13. rész
 

Ruki  

 

Amikor magamhoz térek, mindenki itt van körülöttem, még Kyo is, de ahogy látom, ő nem túl boldog. Mondjuk, ő soha, de most még jobban nem.  

– Ruki, jól vagy?  – néz rám Gackt-sama. Megrázom a fejem. Miért lennék jól?  Az az erőm, hogy meg tudok idézni egy démont, méghozzá a démonok urát, Kyót. Rávettem, hogy öljön. Mit tettem?! – kezdek el zokogni. Gackt-sama magához ölel, és ringat. 

– Ruki! Tudod milyen erőd van? 

 – Gonosz – motyogom szipogva.

– Kötelék van köztetek Kyóval, de nem tudom, hogyan. Lehet, hogy gonosz az erőd, de Kyo segíteni tud megtanítani neked használni. Mert apád biztos, hogy megtudja, és még jobban vissza akar majd szerezni. Emlékszel?  Mondtuk, hogy kiválasztott vagy, hogy te billented ki a mérleg nyelvét a Pokol és a Menny között. A jó és a rossz rajtad áll. Amelyiket választod, Ruki, ez a tiéd! Nem azt jelenti, hogy gonosz vagy, mert ilyen erőd van! Meg kell tanulni használni! Nem akartuk, hogy rájöjj, mekkora erőd van, de még én sem hittem, hogy ennyire hatalmas. Kyo, szerintem Ruki nálatok van a legbiztosabb helyen. Tudom, hogy arról volt szó, hogy visszajössz, de Ruki, maradj ott!  Gyere – húz fel  Gackt-sama. – Segítek összepakolni a cuccodat, és utána Kyo visz át hozzájuk.

 

Lassan haladok utána, Kyo pedig utánam. Nem is értek semmit. Ez annyira furcsa. Kyo mellém ér, de nem mond semmit, gondolom, ő is a történteken agyal, akárcsak én. 

Előveszem a legnagyobb bőröndöm, amivel jöttem, és minden cuccom belerakom. Szerencsére nincs itt Uruha, és nem kell magyarázni, hova megyek, de ami történt, biztosan kiderül, és mindenki erről fog beszélni. Főleg, hogy Kyo nem mindennap alakul így át...

 

Meg más nephilimek sem csinálnak olyanokat, mint én. Pedig azt hittem, az angyalok csak jók lehetnek. 

 

Belenézek a tükörbe. Nem látom a régi önmagam, azt aki voltam. Amikor idekerültem ,  nem tudtam, hogy milyen erőm van, hogy mi vagyok én. 

 

Egy angyal.. Egy nephilim... Egy démon talán. Magam sem tudom, és nem is értem. 

– Kész vagy? – hallom meg Kyo hangját, mire ránézek. Csak bólintok és húzom magam után a csomagom. 

 

 

Elég szép szobát kapok, de kimenni nincs kedvem, mert a sok démongyerek rondán néz rám. Mit keres itt egy angyal, egy nephilim? Amikor az egyik nekem akar jönni, és Kyo neki vágja a falnak, tudja hol a vége. 

 

– Igen, ő itt egy nephilim. De senki nem nyúlhat hozzá, egy ujjal sem, mert velem gyűlik meg a baja. Tudom, megmondtam, hogy senki nem mehet át a másik részre, de ez egy különleges alkalom, és soha többé nem fog megismétlődni. 

 

Ezzel el is tűnik. Szikrát szóró szemekkel néznek rám a démontanulók, de tovább is mennek. Die, ami nem tudom, hogy került ide ilyen hirtelen, megrázza a fejét és jelzi, hogy kövessem, így épségben eljutok az ebédlőbe, ahol éppen nincs senki. Die ad enni, spagetti lehet. Közben leül mellém és néz, ami idegesít. Csak kevergetem a kajám. 

– Nem vagy  éhes?

– Nem nagyon. – Kevergetem tovább. – Kyo... Akarom mondani, Kyo-san is olyan furcsa most. 

