Kabát

Kopottas kabát hever az asztal szélén, már legalább öt helyen meg kellett varrni, de Te így sem vagy hajlandó megválni tőle. Pont olyan, mint a szíved: foltokkal teli.

Az ablak előtt állsz, a zuhogó esőt és a város elmosódó fényeit figyeled közben pedig az eső kopogását, sistergését és a környék összes zaját hallgatod.

Már legalább tíz perce nem szólalsz meg, de nem áll szándékomban megzavarni, amúgy sem lenne mit mondanom. Az évek alatt kifogytam már a szavakból.

Két hónapja azt hajtod, hogy elmész, hogy mindent itt hagysz végleg, mert már nem bírod tovább. Mégis minden délután azt ajtóm előtt állsz.

Néha azt kívánom, hogy mikor legközelebb megszólal a csengőm és ajtót nyitok, ne te állj ott.

- Elmegyek – szólalsz meg rekedtes hangon. A kijelentésed pár perc néma csend követi, már százszor hallottam ezt tőled.

- Ahogy jónak látod – vonok vállat sóhajtva, mintha már nem játszódott volna le ez a beszélgetés köztünk ezerszer. Leülök az egyik székre, a kezeimre hajtom a fejem, fáradt vagyok. Már igazán belefáradtam.

A lépteid zaja visszhangzik. Csörgés, ruhák egymáshoz súrlódása, aztán néma csend. Megsimítod a fejem, de nem nézek fel Rád, nincs erőm.

­- Viszlát! – suttogod. Talán ma tényleg megteszed. A bakancsod sarka kopog a hideg járólapon, ami a konyhától, az előszobáig vezet. A kilincs nyikorog, ahogy lenyomod, már rég meg kellett volna olajozni. Megannyi zaj tör be, ahogy kinyitod az ajtót.

Ha őszintén nem mondhatom, hogy szeretlek, akkor nincs miért visszatartanom.

Felemelem a fejem, de már csak a vállad látom, ahogy elsuhansz, amikor bezáródik mögötted az ajtó. Talán végleg.

Viszlát, Reita!

Menj, amerre a szíved és a lábad visz, de kérlek, holnap ne gyere újra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.