14. rész 

Ruki

Kyo alig néz rám.  Ha itt van a közelemben, hozzám se szól, csak ha nagyon muszáj. Ez annyira rossz, csak tudnám, miért fáj ennyire ez az egész. Nem akarok szerelemes lenni belé, de lehet ezt már késő kijelenteni. Sóhajtva ülök a kerítés mellett, csak így tudok Uruhával és Kai-channal beszélni, de mivel itt vannak az apák, így hamar itt hagynak. 

Amint megtudták az apukák, mit tettem, nem engedték, hogy velem barátkozzanak a srácok. Ez annyira rossz. 

Felhúzom a térdem az ágyon, és nézek ki a fejemből. 
Elvesztettem  a barátaim az erőm miatt, meg azért, mert szégyenszemre itt csücsülök a démonsuliban. Nagyon jó. Elhúzott szájjal állok fel, és inkább sétálni indulok. 
Megállok egy nagy fánál, onnan nézem Kyót, aki az udvaron éppen beszédet tart. 
- Diákok! Mától egyikötők se mehet ki az iskola területéről. Legyen az gyerek,  vagy akár tanár. Toshiya megpróbál mindenkit maga mellé állítani. Amíg meg nem állítjuk, addig mindenki itt marad. Lehet dühöngés, nem érdekel. Akkor mentek a Pokolba bűntetőmunkát végezni... 

Nagyon találó egy démont a Pokollal rémisztgetni. Nagyon félnek. Nekik szerintem inkább öröm lenne. Nem is értem. 


- Vagy fel a Mennybe. 

Ennél a pontnál már nincs vigyorgás, csak fújogás. Ez előbb is eszébe juthatott volna - forgatom meg szememet, és hallgatom tovább. 
- Világos voltam? Vagy kell nektek egy kis megerősítés? 
Mindenki bólogat, hogy igen, értik, és ennyi volt. Mennek vissza a saját szobájukba, csak én állok még mindig a fa tövében. Ruki, indulás, mert a végén valaki apádhoz cibál. 

Felrohanok a lépcsőn, de azzal a lendülettel Kyóba ütközöm és seggre is ülök. 
- Forró - fogom meg kezem, ahol megint megégetett. Egyszerre húzzuk el a szánkat. Nem segít fel, mert abból megint égés lenne. 

- Bocsánat - megyek el mellette, be a saját szobámba. Amit nem érzek annak. Nem tudok semmi fehéret, vagy szenteltet kirakni, mert azonnal elég. Esküszöm, még a szoba is angyal-ellenes. 

A szobám tiszta sötét és erkélyem is van, ami most nagyon rémisztő. Felveszem a papucsom, és megpróbálom megkeresni Kyo szobáját, mert nagyon egyedül érzem magam, de persze az elején nem könnyű megtalálni, viszont sikerrel jártam, amit a bizonyos kötelék számlájára írok. 
Amikor benyitok, éppen a testét, pontosítva a felsőtestét keni valamilyen krémmel. 

Teljesen megbabonáz. 

Látszik hogy karban van tartva a teste, de nem tudom elképzelni, hogy kondigépekkel eddze magát. 
Odasettenkedem, és felveszem a tégelyt,  majd elkezdem a hátát bekenni, mire meglepődik 
- Meg foglak égetni. - rekedtes a hanga. 
- Nem fogsz!  Látod?  Semmi!  - Mutatom a kezem, amit megnéz, majd óvatosan megfogja. Még ekkor se éget. Hirtelen elönt egy érzés, és félénken de ajka felé hajolok. Megcsókolom. 

Vigyázva az ágyhoz tol majd eldönt rajta, és fölém mászik, csókol és puszil, simogat, ahol ér, de azt a tagom békén hagyja, aminek örülök, mert arra még nem állok készen. A szívem így is a torkomban dobog. 

– Kyo, te, izé.  Jé! 


Die észrevétlenül jelenik meg, mire telibe vörösödöm, ő meg persze vigyorog, Kyo pedig tiszta ideg. 

Jó, ennyire cikis dologba sem kerültem még soha... 

Kyo 

Igyekszem eseménytelenné tenni a napot. 