– Nyugi, tudom mit érzel iránta – vigyorogja. – Nem kell az udvariaskodás. - Leesik az állam. – De furcsa, mert senki nem tudta irányítani eddig, és ez zavarja. Főleg egy angyal... – teszi fel a lábát az asztalra, amin nézek egyet, mert ez mégiscsak egy étkező, de ki tudja,  milyenek a démonok.

– Tudod?  Honnan? – Érzem, hogy vörös a fejem. – És tényleg eddig nem volt ilyen? 

– Nem. Egy démont, főleg a démonok urát, elvileg senki nem irányíthatja. Igen, tudom, mit érzel, de... Hidd el, ő is változik. Folyton morog, jobban, mint szokott. Meg gyakrabban bünteti a kölyköket – vigyorogja. – Közel állsz Kyóhoz, ez ki nem mondott tény, de eddig még nem került ilyen helyzetbe. Szerintem, nem tudja, hogyan viselkedjen – gondolkodik el. 

 

Nagyon jó vele beszélni, főleg amikor olyan, mintha magában beszélne.

Az ablak felé fordulva látom a saját sulim. Hófehér minden, és gyönyörű. Helyette a démonok iskolájában ülök, ahol mindenhol tűz, meg sötétség, sőt, büdös kénkőszag van. Blő, hogy tudnak itt meglenni? 

– Köszönöm az ebédet, de visszamennék inkább a szobámba – állok fel. Die is, majd vele megyek vissza, mielőtt valaki megint nekem akarna esni csak azért, mert angyal vagyok. 

 

 

 

A szobámba érve kipakolom a dolgaim, amiket magammal hoztam. Lehet, megint Kyo fog nekem külön órát tartani, de nem hiszem, mint Die mondta, nem tudja mit érez. Elég ridegen bánik velem. 

Kezembe veszem a kedvenc könyvem, majd neki állok olvasni, hogy teljen az idő. Kyo most nem jön be, pedig mennyire kedvenc szokása volt. Kezd hiányozni, és ez furcsa. Megrázom a fejem, és inkább megyek fürdeni, hogy elűzzem a hülye gondolatokat.

 

 

Kyo

 

Die szalad oda hozzám, nem gondolkodom azon, mit keres itt.

 

– Ez hihetetlen – rogy térdre mellettem és megérinti a karom. – Kyo? 

– Vigyél innen – nyöszörgöm rekedten, mialatt belekapaszkodom a karjába.

– Induljunk. 

 

Az iskolában találom magam a következő pillanatban. Ágyban, párnák között, a testem ugyan már nem izzik, de a bőröm felperzselődött. Nehezen veszem a levegőt, pedig nem érzem a fájdalmat. Rukin és a negromantián gondolkodom, miközben Die rám olvas valamit, amitől visszahúzódnak a sebek. Die ruhát dob az ágyra, az arca még mindig hitetlenkedő. 

 

– Mit fogsz most tenni?  – Leül az ágy mellett álló székre. 

– Visszamegyek – jelentem ki határozottan. 

– Megőrültél? 

– Miért, inkább üljek ölbe tett kézzel? – dörrenek rá,mialatt kimászom az ágyból. 

– Nem kéne ilyen vakon menned a fejed után! 

– Fogalmam sincs, mi a szarról besz...

– Arról, hogy ész nélkül akarod óvni azt a kölyköt! 

– Mint kiderült, nem hiába – rángatom magamra a ruhadarabokat. Nehézkesen megy, de nem akarom mutatni. – Ha Toshiya megszerzi Rukit, vége mindennek. Mert ha Ruki az övé... 

– Akkot te is..

– Talált, süllyedt, haver! Most pedig, ha nem haragszol... – nyitok egy kaput, hogy kevesebb energiát kelljen felhasználnom. Belépek, és megérkezem Gackt irodája elé, de nem nincs itt senki, ezért megyek Ruki illata után. A szobáján bűbáj van, az ő nyelvükön íródott szöveget mázolták a falra, így nem tudok bemenni, de talán Gackt megérzi a jelenlétem, mert leenged a védelem, és kinyílik előttem az ajtó. 

