobatársával, Aoival. Oké, örülök, ám, de rohadtul idegesít ez a nem kívánt fintorgó személy is itt. Értitek, kire gondolok.
Megnyugszom, kajálni kéne. Nem rossz, de egy kicsit régen ettem szusit, és lehet bénának nézni, de kiesik ez a hulladék folyton a pálcikáim közül. Aoinak is, mire itt körülöttem röhögnek rajta, de ő megmutatja becses jobb keze középső ujját, aztán elhallgatnak. Rukinak is kiesett, nem is egyszer, őfelsége meg ugye észrevette, és gúnyoson elvigyorodott. Ha meg mer szólalni, kidobom a mellettünk lévő ablakon, utána ugrok, és kitaposom a belét.

- De rohadtul ügyetlen vagy… azért oké, hogy focizni nem, de enni azért tudnod kéne – morogja Kisaki, annak a drága léleknek, mire ő nagy szemekkel – nagy megbántott szemekkel – bámul. Bámult. Lehajtotta a fejét, nekem meg totál elszállt az agyam és kurvára betelt a pohár. Felrángattam azt a barmot a pólójánál fogva, ő meg tök rémülten nézett rám, a többiek meg röhögtek, gondolom még mindig szegény Rukin. Ha ezzel végzek, nem hiszem, hogy nekik lesz kedvük a nevetésre.
- Nem meg mondtam, hogy állj le?! – suttogtam vészjóslóan az arcába, alig pár milliméterről.
- D-de már mondtam… ez csak egy – nem akartam hallani, de lehet, hogy azért nem kellet volna bemosni neki egyet. Mindenki minket nézett - engem, aki fújtatva áll, meg Kisakit, aki az asztal mellett szorongatja az orrát. Nekem mára tényleg elegem van belőle – indulok el, ki az ebédlőből, de aztán megállok, és visszamegyek Rukiért. Nem hagyom itt ezekkel az ökrökkel.

Elkerülhetetlen volt a kollégium folyosóján, egy-két furcsán minket figyelő szempár, de nem csodálom, én egészen a szobámig rángattam a kicsikét, aztán kinyitottam az ajtót, és szegénykét szinte berántottam rajta. Szó, ami szó, nyekkent egyet.
Ne merje senki megkérdezni, hogy mi az a hirtelen ötlet, ami miatt idecibáltam a törpét, mert én sem tudom, csak nem akartam, hogy a srácok közt ott zavarban legyen, meg nem akartam, hogy Kisaki bevesse magát újra, mivel én nem vagyok ott.
Furcsa hang ütötte meg a fülem. Mintha valaki… sírna. De nem, Ruki nem sírhat. Vagy de?!
Felnézek rá, mivel eddig a roppant érdekes libafos színű szőnyeget elemeztem. Rendesen megbánthatta, ha most meg pityereg. Nyugalom, Riku…Akkor most keresek neki zsepit – furcsa látványt imitálva futkosok szerte-szana a szobában egy nyamvadt zsebkendőért. Nem szeretem, ha sírnak körülöttem, mert olyan feszengve érzem magam olyankor… még egy furcsa szokás, ez van. De nincs itt egy darab zsebkendő sem?!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.