Legtöbb időm lent töltöm, csak a legfontosabbakat intézem el az iskolában. Még a büntetéseket is elhalasztom, mert nem tudok kellően egy dologra koncentrálni. Délutánig nem is látom Rukit, de ez is a célom. A lehető legkevesebbet időt vele, vagy a közelében tölteni, ezért inkább Die gondjaira bíztam. 

Este azonban Gackt levele zavarja meg a nyugalmam odalent, sürgősnek tűnik, ezért odamegyek. Az irodája ajtaja rögtön nyílik előttem, ahogy odaérek.  Az asztala mögött ülve vár, gondterhelt kifejezés ül az arcán. Van egy érzésem, hogy én is hasonlóan nézek ki, így még belekötni sincs kedvem. Nem vagyok a régi...

Leülök az íróasztal előtti fotelba, elterpeszkedem rajta. 
– Mondd gyorsan, nem érek rá. – Ridegen pakolom fel a lábam az asztalára, a cipőmről kosz hullik a papírjaira. Összefűzi az ujjait az arca előtt. 
– Örülök, hogy ennyire igyekszel, hogy odafigyelj Rukira.  – Felhorkanok, belőle pedig kitör az idegesség, felfénylik a szeme egy pillanatra.  – Remélem, rájöttél, hogy ez nem játék! 
– Mondd csak, te totál idiótának nézel? 
– Ha erre válaszolnom kellene, akkor utána mehetnék gyónni... 
– Egyre jobb a humorod – füttyentek elismerően, szarkasztikus mosolyra húzódik a szám. 
– Ez teljesen komoly volt. Ahogy a kérésem is az lesz;  tanítsd meg Rukit a negromantia használatára. Ha netán bekövetkezne  a legrosszabb... – Figyelem, ahogy megremeg a keze. Összeszorítja a szemeit. 
– Hozzánk többé nem jut be az az átokfajzat. Levédettem mindent az egyik legerősebb átokkal. – Leveszem a lábaim, előre dőlök a székben. 
– Ha Ruki képes volt kapcsolatba lépni veled ilyen szinten... Akkor te is képes lennél vele. És ha ezt lehetséges, akkor Toshiya is... megteheti ugyanezt. Tanítsd meg neki, amíg nem késő, értetted? 
Azt hiszem eljött a pillanat, amikor egyet értek vele. De ezt szavakkal egészen biztos, hogy nem fogom az orrára kötni. Felállok a székből. 

– Még valami?  - indulok el az ajtó felé, bár nem szándékozom használni. 
– Számíthatok rád? – A remegő hang megtorpanásra késztet. Az aggodalmát iszom a levegőből. 
– Ja. – Nem fordulok meg, de bólintok. 
– Kyo! 
– Mi van már? – Biztos hallani akarom, amit mondani akar?  Érzem a hálát, de ez nincs ínyemre. Mégis, ahogy kimondja azt az egy szót... 
– Köszönöm.

...Megtörik bennem a jég, és elhatározom, hogy addig nyúzom a kölyköt, míg tökéletesre nem fejleszti a negromantiát. Az irányításom tudományát. 


Egész este azon gondolkodom, hogyan kezdhetnénk neki ennek a dolognak úgy, hogy Ruki angyal mivolta ne sérüljön ennél jobban. Nem mintha bánnám, ha még egy kicsit befeketedne a lelke, de most nem lehetek önző. És most nem kezdek el azon agyalni, hogy mikor lett fontos számomra más jóléte. Luciferre, ha így folytatom, glória nő a fejem fölé... 

Die megkér, hogy ne tűnjek el éjszakára, így fent maradok. Kikészít nekem egy boszorkányok által kevert krémet a megmaradt sebeimre, éppen azzal dörzsölöm a felső testem, amikor megérzem Ruki illatát egyre közelebb és közelebb. Végül halkan benyit a szobába, talán azt hiszi, nem veszem észre, hogy mögém oson. Ugyan, kérlek... Befeszül a gyomrom, várom, mit fog tenni, de nem számítottam arra, hogy felveszi mellőlem a kenőcsöt es bekenni a sebeimet. Nagyot kell nyelnem, hogy meg tudjak szólalni, a hangom így is rekedt marad.