Ruki sápadtan fekszik az ágyban, és szinte elveszik a vastag takaró alatt. Az idegesség kiülhet az arcomra, mert Gackt felém fordulva magyarázni kezd.

– Jól van. De ez nem történhet meg még egyszer. – Jelentőségteljes pillantást vet rám. 

 

– Mit gondolsz, én nem vagyok tisztában ezzel? – morranok fel, Ruki épp abban a pillanatban kezd ébredezni. 

– Ruki jól vagy? – Ül le az ágya szélére Gackt. Ruki sírva bújik az arkangyalhoz, amit nem tudok fintorgás nélkül nézni.

 

– Ruki! Tudod milyen erőd van? 

– Gonosz.  – motyogja, mire kicsúszik belőlem egy horkanás. Azért nem kéne igy általánosítani... Mondanám ki hangosan, de Gackt szavai belém fojtják a mondandómat. 

 

– Kötelék van köztetek Kyóval, de nem tudom, hogyan. Lehet, hogy gonosz az erőd, de Kyo segíteni tud megtanítani neked használni. Mert apád biztos, hogy megtudja, és még jobban vissza akar majd szerezni. Emlékszel?  Mondtuk, hogy kiválasztott vagy, hogy te billented ki a mérleg nyelvét a Pokol és a Menny között. A jó és a rossz rajtad áll. Amelyiket választod, Ruki, ez a tiéd! Nem azt jelenti, hogy gonosz vagy, mert ilyen erőd van! Meg kell tanulni használni! Nem akartuk, hogy rájöjj, mekkora erőd van, de még én sem hittem, hogy ennyire hatalmas. Kyo, szerintem Ruki nálatok van a legbiztosabb helyen. Tudom, hogy arról volt szó, hogy visszajössz, de Ruki, maradj ott!  Gyere. Segítek összepakolni a cuccodat, és utána Kyo visz át hozzájuk.

 

Tudom, hogy ebbe hiába szólnék bele, és amúgy sem tudom volna sok mindent mondani. Az angyal szavain gondolkodom. Kötelék. Tanítsam meg bánni vele. Oktassam arra, hogyan irányítson engem? Kénytelen leszek, ha nem akarom felrúgni az egyensúlyt...

 

De az, hogy még több időt kell vele töltenem, nem segít a saját gondolom. Sóhajtva fordulok Ruki felé, aki éppen Gacktot ölelgeti.  Ruki válla felett kiszúrja, hogy bámulom őket, így eltolja magától. Helyes... Vetek rá egy lesújtópillantást. 

 

– Kész vagy?  – Bólint, én pedig újra kaput nyitok, de nem várom meg, besétálok előtte. 

A diákok folyosóján lépünk ki a fénylő kapuból. Megyek előre, Ruki mögöttem, érzem a jelenlétét, de mást is. A gyűlöletet a diákjaim elméjében. Elönt a düh, ökölbe szorul a kezem. 

 

–  Egy kibaszott nephilim, kicsinálom!  – Hallott a sarokból, mire megvillan a szemem, és ahogy megindul Ruki felé, én azzal egy időben lendülök felé. 

 

– Igen, ő itt egy nephilim – ragadom meg a nyakát.  – De senki nem nyúlhat hozzá, egy ujjal sem, mert velem gyűlik meg a baja. Tudom, megmondtam, hogy senki nem mehet át a másik részre, de ez egy különleges alkalom, és soha többé nem fog megismétlődni. 

 

A diák  bólogat, mindent megért, retteg. 

 

– Csak miatta nem öllek meg, te aljadék. Elengedem a nyakát, rémülten kap levegő után. Megérzem Die jelenlétét és  rosszallását. Muszáj eltűnnöm, túl intenzív Ruki félelme. Nem akarok ebből táplálkozni. 

 

Rábízom Die-ra, ő tudja mi a dolga. Nagyobb biztonságban van Ruki egyenlőre vele. Az én kusza gondolataim most nem hagynak segíteni. 

 

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.