– Meg foglak égetni. 
– Nem fogsz!  Látod? Semmi – azzal folytatja, én pedig mélyet sóhajtok. Soha senki nem volt velem ilyen gyengéd, és neki sem pont most kéne elkezdeni. Sőt, el kéne tűnnie innen, ha nem akarja, hogy én most azonnal... A magamévá tegyem. Nem kerülne sok kérlelésébe, sőt... 
A gondolatmenet bennem reked, amikor elém lép és még így, hogy ülök, sem kell lehajolnia hozzám nagyon, hogy... Megcsókoljon. Lágyan érinti az enyémhez az ajkát, azt a puhát, de én nem bírok magammal, felpattanok és a tarkójánál fogva húzom közelebb, a nyelvemmel az övét keresem. Enged nekem, bemocskolom az ártatlanságát. Kiélvezem a perceket;  azt, hogy hagyja, ledöntsem, a pólója alá nyúljak,  a mellbimbóját csípjem, és a fülcimpájába harapjak. Érzem, hogy fél, meg érzek mást is, kíváncsiságot, de ez nem Rukié, hanem...

– Kyo, te, izé.  Jé! – Die megrökönyödött hangját,  a gátlástalan röhögése követi, mire kelletlenül feltápaszkodom Rukiról, aki próbálja megigazítani az felgyűrt felsőjét. Azt hiszem, most döbbent rá arra, hogy mit csináltunk.  
Kirángatom azt az istencsapását az ajtó elé. Meg tdnám ölni. 
– Ha ezt Gackt megtudja – röhög a markába, viszont én nem díjazom a humorát. 
– Inkább mondjad, mi olyan halaszthatatlan – dörrenek rá, talán még Ruki is hallotta. 
– Ja, tényleg... Mit is? –Megvakargatja a tarkóját, mire nekem minden világossá  válik. 
– Te tudtad, hogy itt van nálam... 
– Ja, de azt nem, hogy pont letámadtad! 
– Hogy én?!  Ő kapott le!  – ellenkezem hevesen, és a halántékára bökve megmutatom neki a pár perccel ezelőtti emlékeim. 
– A tiltott dolgok csábítóak, de számára  neked kéne magának a tiltásnak lenned. Nem a tiltás gyönyörének – horkan fel. 
– Tisztában vagyok vele – dörgölöm meg idegesen a homlokom. Magamtól is tudom mindezt. 
– Kyo, ismerlek, ezért elmondom neked én, mert te akkor sem vennéd észre, ha felírná a faladra. Kyo, ez a kibaszott nephilim szerelmes beléd. Szeret téged, érted? 
– Ne hülyéskedj, ez nem... – Megrökönyödve lépek hátrébb. Épp ezért nem akartam észre venni; mert kimondva rettenetesen hangzik. 
– Amíg nincs ennek vége, nem tehetsz vele semmit. Hozzá ne merj nyúlni, Kyo, mert Luciferre mondom, megöllek. 
Die komolyan mered rám. Nem viccel. 
– Ha megteszed, nem tudjuk legyőzni őt. Szükségünk van a kölyökre és... 
–Csak teljesen tiszta és ártatlan lény tud megidézni – fejezem be helyette. 
A homlokomat nekidöntöm a hideg falnak, próbálom lenyugtatni magam. 
– Mióta itt ez a kölyök, teljesen felfordult ez életem... 
Ez nagy szó tőled! – vereget hátba, majd a végén megszorítja a vállam. 
– Menj vissza hozzá és küldd el aludni. Úgy tudom, holnap különórája lesz. – Erre felkapom a fejem. – Ne nézz így, Gackttal konzultáltam... – von vállat. 
– Faszomért sürgettek. 
Mintha olyan könnyű lenne nekem beletörődni abba, hogy egy nephilim szolgálatában kell állnom, amikor ő szólít engem. Ráadásul egy olyan nephilimről van szó, aki nem tud bánni az erejével.  Mi a garancia arra, hogy meg tudom neki tanítani anélkül, hogy akármelyikünk megsérülne? 

Gondterhelten simítom a kezem a bal vállamra, ahol még ott az előzőleg szerzett sérülésem. 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.